Igazából nagyon gondolkoztam, hogy elmondom neki, hogy a szívem jelenleg olyan állapotban van, mint a kilyukasztott menetjegy: Szegeden legalábbis olyan volt, hogy volt rajta négy lyuk. Ilyen a szívem. Ezeket lyukakat azok a külföldi férfiak okozták a szívemben, akik vagy egyik napról a másikra tűntek el, és hagyták el az országot, vagy a jelenlegi, aki pedig még itt van, de ki tudja meddig, ő is elmegy, mert utazni kell, Budapest jó hely, de többet érdemel, ezt mondja. Mondjuk Németországot. De ez bizonytalan. Mert ő nem akar nekem fájdalmat okozni, mert tudja min mentem keresztül. És én olyan lány vagyok, akivel látja a jövőjét, aki mellett mindennap szívesen ébredne az ember. És nem tudja mit csináljon. Ez a helyzet. Senki nem tudja mit csináljon. Ezért sokkal egyszerűbb elhagyni engem. Én pedig mindig vakon, nyitott szívvel szeretek, és odaadom az összes szeretetemet, akkor is, ha tudom, hogy kilyukadt szívvel szeretek tovább ugyanúgy. Olyan vagyok, mint egy szirén, csak ártatlan, és ártalmatlan. Igen, ezt is annyiszor hallottam már, egészen unom: “olyan ártatlan és őszinte minden cselekedetem, és ezt lehet bennem szeretni, hogy természetes vagyok. Mindig önmagam vagyok.” Igen, ez a baj. Nem tudok nem önmagam lenni. Nem tudok nemtörődöm stílusban kőszívűvé változni. Miért? A kedvesség a legnagyobb erény. Ezt tanultam, így élek. Minden csalódás után, úgy telik a következő napom, hogy ma valakinek szebbé teszem a napját- megdícsérem mondjuk a szemüvegét, vagy a blúzt, ami rajta van. Megkérdezem, hogy nehéz napja volt? És akkor a kávézóban csinálok neki egy igazán finom kávét, az összes szeretetemmel, és talán kicsit jobb lesz neki. És másnap visszajön a kávézóba Danny, és elmondja, hogy tényleg finom sütit ajánlottam neki. És a kávé is finom volt, és muszáj volt látnia újra ezt a gorgeous baristát, és szeretne bejelölni instán. És akkor zavarba jövök, mert nem flörtöltem, csak kedves voltam. És azt hiszem ez mindig ilyen lesz. Hogy egy kicsit mindenki belém szeret, és nem értem miért, majd amikor nagy nehezen közel engedem magamhoz az illetőt, aki küzdött, hogy elnyerje a bizalmamat, megszokom, megszeretem, majd elhagy és szellemként kísért csak, nem marad semmi másom csak az emlékek, és a lyukas szívem, ami ugyanúgy önzetlenül szeret másokat, de sohasem lehet teljesen pótolni a hiányzó részeit. Kicsit olyan, mintha négyszer kilyukasztottad volna már ugyanazt a menetjegyet.
kaledo-art
andulkaphoto
snowghoul
romaincrisis
