élet és könyvtár lite

ahogy én értem

ahogy én értem

Residence of the Writers, by Maks Velo (1960-1963). As the important Albanian writers Ismail Kadare and Dritëro Agolli lived here it is also known as Pallati i Kadaresë dhe i Agollit (Palace of Kadare and Agolli).

Tirana, Albania.

© Roberto Conte (2026)

me: yeah i know, they’re all primary colors, it’s perfect

When you go for an MLS (Master’s of Library Science, which is a thing, and which is usually required for “professional-level” library work [which is also a weird and contentious concept that I won’t go into here]), one of the things you study is the organization of information. This deals with how to determine what a book or other material is “about"—a concept we tongue-in-cheek call “aboutness"—and how to convey that to a potential user of the item and make it easy for them to find. Things like keywords and subject headings, do I put this book about how often wild birds attack aerial drones in with books about birds or with books about technology, if its a fictional novel do I put fantasy in it’s own section or mix it in with all of the other fiction, so on and so on.

OP is organizing books by how they would look for them. OP’s partner is thinking in terms of aboutness. This is a system that works for OP because it’s their personal library: they know basically what books they own and they only own books that are relevant to them, and if they know what the book looks like, that can be a quick way to find it.

In a library that assumes the public (or people who do not own that particular collection of books) are using the collection, that doesn’t work. Books are often re-issued in multiple covers, or re-bound in new covers when they get worn out, and if the user doesn’t know what the book looks like or is expecting a different cover, they’re lost. That’s why non-personal libraries used standardized cataloging systems like the Dewey Decimal System or Library of Congress System to organize a book by what it’s “about”, and then put books about the same or similar topics together, marked with labels and signage so a person unfamiliar with the book or collection can find their way to it.

Basically, OP’s system works for their own personal library, because it’s best suited to how the primary user—OP themselves—looks for books. OP’s librarian partner is coming from a background of thinking in terms of a public-facing collection, where aboutness is the key criteria and communicating it to a user unfamiliar with the collection is the priority.

Sétálsz a városban, a lábad alatt ritmikusan váltakoznak a calçada portuguesa fehér és fekete kövei, a fejed felett pedig ott vibrál a hamisítatlan, semmivel össze nem hasonlítható, ragyogó lisszaboni égbolt. Ismerős kép, ugye? A hétköznapi rohanásban, a turisták morajlása és autók fékcsikorgása közepette hajlamosak vagyunk a lábunk elé nézni vagy a telefonunk képernyőjét bámulni. Aztán megállsz egy pillanatra az egyik jellegzetes, ezer rétegben kopottas vörös portugál postaláda előtt, és a megszokott „Hora de Abertura” (Begyűjtési idő) felirat felett valami egészen máson akad meg a szemed.

Egy egyszerű fehér matrica, egy halk, mégis határozott kérés a világhoz:

„MORE LOVE LETTERS, PLEASE.”

Ez a kis cetli tökéletesen belesimul a város organikus, kissé megviselt textúrájába. Ott van a fekete graffitik, a repedezett vörös festék és a mindennapi élet rideg keretei között, mégis teljesen átírja a pillanat hangulatát. Olyan, mint egy titkos kézfogás a város és a járókelő között.

A mai világban az otthoni postaládákhoz leginkább a kötelezettségeket társítjuk. Csekkek, hivatalos felszólítások, bírósági levelek vagy a postaládát elárasztó, személytelen reklámanyagok. Kinti postaládákat már alig használunk. Maga a klasszikus levélírás – az a fajta, amikor leülsz valahol, tollat ragadsz, talán még levélpapírt is választasz, megfontolod a szavakat – szinte teljesen kikopott a mindennapjainkból. Megmaradt a romantikus filmek és a szüleink, nagyszüleink történeteinek kellékeként.

Ez a matrica egy gyengéd, mégis kissé lázadó emlékeztető arra, hogy a digitális zaj, a lájkok és a másodpercek alatt eltűnő chat-üzenetek korában is szükségünk van a kézzelfogható, maradandó kedvességre. Arra, hogy ne csak biteket és bájtokat küldjünk egymásnak, hanem valódi, fizikai formát öltött gondolatokat. Egy kézzel írt levélnek súlya van, illata van, és ott hordozza a papíron a küldője kezének nyomát.

Ami a legszebb az ilyen lisszaboni „talált művészetben” (amit a készítője a #spaceutopian hashtaggel jelölt meg), az az önzetlensége és az anonimitása. Valaki vette a fáradtságot, kitalálta, kinyomtatta, zsebre tette, és egy séta alkalmával felragasztotta ide. Nem akart érte hírnevet, nem kért érte pénzt. Egyszerűen csak ott hagyott egy gondolatot, hogy egy idegen – talán pont te, egy fárasztó nap után, mondjuk délután négy óra körül, amikor a leveleket ürítik – meglássa, és egy pillanatra kizökkenjen a fásultságból.

Lisszabon mindig is híres volt a rejtett zugairól, a falakra fújt graffitijeiről és arról a melankolikus, mégis életszerető hangulatról, amit saudade-ként emlegetnek. Ez a piros postaláda épp ennek a modern városi művészetnek lett a szimbóluma.

Talán legközelebb nemcsak elsétálsz egy postaláda mellett, hanem a zsebedben már ott lapul egy boríték is.

Nem kell, hogy nagy ívű szerelmi vallomás legyen. Néha elég egy képeslap egy barátnak, egy kézzel írt „köszönöm” a szüleidnek, vagy egy kedves üzenet valakinek, akit rég láttál. A világnak most pont erre van szüksége.

Bookmarks? Check!

Ha resztelt maj szaga van akkor majoranna