csupaszkarakterek

Egy ideje gondolkodom már azon, hogy talán lenne értelme írni erről. Kicsit önfeltárós téma ez, ami persze mindig kockázatos, de annyira sokszor jött szembe ez a probléma az utóbbi időben – nemcsak saját magammal, hanem közeli barátaimmal kapcsolatban is -, hogy azt gondoltam, a leghétfőbbnek ható kedden talán mégis érdemes lenne írni róla. Inkább fél órán keresztül sminkelek… … hogy ne kelljen…

Ki a szívedből a szemeden át - könnyként csorgok le az arcodon.

Emléked – A kávé reggel.

Nem szólaltál meg, a kávé előtt sosem. Csak néztél, fürkészted az arcom, megigazgattad a hajam és megsimogattad a vállam, hozzádbújhattam és hagytad, hogy a válladon bóbiskoljak, amíg felkel a nap. Csöndes voltál, mégis, belül ordítottál, már korán reggel olyan dühös voltál, hogy féltem a benned dúló indulattól: nem hittem, hogy elbírnám, ha onnan a szavak kiszabadulnak. Úgyhogy inkább halkan…

Mert szerinted öngyilkosnak lenni könnyű.

Nem emlékszem, hogy hány tabletta volt. Arra sem emlékszem, hogy másnap mi történt, csak az van meg, hogy senki nem vette észre rajtam. Semmit. Autóba ültem, leúsztam 3000 métert és senki nem vette észre, hogy egy nappal előtte majdnem megöltem magam. Mintha az olyan kurvára könnyű lenne. Könnyűnek gondoltam, igen. Azt hittem, hogy egy éjszaka alatt megoldódik majd minden probléma és senki nem…

Emléked – Az utolsó pohár.

Emlékszem, hogy mindig mosolyogtál. Olyankor, amikor együtt voltunk, a szád soha nem görbült lefelé: sokszor vigyorogtál. Kérted, hogy ne menjek el, én pedig maradtam, hogy láthassam a mosolyodat. Megvártam, míg elalszol, amig a bódult álom utolér és csak olyankor indultam. Nem bírtam ott maradni tovább. Emlékszem arra is, hogy hideg volt a kezed. Mindig. Ugyanúgy, ahogy kihűlt a lakás…

Emléked – A bizalom.

Másodpercek telnek el, míg a kézfogásunkból olyan erős ölelés lesz, hogy a lélek is kiszalad belőlem, a szavak bennem ragadnak, pedig az imént még beszéltem és kicsit fulladok is talán. Mégsem félek. Apró daraboknak érzem a testem: minden sejtemet megérinted, az ujjaid bejárják az egészet. Azt akarom, hogy minden a tiéd legyen. Bizsereg. Félelmetes minden pillanat, amit együtt töltünk, tele van…

Tudod, sokat gondoltam arra, hogy lehetett volna még egy közös pillanatunk. Egy olyan, amiben nem kell a jövőn gondolkodnunk, olyan, amit nem terhel a múlt és nem nyom agyon a “mi lenne ha?”

Sokat vártam rá, de valahogy olyan lett ez számomra, mint az a vonat, ami soha nem érkezik meg az állomásra: késett, elmaradt. Kimaradt. Az életemből a pillanat, az életünkből a jelen. Mindaz, ami értékes…

Most csak az erkélyen állok, nézem a felszáradt lábnyomod a betonon – napok óta süti a nap, már a körvonala sem maradt ott, mégis tudom hol jártál. Ismerem a lépteid hosszát, a sűrűségüket, tudom, hogy hol szálltál taxiba, hol indultál el az utolsó utadra a hídon át. (more…)

Emléked – Zuhanásunk.

Részeg vagyok. Tudom, hogy ha józan lennék, ugyanúgy itt állnék. Előtted és nem számítana, hogy sötét vagy világos van, nem félnék többé. (more…)