Szóval itt vagyok.

Minden alkalommal, amikor hazalátogatunk a szüleimhez és átlépünk a Dunán, Gé megjegyzi magában, hogy a folyó rossz oldalán vagyunk, szédül is kicsit. Persze nem gondolja komolyan, de értem, mire céloz. Ami neki a Duna rossz oldala, az otthontól, hegyektől, domboktól távol eső síkság, az nekem a mindenség. Ahogy elhaladunk az üres puszták mellett és végtelennek tűnő ideig utazunk egyik műveletlen föld után a másik előtt - bevallom, nem egy Mészáros által felvásárolt csúcsmodern minőségű telkek ezek, mint a Dunántúlon az jól megszokott -, azért nekem ez az otthon. A biztonság számomra az, hogy ellátok kilométerekre előre, nem ütközik bele a szemem semmibe, tudom pontosan mi van előttem és mi mögöttem. Egy szombathelyi ismerősöm épp ellenkezőleg látja, neki a hegyek közti elbújás a biztonság, az egybefüggő síkságon meztelennek érzi magát. Én imádom az Alföldet, minden csúnyaságával, szegénységével, műveletlen földjével együtt. Nagyon sajnálom, hogy itt nem fejlődik annyira a mezőgazdaság, mint jópár lépéssel odébb, ahol még a földút is betonos, jelezve mindenkinek, hogy az politikus birtok, na de majd egyszer talán.

míg rájöttem, hogy kell telefonról posztot írni, úgy megváltozott itt minden. Ma, amikor az utolsó kórteremből is kijöttem, eszembe jutott, hogy én itt nem jártam fél éve. Nem fogom arra, hogy az időm nem engedte, igazából tudatos döntés volt az életem kiteljesedése után itt hagyni mindazt, ami túl sok mindent felidéz bennem, de azért érzelmek nélkül más. Ha egyáltalán lehet bármit is érzelmek nélkül csinálni. Szóval kiteljesedtem. Imádom a munkámat, szerelem az egész; a csodálatos várost, ami a Szeged iránt érzett honvágyamat teljesen elaltatta; a lakást, ami bár dohos és minimum 100 éves, minket vesz körül; és persze Gét, aki mindent megalapoz. Szétnézek magam körül és rájövök, mindenem megvan. Valahogy mindig tudtam, hogy így lesz, ok-okozat, tettem érte és nem ellene, a lelkem kedves, miért ne hozna össze az élet csupa kedves emberrel. Tovább álmodom a jövőt, látom a saját vállalkozásom, a nevem alatt futó termet; látom a három gyereket egymás szavába vágva trécselni a kocsi hátsó ülésén; látom az esküvőnkön anya könnybe lábadt szemét; látom a hétvégi főzőcskézést meg a squasht, hogy megint le leszek alázva. Szeretnék egy nagy, családi Kiat. Mondjuk parkolnom addigra tudni kéne.

Szia Alföld és Tisza. Szia Dunántúl és Velencei-tó.

Diplomaajándéknak kaphatok egy konyhát?

A fizikai állapotom, mint a multihigiénés kórházi vécé csempe. A munkamorálom, mint a kamu csibenévjegykártyám. Köszönöm a ma reggeli büntetést a Volánnak, a helyszín biztosítását Szentesnek, a fél órás buszkéséseket a ködnek. Hallgató.

Tegnap 23 lettem. Semmi világmegváltó dolog nem tört ki lavinaszerűen a fejemből, de azt észrevettem, hogy sokkal inkább vagyok a családommal és főzünk, eszünk nagyokat, kondizunk, tortázunk, pezsgőzünk, sétálunk a befagyott Tiszán, mintsem elmenni diszkóba. Két éve nem. Szeretem, hogy ennyien írnak, hogy szünetet kell kérnem zsuga közben, mert csörög a telefonom, hogy olyanoknak is eszébe jutok a facebook közreműködésével, akik a tinédzser énemet megutálva kerülnek 5-6 éve. Szeretem, hogy kapok sárga tulipánt, hogy bekucorodnak reggel az ágyamba boldogot kívánni, hogy tudják, mennyire nem tudom gondját viselni egy növénynek, de megkaptam Ödönt. Arról sosincs szó, mit kellene másnap csinálnia az ünnepeltnek. Tegnapot szeretnék újra, csak úgy örülni annak is, hogy az összes apróra vágott kaliforniai paprika és póréhagyma befesti a konyha padlóját. Örülni annak, hogy a magyar posta most juttatta el valakiknek a karácsonyi ajándékunkat; annak, hogy egy hétvégi szünetre nem kell gondolnom a szakdolgozatra; annak, hogy a “pici” huskynk akkor is visszajön az őzvadászatból, ha fél óra idegeskedéssel megfűszerezett kiabálás sem kelti fel a figyelmét az erdőben, de a véres szája arra utal, hogy kiélte ösztöneit. Lehetne mindig január 28.

Szóval ma önfeledten, nagyon vidáman cipeltem haza az ötösömet, ami életem utolsó vizsgaidőszakát zárta, mikor megállított Jonatán. Szimpatikus volt, fiatal, bár a külleme alapján - erős sztereotípia - bármi másra gondoltam volna, mint a szórólapján lévő kereszténységre. Jó kedvem volt, kedves is volt, hát leálltam vele filozofálni Jézus létezéséről. Azt mondta, szeret ateistákkal beszélni, mert nagyon erősen kötődnek a meggyőződésükhöz. Elmondtam az érveimet az evolúció mellett, ő Ádám és Éva mellett, de nem tolakodón, nagyon kedvesen, belevonva saját tapasztalatot, tudományos tényeket, picit támadta a hindukat, a buddhistákat, meg is jegyeztem, hogy ellentmond az érveinek, úgy áll a többi valláshoz, mint én a keresztény egyházhoz. Az egyházat ő sem kedveli. És fizetség híján áll a Dugó tér közepén, hogy megtérjek és a mennybe kerüljek, ebben tud nekem segíteni, hogy ne legyek tovább bűnös, bűn a dohányzás, az alkohol, a pasizás - így fogalmazott -, "biztos loptál már, hazudtál anyukádnak", elhangzott sok minden, de ami a leginkább megdöbbentett, mikor engedelmemmel elmondott hangosan egy imát, elém állva, csukott szemmel, amiben kérte Istent, hogy mutassa meg nekem a helyes utat, én pedig nem mertem becsukni a szemem, nehogy zsebtolvaj legyen, nem mertem bámulni az arcát, mégiscsak illetlenség lett volna, ezért néztem a jeges földet, közben vidáman kellemetlennek éreztem a szituációt. Félreértés ne essék, abszolút mindenkinek meg van a kellő szabadsága, hogy megválassza a hitét, ahogyan neki is elmondtam, tiszteletben tartom az életfilozófiád, Jonatán, de ezzel együtt jár, hogy én is szabadon megválaszthatom a hitem/nem hitem, a lényeg, hogy a személynek jó legyen, kiteljesedve érezze magát. Nem mondom, hogy soha nem fogok megtérni, de ha mégis, a katolicizmus az utolsók között van, amit választanék, nem hiszek Istenben, sem abban, hogy Jézuskrisztus köztünk van és meghalt az én bűneim miatt, az én bűneimért én magam fogok megfizetni, ha arra kerül sor, de akit inspirál ez a nagyon kitartó fiú, az vasárnap megtalálja a Pulz utcában valahol - azt hiszem. Nem térek napirendre.

:)