Lett most egy kurva erős gyógyszerem, Loranxil. Nem tudom, ki hogy van vele, de első este amikor használtam kiütött a picsába, úgyhogy azóta lefelezve szedem.

Illetve szedtem. Mióta itthon vagyok marad az esti egész és nem is nyugtat le.

“Az egyetem és a vizsgaidőszak nem azok számára van tervezve, akik 👌🏻 ennyire vannak attól, hogy bevegyék az egész üveg frontint” ~ a pszichológus

Tele vagyok fájdalommal, kétellyel, szomorúsággal, és dühvel. Mérhetetlen dühvel.

Annyira jönne belőlem, csak feszít, de nem törik át. Itt van belül és felőröl.

Csendben tűröm. Némán. Hagyom, másra figyelek. Újra előjön. Itt van. És marad.

Marad és felőröl. Fájdalom, kétely, szomorúság, düh, magány. Felfoghatatlan magány.

Fekszem. Csak fekszem és reménykedem. Reménykedem, hogy vége lesz. Talán kifáradok és leáll.

Megáll a sok gondolat és elalszom. Reménykedem. Fájdalom. Fizikai fájdalom. Halál. Halálvágy. Elkeseredettség. Nincs düh. Lemondás és elfogadás. Halál. Halálvágy.

Nem! Reménykedem. Talán leáll. Mint tegnap. Kifáradok. Talán. Fekszem. Egyedül. Teljesen egyedül. Lemondás. Fájdalom. Halál.

Üres. Néma. Sötét. Hideg. Jéghideg. Magány. Lassú. Örök. Halál. Vágy. Kiút. Nem kiút…

Aki pedig hasonlóan érez, ti hogy élitek túl? ..ugyanis nekem most itt van a tenyeremben 6 algopyrin, egy levél zopigen és a maradék frontinom..és nem tudom, melyikünk fog győzni

Kedves család, barátok!

Mostanában nem írok. És nem, nem azért, mert jól vagyok.

Azt érzem, elfogytam a szavaim. Már mindent leírtam. Most az érzéseim megfoghatatlanok, nincsen körülöttem senki. Nagyon magányos vagyok. Minden üres.

Korábban ott volt a család, a barátaimmal még tartottuk a kapcsolatot, személyesen találkoztam a pszichológussal, és nem ért véget az a kapcsolatom sem. Ezek az emberek rengeteg energiát adtak a mindennapjaimhoz. Hiányoznak.

Most viszont minden üres. A jó dolgok nem okoznak elég örömet. Nem tudok honnan feltöltődni. A fejem állandóan zakatol, éjjelente pedig verejtékben fürödve a bizarabbnál bizarabb rémálmaimba ragadok. Minden üres. Magányos. Nem küzdök tovább.

A pszichológus már decemberben szeretné lezárni a terápiát. Segítség nélkül hagy. Megértem. Azért azt hittem, ha el jön ez az idő, “jobban kész leszek”. Sajnálom, hogy nem tudtam elég gyorsan haladni.

Gyűlölöm a testem. Gyűlölöm, hogy undorítóan vastag a combom, miközben kint van a csontom, teljesen lapos vagyok, miközben mindenem lóg és lötyög.

Gyűlölöm a gondolkodásom

Gyűlölöm az érzelmeimet. Gyűlölöm, hogy nem tudom szabályozni őket, hogy elszabadulnak és lerombolnak mindent. Bekapcsol egy érzelem és fulladásig kínoz.

Gyűlölöm, hogy mindenhol kívülálló vagyok

Gyűlölöm a magányt. Gyűlölöm, hogy mindig, mindent elrontok, hogy nem tartozom sehova, hogy nincs senkim, hogy a szorongás felemészti az életem.

Gyűlölöm, ahogy az agyam működik

Gyűlölök mindent, ami a fejemben zajlik, hogy nem kapcsol ki egy pillanatra sem és egy hang folyamatosan ellenem dolgozik.

Gyűlölöm, hogy élek

Gyűlölöm, hogy megszülettem. Gyűlölöm, hogy hosszú évek óta ebben a szarban vagyok és nem változik semmi. Nem jut semmi boldogság és csak túlélés az egész életem.

Kibaszott magam alatt vagyok 0-24, szorongok állandóan, néha emiatt sikerül hányni is, aludni szinte hónapok óta nem ment úgy, hogy reggel kipihenve ébredjek, semmi energiám nincs az egyetemhez, a magányhoz, a létfenntartáshoz, a bevásárláshoz, a főzéshez, a munkához.

Kurvára agyon nyom a depresszió, amiből nem tudom, mikor sikerül kikecmeregni. Nagyon erős halálvágyam van, teljesen lemondó vagyok, minden kilátástalan és nem akarok mást, csak hogy vége legyen ennek a szenvedésnek.

De nem ez a baj, mármint igen, ami vele történt az nagyon szar, tökre sajnálom ezt az egészet, hiszen ez várható volt, hogy így végződik, és most fáj, hogy hiába reménykedtem másban. Elég naiv voltam, és szar dolog, amikor arcon csap az igazság és a visszautasítás. Otthon meg…nem tudom eddig is ez volt. Szerintem nincs igaza a barátnőmnek, hogy lépjek le minél hamarabb, mert a családba betegszem bele. Igen, sok a feszültség, mindenki veszekszik állandóan valakivel, sose jó semmise senkinek, de attól még szerencsére nem minden nap ilyen. Csak ha ilyen, akkor bennem ez napokig nyomot hagy. Azok az emberek, akiknek szeretniük kellene egymást, azok minden alkalommal megsemmisítik egymást a szavaikkal. Apa különösen…tudja hova kell szúrni, anya pedig…ő mindenhogy hat rám, arckifejezés, gesztus, hanglejtés és legfőképp a hallgatásos büntetés, az is kegyetlen. Ez az egyszer fent egyszer lent dolog pedig, nos. Ha szenvedés az élet, ha nem történik semmi jó, ha mindig ugyanúgy a béka segge alatt találom magam, akkor mégis mi a francnak küzdök, hogy kimásszak onnan? MIÉRT? ERRE VÁLASZOLJON NEKEM VALAKI! MI A FRANC ÉRTELME VAN MINDIG HINNI ÉS VISSZACSÚSZNI?! Hogy 10-20-40 évvel tovább éljek, ami alatt mindig ez lesz. Köszönöm, de ez kurvára nem tűnik logikusnak.

Most kicsit nem tudok mit mondani erre. Hisz igazam van. Mármint itt a végét nem igazán tudom megcáfolni, az élet szar. Feltehetően most viszont azért vagy szarul, mert tegnap is telefonáltál vele, hallottad a hangját és még kedves is volt veled. Édesapád pedig úgy kibukott, hogy mindenkivel baja volt, te pedig szokásokhoz híven mentél villámhárítóskodni. Mert feszült voltál és így reagálsz a veszekedésre, igyekszed kibékíteni a feleket, ez tök jó. De jobb lenne nem belevonódni. Erre mondta a pszichológus, hogy elegendő, ha mindenki a saját érzéseivel birkózik meg, nem kell másokét is magamra vennem. Mondjuk tény, hogy ezt elég nehéz kizárni, ha odakint ordítoznak egymással. Kitartás csajszi, nem soká elmész és újra stresszelhetsz az egyetemen inkább. :)