bitadani

mert másfél hónappal a Népszabadságtól való leszerelésem után ma kaptam egy január 31-én kelt számlát a Mediaworkstől: fizessek 2985 forintot egy elveszett mobiltöltő után.

Tudjátok mi a közös Roger Federerben, Andy Murrayben, a svéd Daniel Bertában és a brazil Tiago Fernandesben? Mind nyertek junior grand slam tornát az utóbbi húsz évben. Így aztán a Mi lesz most az ausztrál opent megnyerő Piros Zsomborból? kérdésre egyetlen adekvát válasz létezik: fogalmunk sincs.

A teniszvilág nagy rejtélye, hogy a junior bajnokokból nagyjából egyenlő arányban lesznek felnőtt grand slam győztesek (Federer és Murray mellett Roddick, Wawrinka, Cilic), illetve nagyon jó játékosok (Monfils, Tsonga, Gasquet, Dimitrov), a világranglista 50-200. helye körül elkaristoló teniszezők (Gilles Müller, Martin Klizan, Donald Young, a litván Berankis) és olyanok, akik jóformán be sem kerülnek a felnőtt mezőnybe. Az említett Tiago Fernandes, az ausztrál open 2010-es junior bajnoka a következő évben befejezte a versenysportot, Oliver Golding, aki 2011-ben győzött a US Openen, most az anyja teniszsulijában segédkezik, a svéd Berta a 637. helyig jutott a ranglistán.

Az elmúlt öt-hat év győztesei közül Nick Kyrgios és Alexander Zverev is úgy lépett át a felnőttek közé, hogy néhány éven belül grand slam győztes lehet. Fiatalként hasonlóan sikeres kortársaik viszont jellemzően a 150. és a 300. hely között tartanak. Sajnos a náluk idősebb Fucsovics Márton is itt rekedt meg, azóta, hogy 2010-ben wimbledoni bajnok lett, tizenhétszer próbálkozott a felnőtt főtáblára jutni, ám csak egyszer sikerült neki. Esetében nem az átmenet fizikai nehézségeit hangsúlyozzák, mint sokaknál (és amikkel Piros Zsombornak is meg kell küzdenie, aki hát nem úgy néz ki mint Nadal ennyi idősen), hanem a nagy siker utáni lázadást: bulizni akart, nem egész nap edzeni, és alighanem későn gondolta meg magát.

Tény, hogy a felnőtt mezőny sokkal sűrűbb a juniornál, hiszen az ember nem két, hanem legalább tizenöt év legjobbjaival találja magát szemben. De ha valakinek az áttörés jól sikerül, hamar elég pontot gyűjthet ahhoz, hogy akár szabadkártyával, akár a ranglistás helyezése miatt mentesüljön a kisebb tornák selejtezői alól.

Nem hiszem, hogy bármely sportoló győzelme a világ bármely sporteseményén nagyobb kollektív örömöt válthatna ki Federer mai sikerénél. Eleve ritkán fordul elő, hogy valakit olyan mértékben azonosítsanak egy sportággal, mint amennyire Federer a teniszező. De ez a történet nem erről szól. Hanem arról, hogy nem láttunk még olyat, hogy valaki, aki a sportága vitán felül legnagyobbja, ennyit szenvedjen (várjon, tegyen) egyetlen győzelemért. Hogy valaki, akit a tökéletessége miatt csodálnak, ilyen sebezhető és alázatos legyen éveken át, és onnan visszatérjen a csúcsra.

Volt szó a napokban Pete Samprasről, aki ugyanúgy 17. kiemeltként győzött hosszú szünet után utoljára, mint most Roger. De az a szünet két év és két hónap volt. Federer pedig négy és fél év után nyert grand slam tornát úgy, hogy közben három döntőt veszített el Djokovics ellen. Tavaly csak két grand slamen indult, mindkétszer az elődöntőig jutott, de Wimbledon után egészen januárig nem versenyzett. Visszacsúszott a 17. helyre, hogy aztán 35 évesen, életében először három ötjátszmás mérkőzést megnyerve győzzön az ausztrál openen. Nincs értelme arról beszélni, hogy egy jó formában lévő Djokovics ellen meg tudta volna-e fordítani a döntő játszmát, épp elég teher volt, hogy élete legnagyobb ellenfele brékelőnyben van az ötödik szettben. Nadallal nyolc grand slam döntőt játszott korábban és csak kettőt nyert meg, mindkettőt Wimbledonban. Az pedig, hogy egy ötszettes meccsen Federer győzzön, és ne Nadal fizikai állapota legyen a döntő, ugyanúgy a legvalószínűtlenebb forgatókönyv volt, mint az, hogy a svájci a fonákjával nyer meg egy ilyen meccset a mindig arra támadó spanyol ellen.

Nem mindig szerettem Federert. Egyszerűen túl tökéletes volt. Túl légies. Túl jó. Nézni nagy élmény volt, csak drukkolni nem nagyon volt miért. Ami így utólag nem feltétlenül igaz: a sebezhetőség mindig megvolt, csak éppen a salakpályára korlátozódott. Aztán egyre kevésbé oda. Előbb Wimbledonban, majd Melbourne-ben is döntőt bukott Nadal ellen (2008, 2009), hogy aztán egy rövid (a Garros-győzelemtől a 2010-es AO-döntőig tartó) feltámadás után Djokovics is a fejére nőjön.

Ezerszer leírt közhely, hogy Federer szeret teniszezni, ezért csinálta végig az elmúlt éveket, változtatott a játékán, lett agresszívabb, gyorsította a pontokat. De úgy tűnt, hogy ezt hét – három nyert szettre menő – meccsen már nem tudja végigcsinálni. Esetleg Wimbledonban, gondoltuk. Mint ahogy Nadalról is azt lehetett feltételezni, hogy egy (két, három) Roland Garrosra még összeszedi magát. De hogy a régóta Djokovics által uralt melbourne-i tornán döntőt játsszanak egymással, azt nem, ezt mindketten el is mondták.

Főleg, hogy ilyet. Azt tippeltem, Nadal feje, stabilitása, kondija majd eldönti. De Federer az alig fél órán át tartó első szettben megtalálta azt a játékot, amivel esélye lehetett. A harmadik játszma első játékában viszont már az életéért küzdött (három bréklabda, három ász): hozta, és 6:1-re a szettet is. Nadal aztán megint érinthetetlen lett, és ami még veszélyesebb: az ötödik játszma elején annyi fogadóelőnyt hárított, ahonnan Rafael Nadal a rakétatudomány jelenlegi állása szerint nem veszít el meccset. Ezt láttuk az elődöntőben Dimitrov ellen is. Hogy mi történt, nehéz megfejteni. Lehet valaki erősebb mentálisan Nadalnál? Pláne Federer? Vagy egyszerűen annyival jobb volt ma a tenisze (főleg adogatóként), hogy az elégnek bizonyult? Hogy a kéz, amelyik az elmúlt években annyiszor megremegett, most nem? Van ilyen?