Egy jó kis gombapaprikás galuskával, mondja egy mosolygó női hang egy idős női arcnak a 110-es buszon Budapesten, Budán valahol a tér és idő kínzó szorításában. Reggel 9 óra 22 perc van, mögöttem egy pár, melynek tagjai olaszul beszélnek, a nő hol a férfi mellé ül, hol a vele szemközti ülésre és egyre csak mosolyog. Az egyetlen szó, amit a Crystal Castles neurotikus zümmögésének ködös falán át detektálok, az a “niente”, de ennek is nagyon megörülök; tőlem jobbra a busz végében egy magas, vékony lány áll, szinte biztos vagyok benne, hogy orosz, jellegzetes, ‘Russian teens’ feje van, vékony teste, nagyon dús ajkai, kék, kifejezéstelenül hideg szemei és úgy néz ki, mint egy nyíl, összezárt lábakkal, vigyázzban, az egész jelenség egy viszonylag erotikus i betüvé áll össze és így is marad, akármerre is tekereg a busz. Vannak még más emberek is, de engem a gombapaprikás szereplők kötnek le a legjobban, talán mert előttem ülnek, miközben én előttük állok.
Az idős arc, amelynek címezték a gombapaprikásos szöveget egy tipikus, 70 körüli budai nagyasszonyhoz tartozik, aki előtte nem sokkal a balomon jelent meg nercben-sálban, hogy leüljön arra helyre, ami előttem van, én mosolyogva adtam utat, ő mosolyogva és megköszönve ült le. Vele szemben alighanem ismerős lehetett, mert elkezdtek beszélni, én a gombapaprikásos-nokedlis résznél csatlakoztam be 2 niente között.
Jó is az, csak nincs időm főzni - mondja egy - szerintem - enyhén down kóros lány a budai nagyasszonnyal szemben. Kicsit hangosan beszél és kicsit túlartikuláltan. “Valami kattanása van”, ezt így szoktuk mondani mi, bunkó pestiek, bár lehet hogy a bunkó vidékiek is így mondják. A budai nerces sálos nagyasszony mindenesetre természetesen viselkedik vele akkor is, amikor a lány közli, hogy az Apor Vilmoson kellett volna leszállnia, hogy átszálljon a villamosra.
Sebaj - mondja a budai nő - majd átszállsz a…
…BAHon - fejezi be a lány vele együtt mosolyogva és máris a diabéteszre terelődik a szó. Én közben ideges vagyok, de nem tudom mitől, süt a nap és még csak késésben sem vagyok.
Karácsonykor 3 doboz szaloncukrot ettem meg - mondja a lány, és én kíváncsi vagyok, hogy úgy fogja-e befejezni a mondatot, hogy “egy ültő helyemben”, de végül egy csalódást keltő “egyszerrét” kapok a mondat végén. Tényleg duci egy kicsit, én pedig szívesen ráripakodnék, hogy mi a faszér zabálsz annyi cukrot, csodálkozol, hogy diabéteszes leszel, de aztán eszembe jut, hogy én milyen jó ember is vagyok, plusz egykoron valószínűleg én tartottam a 300 grammos Milka gyorszabálásának világcsúcsát. Az epresét.
Rengeteget meg tudtam enni….
Csak ettem, ettem - hadarja tovább a lány mosolyogva.
A cukor tönkreteszi a hasmálmirigyet. - veszi fel a tempót a budai nő is, arckifejezése enyhén közömbös, enyhén aggodalmaskodó és enyhén kedves, de furcsa mód nem ellenszenves, nem tudom miért.
A hasnyálmirigyet? - kérdezi a lány a kattanással.
Teljesen. - néz rá a budai jelentőségteljes természetességgel, vagy természetes jelentőséggel.
Egy picit megállnak, zötykölődünk tovább, hol felerősítem, hol lehalkítom a zenét, Alice közben azt énekli, hogy “Follow me into nowhere, Woven with the utmost care”, de ezt csak onnan tudom, hogy elolvastam a szöveget. Itt van az orosz lány, az olasz pár és a többi magyar is velünk együtt, hogy hallgassuk a párbeszédet gombapaprikásról, szaloncukorról meg diabéteszről.
Szeretem a mosolyod. - emeli meg hullámzóan a hangját a talán down kóros lány, majd hozzáteszi: olyan komoly, őszinte és vidám.
Szeretem az édességet. - mondja szemrebbenés nélkül a budai nő évtizedek alatt simára boronált arckifejezéssel, nekem pedig szökik egyet a szemöldököm felfelé.
Gyümölcscukorral lehet enni süteményt végülis - mondja a lány zéró szünetet követően, én pedig azon tűnődöm, hogy ezt a mondatot tényleg nem hallotta meg senki, hogy itt valaki szereti a másik mosolyát? Ezzel párhuzamosan pedig azon gondolkodom, hogy végülis ehet-e valaki gyümölcscukrot, ha diabéteszes. Annyi mindent nem tudok az életről, de ha abból indulok ki, hogy minden nap mást mondanak, nagyon más sem.
Kétszerötszázhelyettvalamelyiknapegyszer500atszedtembe - hadar most már a lány szinte követhetetlenül, de a szövegkörnyezetből kiderül, hogy a MERCKFORMIN adagolásáról van szó.
Figyelni kell rá… - mondja a budai hölgy, a nagyasszony, a nercben-sálban suhanó jelenés, aki valami természetes kedvességgel beszél a lányhoz, aki vagy down kóros vagy nem, de valami kattanása van, és aki megdicsérte a mosolyát a budainak, pedig ennek a lánynak is nagyon szép a mosolya, döbbenek rá, mindenen, covidon háborún apámfaszán mindenszaron átsugárzó mosolya, olyan, amitől könnybe lábad a szemed, de az örömtől. NA ÉN ITT LESZÁLLOK, mondja indokolatlanul hangosan a lány a budainak, én pedig nem tudom, hogy beleképzelem-e a megkönnyebbülést a budai nő arcába, vagy tényleg ott van.
Közben a niente mellett, miközben felkapaszkodunk aztán az Erzsébet hídra, olyanokat is hallok, hogy “bella”, “centro” meg “sole” én pedig úgy döntök, hogy mostantól beszélek olaszul. Balra nézek és meglátok egy lányt, aki néha feltűnik ezen a vonalon, feltöltött szája, szökésbarna haja, jó eséllyel megműtött szemkörnyéke és nagy barna szemei vannnak, amitől úgy néz ki, mint egy folyamatosan csodálkozó aranyhalacska, akit kifogtak a vízből. Mellette fiatalok, idősek és középkorúak rázkódnak össze egyszerre, mint egy furcsa, boiler roomos afterpartin, ahol a zenét a busz mormogása adja, a DJ pedig a buszsofőr.
Én meg csak állok és azon gondolkodom, hogy én mikor mondtam ilyen szépet ennyire szívből….és nekem
