photo.milk.joy.

Hades and Persephone (collage on paper, 2024).

Two women in pantsuits

Checkered on their thin figures

Enter the elevator giggling,

In a good mood, apparently.

It shows that they are having

A good time, and enjoy

Each other's company -

But above all, the situation

Of being here, living life,

Owning their good fortune,

Their comfort, status, and

Just privilege in general.

They speak an accented English

And skip from one topic

To another, like gazelles,

During that short ride

I am sharing with them.

Then something occurs

To one of them, a good story -

No, not a story, rather

Something she wants to pop

To her friend or co-worker,

Or amiable rival, even -

A sign of wit, a spark of cunning,

A little lash of levity,

But the forbidden kind,

That you know you could regret

The moment you say it

Yet you still cannot resist,

And instead, you're proud of,

For the very sake of it being

Incandescently indecent.

"My hairdresser has cancer"

She starts, with a grin

That shows only vestiges of mercy

But no real (or faked) compassion.

"And I don't want to think like -

who's gonna do my hair...? but..."

She lets it hang there,

With a sharp cackle,

Then the doors open,

And both of them exit.

She shoots a quick glance back

To see if I am scandalized

Or entertained, or maybe both,

But does not have time to assess

Before the cabin is closed again.

So she does not want to think

Like that. She does not.

Or does she? And think like what

Exactly? It surely crossed her mind!

Moreover, she jokes about it!

Does she mean that she does not want to

Think like that, but she cannot

Help it? Is this an admittance of remorse?

The accompanying laughter

Is just a nervous side effect of

Guilt and repentance?

Or it is much more of a confession

Of jaded cynicism, with a translucent

Veil of hardly-courtesy,

Effectively saying that she does think

That way, and it comes with

The job, the wealth, the pep of it all?

Essentially, she buried the woman

Already – or is it a man?

A twinkling gay boy with scissors,

Who showed interest in her

Gossip and life events?

The life of whom is waning,

But served the only purpose of

Straightening those auburn locks?

Or a middle-aged matron,

Who is solid and stolid,

Talks little and does her job impeccably well?

It does not matter.

Their fate is sealed.

Death ensues, there’s no escape.

No medical innovation

Or trustworthy treatment

Can revive them now,

And the proliferation of cells,

No matter if they are in the breast

Or the pancreas, will not be stopped.

There is a void, an unfillable.

Because who is going to do

The hair? Her hair.

Even if she genuinely does not

Wish ill to anyone,

Once it’s done, it’s done.

She washes her hands,

But can’t wash her hair!

Through her prism,

It is the utility that counts.

What is it, then?

What is this whole story about?

It might as well be the most

Self-reflective statement ever made,

A realization of how little we mean

To each other, and the more

Remote someone is from you,

The less you care about

What becomes of them,

Keeping only what they give

To you. Or is it a coping mechanism,

To avoid grief and suffering,

A tool to remain sane

And not go mad with all the terror

That we know about

But we are not involved in

Directly - so she diminishes the

Anticipated death, to lower

The emotional investment of

Truly considering it?

I don’t know. And I don’t

Even want to pretend that

I was judging her very harsh.

After all, morality is about the acts,

Not the words, and she was

Enjoying being a bitch!

Others enjoyed it too.

She entertained her companion,

And for some reason,

I could not suppress either

My smile, even when they left,

That lingered – not at the joke,

But at all of the above,

That this is so human,

And so inhuman, so bitter

And so intriguing. I hope she

Sends a card to the hospital,

Where the hair person convalesces,

And that the maintenance guy

On minus one will never know

What made me smirk

The Spider's Stratagem.

Lili Elbe.

The Sense of Warcraft.

BE NOT AFRAID

Slightly inaccurate biblically accurate angel (a cherub, to be precise).

Fall from Grace.

Déesse Lémurienne.

The Tears of Medusa.

High (Agri)Culture.

Egy műegyetemi napközis táborban, ahová kiskorunkban a nővéremmel jártunk nyaranta, (és ahol többek között mozifilmeket néztünk sok ismeretlen gyerekkel egy lépcsőzetes auditóriumban, például egy olyan gyöngyszemet a nyolcvanas évekből, mint a Sólyomasszony, ami valamilyen amerikai őslakos legendát kevert össze fantasy elemekkel, és amiben egy nő ragadozó madárrá tudott alakulni,) találkoztunk azzal a kislánnyal, aki harminc év távlatából is emlékezetes maradt, és valószínűleg a halálom előtt közvetlenül is megjelenik majd a lepergő élet korai képkockái között, pedig egyetlen dolog volt csak, ami miatt nem csatlakozott azokhoz az ezrekhez, akikkel az ember élete során úgy kerül kapcsolatba, hogy nem marad semmilyen lenyomata, egyetlen dolog, ami lefegyverzően hatott, és elhomályosította, hogy tényleg szőke, copfos haja volt-e, vagy viselt-e szemüveget, és tényleg fiatalabb volt-e még nálam is egy évvel (nővéremnél pedig így akár hárommal is): egy mondat, amit vélhetően még csak nem is ő talált ki, hanem ő maga is hallotta valahonnan, a mindenkori gyerektársadalom aktuális (rendszerváltás előtti) divathullámaiból kiszűrve, mint ami jó szolgálatot tesz majd neki a kegyetlen farkaskölyök-törvények uralta közösségi konfliktushelyzetekben; és ezt a mondatot úgy emlékszem, hogy túl sokszor is, szinte reflex-szerűen használta, minden vélt vagy valós támadásra válaszul; ha tehát valaki azt mondta rá, hogy hülye (ez viszonylag standard dolog volt akkor), vagy bármi olyat, amit ő offenzívnak értékelt, akkor a tenyerét feltartva, vagy ha a helyzet engedte, mindkét kezét maga elé emelve, megkérdőjelezhetetlenül és megfellebbezhetetlenül, az agresszorként azonosított személyt mintegy megsemmisítendő vetette be az erős mondatot:

„VISSZA VAGY TÜKRÖZVE!”

A módszer kétségkívül hatott. Nagyon is, mert erre tényleg nem lehetett mit mondani – ha az ember szavait, sőt: őt magát visszatükrözik, akkor nem csak, hogy őt éri a másnak szánt sérelem, de a tükörben látott képet sem bánthatja újra, ha nem akar bajt önmagának, a tükör mögé pedig nem lát be senki sem.

A kislány barátságtalan volt. Biztosan provokáltam is, hogy a nővérem és barátnője előtt menőbbnek tűnhessek, míg mindenki a Sólyomasszonyra várt, és a megszólításra az előttünk (és alattunk) lévő sorból visszafordulva került sor az első tükrözésre, de amilyen jámbor gyerek voltam akkoriban, túlzottan erőszakos nem lehettem. És bár a konkrét vitára nem emlékszem, az biztos, hogy az elsőt sokkal több követte aznap, és másnap is.

Szerencsére a módszer a nővéreméket is felbőszítette, és bár általában nem szívesen vállaltak közösséget velem, amikor megtaláltam a csodafegyvert, amivel a kellemetlen ellenfelet semlegesíteni lehet, ők is jó ötletnek tartották, hogy ne konkrét esetekben próbáljunk meg meddő küzdelembe bonyolódni (azóta megtudtam, hogy ilyenkor a „duplatükör” lett volna a szokásos riposzt, de mire lett volna ez jó?), hanem a csapásokra rendszerszintű válasz szülessen: el kell nevezni a kislányt valahogy! És már meg is volt a megfelelő alias: TÜKRÖS FRANCI. Így kell hívni őt.

Ennél jobbat nem is találhattam volna: hát nem fantasztikus, ahogy a félelmetes szuperképességből vígjátéki attribútum válik, kiegészülve egy névvel, ami kifejezi azt, hogy micsoda egy szemtelen perszóna ez? Jaj, végtelenül hálás voltam ezért a Franciskáért, nyolcvanhét táján ennél viccesebb utónevet nem is nagyon ismertem, hiszen ki nevezné a gyerekét önszántából így? De mégis tökéletes, hogy létezik, mert az ilyen kislányokra pont ez (és így) illik a leginkább! Innentől fogva kéjes örömmel emlegettük magunk között, akkor is felidézve az alakját, amikor sem ő, sem tükrei nem voltak közel – a Tükrös Franci így veszítette el a meccset anélkül, hogy akár csak megtudta volna, mi is a gúnyneve.

a matrózokat elveszejtő,

édes énekű mitikus nőalak

és egy vijjogó mentő- vagy rendőrautó,

esetleg tűzoltó vagy vérszállító jármű

közötti rokonságot magától

senki nem fedezné fel;

pedig az utóbbiak hangját

az előbbiről nevezték el

annak ellenére, hogy ami

ott elbájolás és csábítás eszköze volt,

az itt ellentmondást, sőt habozást

nem tűrő szétrebbenést parancsol,

és sürgősen elhárítandó

veszélyhelyzetre utal.

nehezen is lehetne értelmet látni abban,

ha egy – a világ dolgairól

többet tudni akaró – személy

a légvédelmi riadó idejére

pincébe menekülés helyett egy oszlophoz

kötöztetné magát, hogy hallja a

sokkal inkább fenyegető, mint

csalogató melódiát,

társai fülét pedig előzetesen betömné,

hogy azok még véletlenül se

észlelhessék az üvöltő vészjelet

(és így megmenekülni se tudjanak

a repülős támadástól),

miután felszólította őket, hogy

akkor se oldozzák el őt, a kikötözöttet,

ha könyörögne vagy fenyegetőzne:

vélhetően mindannyian odavesznének,

de nem az óvóhelyre hívó jel, hanem

éppen a fonák instrukciók miatt.

mint ahogy nincs semmi érzéki vagy buja,

dús kebleket és éles csőrt,

esetleg földöntúli gyönyört megidéző jellege

egy elnöki delegációnak sem,

akiknek a repülőtérre sietve bekapcsolják

a megkülönböztető jelzést,

hogy senki se álljon a

tárgyalásokra és sajtótájékoztatóra

rendelkezésre álló időt maximálisan

– sőt talán még azon kicsit

túlmenően is – kihasználó

állami vezetők és kíséretük

fényes fekete konvoja útjába.

a tenger veszélyes némbere amúgy sem

gyorsulna olyan sebességre, hogy

a hangfekvés lekonyulását okozó

Doppler-effektus a dalában

megfigyelhető legyen,

hiszen a sziklán mozdulatlanul ülve

célja éppen az, hogy ne ő,

hanem a közelben járó hajó

(vagy más jármű) legyen mozgásban,

lehetőleg az ő irányában;

az erre buzdító dallam

hatásfokát pedig nem növelné,

sőt egyenesen nevetségessé tenné,

ha ilyesféle fizikai jelenségeknek

köszönhetően nemkívánt torzuláson

menne keresztül.

ha tehát egy páncélteremben

a mozgásérzékelő vagy egy harmadszor is

rosszul beütött biztonsági kód

sugallatára felharsan a behatolót pánikba

kergető hanghatás,

kinek jutna eszébe, hogy ezt

a nótát egy emberevő,

szárnyas asszony fújja,

ráadásul pont a gyanú

elaltatása érdekében,

és nem azért, hogy a csapdahelyzet

napnál is világosabb legyen?

az sem kérdés, hogy az utcán

telefonáló emberek egy

igéző csodalény hangjának hallatán

nem fintorodnának el bosszúsan,

kiabálva kérve elnézést vagy kis türelmet

a vonal másik végén lévő,

a mikrofon környezeti zajt

felerősítő hatása miatt

az éles hangot szintén

intenzív kellemetlenségnek megélő

beszélgetőpartnerüktől,

és közben nem is fognák be másik fülüket –

nem, éppen ellenkezőleg,

minden mást elfeledve, táskát

és esernyőt eldobva, ujjongó szívvel

sietnének a hang forrása felé,

és a készülékbe is csak annyit suttognának,

hogy még soha életükben

ilyen gyönyörűt nem –

de hát szó sincs gyönyörűségről,

különösen nem a véletlenszerűen váltakozó,

minden dobhártyának túl hangos,

bugyborékoló szakaszokat közbeiktató,

villamossíneken száguldó riasztás hallatán;

nem: ennek semmi, de semmi köze nem

lehet egy olyan bűvölethez, amely

még azt is feledteti a bódult áldozattal,

hogy az extatikus műélvezet közepette

madárkarmok vájnak a húsába,

fennakadt szeme a csalfa lény

következő csemegéje lesz,

és hogy a saját halálát kívánja, amikor

◇&♤

Deer God.

Wicked Witch of the East.

A Step Towards Entropy.