próbálom minden fájdalmam kiírni magamból, de ez még mindig nem elég.

kapaszkodom a múltba, pedig nem köt oda semmi már.

amíg nem érezzük át igazán a szenvedést, addig nem tudhatjuk, milyen szenvedést okoztunk másoknak. én már tudom.

visszaolvasom a verseid, szövegeid, amiket nekem címeztél, és egyszerűen csak hihetetlen, hogy nem törődtem velük, és hihetetlen hogy most mennyire örülnék neki.

visszagondolva a múltra, te egy ajándék voltál, egy színes festmény, egy műalkotás, akire én nem figyeltem, nem vigyáztam. mosolygom, mert csodálatos, hogy az életem része lehettél, de valamiért mégis potyognak a könnyeim. nem így kellett volna történnie.

egy másik univerzumban találkoztam édesapámmal, mikor még gyermek volt. fogócskáztunk a kertben, majd azt mondta, hogy nem szabad sírnia, de néha a világ bántja őt, és nem tud mit kezdeni ezzel a fájdalommal. megadtam neki azt, amire szüksége volt, egy támaszt, ahol kisírhatja magát. és ő sírt, csak sírt. sírt, egészen addig, míg el nem fogytak a könnyei. azután vettem neki egy jégkrémet, hallgattam a nevetését, éreztem a ragyogó meleg nevetését a gyermeknek, aki tudta, hogy biztonságban van. azt kívánom, valaki bárcsak megtette volna ezt érte. biztonságot, kedvességet nyújtani egy gyermeknek, akinek erre szüksége volt. talán máshogy alakultak volna a dolgok? talán máshogy?

én csak szerettem, és egyszer csak mikor tükörbe néztem, nem ismertem magamra. torz képet láttam. ez történik, ha rosszul szeretünk, és rosszul szeretnek.

sikerült bezárnom egy ajtót, de a kilincset továbbra sem merem elengedni.

tönkretettél, majd őrültnek neveztél. nem vagyok őrült, mindössze az vagyok, akivé tettél.

talán az szomorított el a legjobban, hogy akárhogy is bántottál, már nem fájt. nem tudott fájni. túl sok volt.

csendben feküdtünk egymás mellett. egyre gondoltunk. te is tudtad, hogy valami nagyon elromlott, és tudtam én is. továbbra is csend van.

annyi szomorú arc jön velem szembe az utcán.. én is ilyen lennék?

mindketten némán ültünk. ilyen hangos még sosem volt a csend.

igazad volt. eljön az idő, mikor bármennyire is belehalsz, nem sírsz. hisz a könnyek felszáradnak, nem igaz?

mindenki megérdemel egy olyan embert, aki gyógyírt jelent a múltbéli sebekre

miért nem gondolunk néha szeretettel a fájdalomra? amikor más nem képes rá, ő akkor is érezteti veled hogy Élsz.