Nem hittem volna, hogy valaha írni fogok az alakomról, de Anita, régi jó kolléga-barátnő még egyetemista-reptéren dolgozós éveinkből, megosztott egy hosszabb test-történetet és én élvezettel olvastam, és csodáltam a bátorságát. Magamban pedig azt gondoltam én soha nem lennék képes ennyire mélyre menni insta-n. És lássunk csodát, talán a karantén teszi, elhatároztam, hogy ez jót tenne a belül-látásnak, kitisztításnak, lélek-méregtelenítésnek, úgyhogy ez egyszer elmesélem az én test-történetemet is. Óvodás koromban jöttem rá, hogy nem vagyok vékony-alkatú lány, hogy három kis hájacska elöl lifeg és mikor nyáron le lehetett venni az oviudvaron a pólónkat, a fiúk körbeálltak és kinevettek amiért egy kis kötözött sonkának néztem ki. Akkor egy kis szégyenérzet keletkezett bennem, de hamar túltettem magam rajta és végül csak az maradt meg, hogy legalább foglalkoztak velem. Mindig jóba voltam a fiúkkal, mert nagyon szeretek beszélni és apu focista haverjai mellett megtanultam, hogy is kell bánni a vérbeli hetero sportos srácokkal, hogy "bevegyenek a csapatba" és nem mint nő, hanem, mint haver kezeljenek és így mindig sok fiúbarátom volt. Később ez még jobban előnyömre vált, mert jóllehet, a három hájacska megmaradt, de sosem ezt vették észre bennem a pasik, hanem azt, hogy megvan a közös témánk, jókat nevetünk, otthonosan érzik magukat mellettem. Mindegy volt, hogy vagy 10 kilóval voltam több a szépségideálnál. Nem zavart ez egészen addig, amíg az általános iskolában ráállítottak mindenkit a mérlegre és hangosan megbélyegeztek a súlyommal. A lányok egytől-egyig a szájukhoz kaptak és azt mondták, "jesszus,de dagadt" és a legjobb barátnőm azt mondta, hogy "neked biztosan nem látszik ki a bordád, mint nekem és mutogatta magát, én pedig életemben először a lényöltözőben majd elsüllyedtem szégyenemben. A lényeg, a legtöbb bodyshaminget NŐKTŐL kellett elviselnem. Boldog-boldogtalannal összejöttem tinédzser koromban, hogy egy kicsit azt érezzem, hogy bár csúf-dagadt vagyok, de legalább a pasiknak kellek. A gimi végén éheztettem magam és heti hétszer edzettem, hogy egyetemre ne vigyem magammal a súlyom miatti kisebbségi érzéseket. Sikerült valamennyire lefogyni, de rettegtem enni, és a hájak nem mentek le, én mindig láttam őket. Mikor egyetemista lettem, a szobatársaim állandóan fogyóztak, én is ezt tettem, mindent kipróbáltunk. Egyszer allergiás rohamot kaptam az egyik fogyókúrás étkezés után és majdnem meghaltam a kollégiumi közös fürdőszobában. Éjjel-nappal dolgoztam és nemcsak, mert kellett a pénz, hogy megéljek, hanem azért is, hogy ne gondoljak az evésre és így napokig kibírtam narancslével. Mikor többet ettem, néha meghánytattam magam. Elmentem Amerikába dolgozni nyáron, két egyetemi év között, és 10 kilót szedtem fel. Hazaérve, semelyik barátom nem Amerikáról kérdezett, hogy milyen városokat jártam be, mi ért ott, hanem elém álltak, végigmértek és azt mondták "bazd, mennyire meghíztál, hogy nézel ki..." Emlékszem, mikor végigmentem az első napomon a folyosón, kaján vigyorok kísértek, láttam a lányokon, mennyire örülnek, hogy egyik társuk nyáron megcsunyult. Életem élménye volt pedig az amerikai út és utána emiatt a súlyfelesleg miatt, fél évig depressziós voltam. Ott egy pillanatig nem éreztem, hogy meghíztam volna. Itthon pedig, nem akartam felkelni az ágyból, a jegyeim leromlottak. Újra minden nap edzettem és éheztettem magam, lefogytam, de a hájak megmaradtak. Pasik terén még ekkor is népszerű voltam. Nagyon sok férfi volt az életemben, ők szerettek, minden testi hibám ellenére, mert akkor annak gondoltam a hájaim. Amint lányos társaságba kerültem, remegtem, ki, mit fog beszólni. Sokszor hasonlítottak a régi fotóimhoz, "ó, ott milyen szép voltál, az arcod, az alakod..., mennyivel szebben néztél ki...". Sokszor hasonlítottak a húgomhoz is, "ó, néztem a húgod insta képeit, ő egy fitness model, milyen gyönyörű", és nevetve tették hozzá, hogy "te hogy lettél ilyen alacsony és duci". Belül magamat mindig egy helyes nőnek tartottam mindezek ellenére, akinek van kisugárzása, önazonos, szép az arca, ha kerül rá szemhéjtus és szempillaspirál és mégis néha depressziósan fel sem mertem kelni. Féltem, hogy áll majd rajtam a ruha és ki, hogy fog végigmérni az utcán, a metrón, a munhahelyem, láttam a vizslató női szemeket. Megismertem egyetem végén a jelenlegi férjem, ő azt mondta, gyönyörű az arcom és mikor nyüglődtem, hogy ki, mit szólt be az alakomra, azt mondta, csak irigykednek, mert mindened megvan és ne törődj velük, mert egy szépség vagy. Tudtam, hogy komolyan gondolja, ő őszinte ember és csak azt mondja ki, amit teljes hitelességgel komolyan gondol. Meghíztam a kapcsolatunkban, rosszul éreztem tőle magam, de elkezdett átalakulni ez a szégyenteljes - önostorozó érzés bennem. Mindig megmaradt a három hájam, de már megvoltak az építőköveim, ami visszaütötte a rossz gondolataim az alakommal kapcsolatban. Az állandó barátaim, akik ezt mindigis leszarták, lett diplomám, lett esküvőm, lakásom, férjem, nem állt az utamba a három hájam mégsem. Az utolsó bodyshaming, amit hagytam, hogy a lelkemig hatoljon, a munkahelyemen szenvedtem el, ahol egy 40-es éveiben járó, szingli nő, minden nap elmondta, hogy nem érti, hogy tudok így, "ilyen dagadtan" élni. Nem kéne majonézt ennem, sültkrumplit, semmi szénhidrátot, csak salátát. Hozzátette, majd később megköszönöm neki, hogy nap, mint nap "motivál", mert, ha nem teszi, 40 évesen majd púdereznem kell a hájaim, a lábam között és a mellem alatt. Ezt a naplómba is belevéste. Otthagytam a munkahelyet és lezártam ezt magamban pszichológus segítségével. Ez volt az utolsó pont az életemben, mikor engedtem, hogy emiatt valaki fájdalmat okozzon nekem. Megtanított ez a tapasztalat is arra, hogy ezt ki kell zárni, mindenkinek más a body-típusa és nekem ez van. Mostmár szeretem, megszerettük egymást a sok sértegetés közepette. Imádom és elköteleződtem emellett az érzésem mellett, mert a kisugárzásommal, ez a test, a leggyönyörűbb, legkényelmesebb a világon. Szeret tortát enni, szeret salátát enni, szereti a hedonista életmódot, de azt is szereti, ha este 6 után már nem eszem és reggel futással kezdem a napot. Kimentem a barátnőmhöz Olaszországba, és mindkettőnknek telt alakja van, de az olasz férfiaktól akkora mosolyokat kaptunk, mintha a legvékonyabb Victora Secret modellek lennénk, és akkor rájöttünk a nagy igazságra, hogy a Kisugárzás a lényeg.
