üzenetrögzítő

Az új élet veled kezdődött, és lassan véget ért, visszatértem az ürességbe, hiába űztem ki magam. Mint amikor koncert után már nincs melletted, aki soha nem volt melletted, és egyedül állsz, a templom üres és sötét, és hinni akarsz Istenben, Megváltásban, Bűnben és Igazságban, Mennyben, Pokolban, Feltámadásban. Istenben akarsz hinni. Könyörögsz, hogy legalább Hitet adjon, de minden üres és sötét marad, nincs se Válasz, se Kegyelem, se Büntetés, csak a csendtől kong a harang, nincs semmi, csak a márvány, a kő, a gipsz, a fa és a por, csak az üresség, a némaság, a hideg, a magány, a halál, és a jelenléted sem ad semminek sem Életet, sem Értelmet.

Azt, hogy sose kelljen  elalvás előtt saját ágyadban  rettegned, vajon holnap hol  ébredsz fel, és ha aztán  felébredsz, az tényleg ébredés  legyen, szóval várjon rád  egy kádnyi forró víz, és ha   még ez is sikerült, akkor  soha ne feledd megtartani  a kellő távolságot,  ereid és késeid között. 

has only its own weight and breathlessness.

Kilépve az ég alá, valamelyest enyhül a szorongás. Hagyd, hogy lecsússzanak rólad a képek. A mozdulataidat nem te irányítod. A templom falában római kő. A folyamatos helyváltoztatás hiábavalósága. Kamera vagy, amibe nem fűztek filmet, csak forog körbe, berreg üresen. Egy gyertya fényénél éjszaka mennyire nem számít, hogy mit gondolsz. A minden ok nélküli, hirtelen szomorúság. A gondolatok, melyek nem állnak soha össze. Nyomaszt a tökéletesség, de nem menekülhetsz, akárhova nézel: ég, föld, folyó. Hagyni, hogy legyen. Legyen végre már. Az itató víztükrén gyantacseppként sodródik a nap. Mintha egy rozsdás vashordóból ömlött volna belém az éjjel. Kényszerképzeteinket hisszük önmagunknak. A kocsmában leisszuk magunkat, épphogy elérjük az utolsó vonatot, aztán ruhástul az ágyba dőlünk, valami fájdalmas kavargással magunkban, aminek elég kevés köze van az alkoholhoz. Ahogy élnem kéne, ezzel a szánalmas mondattal kezdődik minden. A parton cigarettázó szörfös figyelmeztet, hogy ne ússzak túlságosan messzire, az áramlás kisodorhat a nyílt vízre. Ijedt madarak röppályája az óceán felé. Telítődni végre az ürességgel, akár az ég. Az esővizes hordó szép. Szép, ahogy színültig van vízzel. A gémek repülése a folyó fölött, ami mindig erősen emlékeztet valamire. A vastagon deres avaron vonuló vaddisznók és őzek. A hely háromezer éve lakatlan. Az elképzelt ház környékén jársz. Ezen a helyen vesztetted el a szüzességedet. A lassan kiserkenő vér ösvényeit figyeled. Annak a kislánynak a dala, aki kavicsokat dobált a tóba. Rég halott vadászkutyád az Ipoly ártéri rétjein. A kakukkfű illata. Ahogy kiszakadsz, elkeveredsz és eltűnsz. Aztán a vonat, ahogy átdübörög a hídon, a megmérgezett folyó fölött. Akkor is ugyanilyen, halcsont alakú, áttetsző felhők úsztak a Hold előtt. A búzatábla fölött lebegő ölyvek szárnytollai üvegcserépként szórják a fényt. A beszűkült látótávolság biztonsága. Addig a napig úgy érezte, sokkal távolabb van az őrülettől. Sétáin mindig pontosan megérezte, mintha egy kapun lépne be, hogy innentől névtelen, hogy innentől nem vonatkozik rá semmi. Már rég nem lepődött meg rajta, hogy mennyire nem ismeri önmagát. Teljesíthetetlennek tűntek a feltételek, miközben sem az irány helyességéről, sem a célról nem tudott semmit. A holtágakból menetrendszerűen éjféltájban megérkező vadkacsák landolását figyelte. A főút záróvonalán szétzúzott gerinccel tekergő sikló jelentette számára az igazságot. Csak körbejár, mint az állatkerti hiúzok a ketrecükben. Pedig nem így képzelte el. Az ösvények a személytelenbe visznek. Van egy ív. A fájdalom hangjai, ahogy belevesznek egy sokkal erősebb közegbe. Egy ismeretlen nő ismeretlen illatú teste, vagy csak a csillagos éggel egyedül. Csak ezt az egyetlenegy képet tarthassa meg. Valaminek az ígérete ilyenkor, mikor minden fáj. Mindegyik szó ima, csak valahogy kihalt, kirohadt belőlük valami. Összeroncsolva és bemocskolva feküdni valami ragacsos, fekete felületen. Egy ötszáz éve a tengerre néző ablak. Mert megállt minden ebben a különös dermedtségben. A szokások és beidegzettségek kényszerzubbonya. Csak hunyorogni tudtam, a szemem a fényt nem viselte el. A fák közé ferdén bevilágított a nap. Végiggondolni, ez az, ami sosem sikerült. Először fájdalomnak kell lennie, hogy aztán valami valódi történhessen. Az angyal arca értelmetlenné tesz minden más látványt. Nem mintha bármit is tudnék arról, hogy mi a gonosz. Egyszer csak üvölteni kezdett, bár inkább mormogás volt kezdetben, halk, ismeretlen nyelvű kántálás. Valami poshadtság van mindenen. Én egy odaadó semmi vagyok, mondta Juan Dolores papago indián. Valószínűleg mindig ugyanazt kell látnom. A görcsösség és a tárgy nélküli szorongás az irányadó. Ott sem, egymás testében sem, sehol. Otthonossá tenni mindezt, otthonossá a számkivetettséget. Én tudom, hogy őrült vagyok, de ezek itt, ezek nem tudják, hogy azok, én viszont tudom róluk. Úgy gondol magára, mint egy jóvátehetetlen tévedésre. Valahol kimondhatatlanul messze alszik a pásztor.     

A mozdulatlan hajtson ki bennem, fonjon be indáival. Árasszon el, mint a komp fülkéjét a köd. Uszadékfa csapódik a horgonylánchoz, megyek feléd. Az átkelés nem kezdődik el és nem fejeződik be. Mintha kétfelé kéne szakadni. Az izmok a hullámzás ritmusa szerint remegnek. Aprópénz után kotorászom, a ködlámpa rúdján tollászkodó sirály. Mi itt lent irigy Ikaroszok, a vállunkra fagyott viasszal. Örülni, mint a madarak. És félni is úgy. /Győrffi Ákos/

az egzisztenciáról szólt főleg. a munkahelyemről, az irodalmi előrejutásokról, a lakásról. azután pedig az első harmadrészt saját macskámról, a barátságról, lilláról, a közös fejlődésről és előrejutásról, a dolgok átértelmezéséről. de háromszor szerettem igazán idén úgy, ahogyan vagy még soha vagy már nagyon régen. én nem hiszek az örökkévalóságban csak a tapasztalásban meg abban, hogy a dolgoknak milyen jelentőséget tulajdonítok. tök mindegy, hogy kit, de jó volt szeretni és jó volt elengedni is, ha el kellett engedni. és remélem 2015-ben még legalább ennyi embert fogok. régen valamiért mindig 1997 volt a kedvenc évem, de igazából már nem emlékeztem rá, hogy miért (talán egy boldog szánkózós emlék miatt), de most egy ideig talán ez, amíg el nem felejtem ennek is a fő szépségeit, mint például egy szilvesztert és karácsonyt lillával, egy közösen elszívott cigit, monty első ittlétét az albérletben vagy egy négy-öt órás sétát valakivel, akit igazán szerettem.

de aztán eltelt egy fél óra, azzal, hogy kipakoltam és kitakarítgattam a konyhát B. után, aki utoljára ment haza karácsonyozni és láttam, hogy Monty milyen magabiztosan járkál a lakásban. leültem a géphez és rögtön idefeküdt az ölembe, mint eddig mindig és rögtön dorombolni kezdett és úgy éreztem, hogy ő talán négy napig érezte ugyanazt az ürességet, és ő itt van itthon és itt érzi magát biztonságban és nagyon örül, hogy itt lehet. szóval most már nincs bennem semmi rossz érzés, csak ülök itt, simogatom a kis fejét és örülök vele, hogy itt vagyunk és annak, hogyha kinézünk az ablakon látjuk, hogy lassan havazni kezd.

Papa: ki mit iszik? Én: mit lehet? (papa elkezdi kipakolni és közben sorolja) Papa: van ilyen meggypálinka, akkor Naploeon konyak, pina colada, házi pálinka... (anya közben rám néz) Anya: na, úgy látom Móninak így, ez a sorrend tetszik. Én: :(

Néni: meghalt októberben.

ez az a pont, amikortól nincsen több visszafordulás vagy földre térdelés. amikortól fölösleges minden ami görcsösen szorongatás vagy csak hasonló izmokat mozgat, mert úgyis a változás adja meg a legfontosabb dolgok értelmét. az idő tehát nem csak, hogy szubjektív, de egészen egyszerűen említésre se méltó se a jövő távlatainak sem a múlt feldolgozhatatlanságának viszonylatában. ez a harmadik alapigazság. és, ha a világ valamikor az utolsó napjaihoz ér, ez lesz az egyik az utolsó hírek közül az újságokban és az első gondolatok közül felébredéskor. ez a harmadik. az első kettő szentimentálisabb és ebből adódóan szomorúbb. bár vannak városok, ahol emiatt a harmadik miatt fojtják magukat a folyókba az emberek. de ez talán azért lehet, mert az első kettőt kevesen ismerik, és akik ismerik azok közül is kevesen vannak azok, akik megértik és komolyan veszik fontosságát. de azt hiszem mind a háromnak köze van a szeretethez.

“Grow up with me, let’s run in fields and through the dark together, fall off swings and burn special things, and both play outside in bad weather. Let’s eat badly, let’s watch adults drink wine and laugh at their idiocy, let’s sit in the back of the car making eye contact with strangers driving past, making them uncomfortable, Not caring, not swearing, don’t look. Let’s both reclaim our superpowers, the ones we all have and lose with our milk teeth, the ability not to fear social awkwardness, the panic when locked in the cellar, still sure there’s something down there, and while picking through pillows each feather, let’s both stay away from the edge of the bed, forcing us closer together. Let’s sit in public, with ice-cream all over both our faces, sticking our tongues out at passers-by, let’s cry, let’s swim, let’s everything, let’s not find it funny, lest someone falls over. Classical music is boring, poetry baffles us both, there’s nothing that’s said is what’s meant, plays are long, tiresome, sullen and filled with hours that could be spent rolling down hills and grazing our knees on cement. Let’s hear stories and both lose our innocence, learn about parents and forgiveness, death and morality, kindness and heart, thus losing both of our innocent hearts, but at least we wont do it apart. Grow up with me.” — Keaton Henson