problematique

szédülök egy barlang mélyén, s cseppkövek közt kereslek, hol irizáló fényünk végleg elnyelte a rengeteg és emlékedtől visszhangzik még minden forrás lent velem, míg virrasztok, te tovább alszol messze tőlem, csendesen

felitták a krétaport a főtéren a könnyeink - könnyelmű volt macskakövek tetejére írnom neved átlépsz rajtuk, meg ne botolj, legyen tiéd végre a tér, nem tartalak vissza többé, nem rángatom már a kezed

megragadtam félúton: ez nem a múlt, ez nem a jövő - nincs már ma és nincs holnap, a tegnap sincs, most nincsen idő. semmi sem változott meg, csak másképp ugyanolyan bennem, más utakra fúj az ősz és másként formál újra engem más emberként nézek rád, és megértem, hogy menekülsz, de minden múló másodperc egy évnek tűnik egyedül nincsen idő, nincsen tegnap, nincs holnap és ma sincs többé - nem jövő ez, nem a múltam, félúton várlak: örökké.

bolond lennék hazudni, mert sose leszel feledve, de eltelt végre fél nap úgy, hogy nem jutottál eszembe

tavasz tiszta szele téged távolfújt hát tőlem végleg

pont lettünk a vesszőből -  egy lezártnak  vett mondat,  mert az utolsó  szavak alatt  már kifogyott  a tollad

félbehagyott mondatfoszlány lelkeveszett mesehőse, kávézaccból kiolvasott üres szavak temetője, fürdőkádban inkarnáló nikotinos tengerár egy mozivásznon nézem, ahogy ez az év is tovaszáll

túlbecsültelek talán, te tényleg tönkreteszel

az évszakokkal együtt talán én is néha változom, és kivirágzom, elhervadok, mindörökké álmodom

két kezemmel kergetem kis kósza, karcsú képzeletem

imádom, hogy nem kívánsz, és utálom, hogy kívánlak, a mai napig nem tudom, hogy mit érezzek irántad

te is hazudtál nekem, és gyávább vagy, mint tetteted, mert szánalmasan éretlenül kezelted a helyzetet

mézédes csókok és félrészeg lépések

elmenekülsz, eltűnsz este, emlékezel, elfelejtesz, elsodródtam, elég ebből, elengedtél, elengedlek