the great nihil.

Hol a mindent elsöprő

Vágy énekel.

Belehalok a tudatba,

Hogy az enyém sosem,

Néha csak megyek előre.

Néha csak nézem a földet.

Néha messziről elkerül,

Néha énfelém csörtet.

Néha, egyedül az utcán,

Néha kimondom neved.

Néha tudom, hogy nem leszel,

Néha hiszem, hogy lehet.

Néha, ha eszembe jutsz,

Néha elsírom magam.

Néha azt hiszem, sár vagyok,

Néha mondod, hogy arany.

Néha hittem, hogy szeretnek,

Néha hittem, hogy szeretek.

Néha oly száraz vagyok Nélküled,

Mint a fáról lehullott levelek.

Most Neked kell eldöntened,

Melyik a valódi néha.

Néha, ha életem őriznéd,

mit leírok, meg sem közelíti, amit gondolok vagy érzek. a szavak most önmaguknál többet jelentenek és a hangzás is csupán azért ilyen, hogy jobban megértsd, mit érzek irántad. szemhéjad takarásában forgolódok, a füstben terjedő hangodban gyönyörködök, megrágott szívószálad végén képzelem el az életet.

a létező legtökéletesebb megoldás, a romok közt bolyongó öröm, a félelmet elűző pillantás te vagy.

Nekem ezek Jutottak. Olyanok, Mint mikor kezek Nyúlnak utánam, én meg rohanok, De az út végtelen, Én meg gyenge. Nincs értelem, De bárcsak lenne.

Nekem jutott A kimért mozdulatsor, Megszokott Képek a boldogakról, Három ujjnyi Távolság szánk között.

Hozzád bújni. Eltávolodok. Rájövök, Hogy attól, hogy én Közel vagyok hozzád, Te hozzám nem.

Egyedül ülök a hintaágyon. Beszívom. Kifújom. Inhalálom. Egyedül sétáltam idáig. Szeretem. Felejtem. Hiányzik.

Egyedül hallgatom ezerszer. Kérlek, hogy maradj itt, ne menj el. Egyedül tudom kívülről. Beszívom. Kifújom. Kiürül.

Parányi lelkek. Lefolyunk az ereszen. Imádnám örökké, most mégsem szeretem. Nincsentelen cseppek. Régen megfagyott Tóparti tócsa vagy, kit nagyon akarok. Északi hidegfront. Hányszor hasítasz belém? Rám szórod megint azt, mit nyári éjjelén

Nekem az ősz a virágzás. Hulló levelek halk suttogása Temeti a boldogságot, A szél mélyebbre ássa Mi a felszínen maradva Csak látszatként ragyog, Mit az elmúlás küszöbén Is lebegni hagyok.