#wolfgangssee

2015-ben másztam utoljára több kötélhosszas utat még @intermontes​ kollégával Ausztriában. Azóta valahogy sose jött össze. Tavaly júliusban másztam utoljára elölben egy kéményt a Csókakövön a Mátrában. Közben persze futottam aszfaton, terepen, bringáztam városban, voltam ilyen hegyeken, hogy Gran Paradiso, Grossvenediger, Wildspitze, Mont Blanc, Kazbek.

De a sziklamászást innen kellett újrakezdeni. Tegnap, amikor átnéztem a kötelemet, kötöttem egy standot, beszereltem eresztésbe, ereszkedésbe, megbizonyosodtam arról, hogy nem vagyok teljesen szenilis, nem fogalmaztam meg nagy elvárásokat a mai nap kapcsán. Érezzek bizonyosságot, érezzem jól magam, ne legyen halálfélelmem és ne dögöljek meg.

Plombergstein a Wolfgangssee fölött tornyosul, mészkőfalain számos szektor található, különféle hosszúságú, fekvésű, nehézségű, kiválóan biztosított utakat kínálva.

A déli szektor Äskulap nevű 5 kötélhosszas, 150 m-es, 4+os útját néztük ki, ez ellen Csárlipajtásnak sem volt ellenvetése, ő se mászott vagy 6 hete, szóval csak lazán toljuk

Fantasztikus az idő, kellemesen melegít a szikla, eláll a szél is, komótosan haladunk váltott mászással. A szikla tapad, nem zsíros, minden lépésem kimért, megfontolt, méla kussban vezetek. Semmi bizonytalanság, nincs kapkodás, idegeskedés, semmi sincs. Fogynak az eszközök a derekamról, standponthoz érek. Építkezem, “Stand kivehetsz!”, felcibálom a kötelet “Indulhatsz!” Elém karikázom a kötelet, pár perc múlva Csárli meg is jegyzi, hogy azért annyira nem szarral gurítok. Nézek rá bután...

“az azér’ feltünt ám, hogy minden lépésedet megnézted és minden fogásra rápróbáltál“

Felérünk, napozunk, dumálunk, aztán körbesétáljuk lefelé ezt a bucit.