#vonzalmak

Valami híres író mondta, hogy a férfiakat büszkeséggel tölti el az is, amikor olyan valaki vonzalma derül ki, akit ők nem tartanak vonzónak. Ebben biztos vagyok, mert látom is. Ha azt mondom egy pasinak, hogy szerintem XY-nak tetszel, akkor ezerrel kezdi ajnározni XY-t, aki amúgy nem az esete, nem nyúlna hozzá bottal se, de nehogymár parlagon hagyja a felé áradó vonzalmi energiát. Vicces. Meg fájdalmas is néha ez a „hadd rajongjon” hozzáállást látni. Csajokban is utáljuk az ilyet, pasikban is. Én meg a másik oldalára estem a lónak. Annyira rettegek tőle, hogy félreértenek, hogy kínos szituációba kerülök e miatt, mert mondjuk randira hív és akkor nemet kell mondanom valami indoklással, és attól is, hogy valakinek szenvedést okozok, hogy inkább kolostorba vonulok. Már az elején, már túl korán lezárom ezeket a vonalakat. Nem tudom élvezni a felém áramló számomra nem vonzó érdeklődést. Nem tudom azt mondani, hogy ez a te dolgod, te bajod. Mert ugyan az ő érzelme, de én el tudom dönteni, hogy ezt tüzelem vagy hűtöm. Ha keresem a társaságát, teszem-veszem magam, flörtölgetek, közeli kapcsolatot alakítok ki, teret adok a vonzalmának, akkor tüzelem, kecsegtetem. Juteszembe: Mi a különbség az udvarlás és a csábítás között? Az udvarlás akár kimondottan, akár kimondatlanul, ígér valamit. És azt az ígéretet betartja az illető, aki valóban udvarol. A csábítás ugyanolyan, mint az udvarlás, de az illetőnek soha esze ágában sem volt betartani az ígéreteket, amik a játszmában elhangzottak. (Feldmár András) Persze, vannak súlytalan érzést adó dolgok. Tetszem neked, mondtad is, de amúgy le se szarsz, nem követsz, nem nyomulsz, egy vagyok a többi közül, aki teszik neked. Ennyi. Köszönöm, jólesik, hogy hangot adtál a tetszésednek. Néha beszélünk, ha nekem is szimpatikus vagy, de nyilván ha ennél többet akarnánk, akkor elkezdődne egy tapogatózás egymás felé. De nem kezdődik, ezért aztán csak néha beszélünk és idővel elfelejtődik az egész, én is neked, te is nekem. Ilyenkor, azt hiszem, csak egyetlen megnyilvánulásom keltette fel az érdeklődést, nem a lényem egésze. Én is vagyok így. Ahh, jajj, oh, ez milyen kibaszott férfias kiállás, óóóóó!!! Holnap meg már a nickjét sem tudom. Vagy éppen a nickjét igen, de ennyit.

Múltkorjában dolgoztam egy kollégával. Mivel ilyen kis tanácstalan, félszeg mókus, ezért diktáltam a történéseket. Haladjunk. csináljuk ezt, meg azt meg mi lenne, ha meg ötlet, meg tempó, és dinamika. Egy ülés alatt belémhabarodott. Tudtam már közben is, hogy elvarázsoltam, éreztem. Éreztem, hogy ez a közvetlen és kedves irányítás ez neki szükséglete, hogy úgy történjen, hogy ő közben nevetgélünk és nyoma nincs annak, hogy ő bénának, tanácstalannak, gyengének érezze magát, sőt. És jött utána naponta valami álindokkal és udvarolgatott. Én meg elvágtam a dolgot. Túl voltunk a szükséges közös munkán, nem reagáltam az udvarlásaira, ha megdicsért, mosolytalan arccal mondta, hogy köszönöm, kedves vagy. Aztán nem néztem rá, nem foglalkoztam vele. Módszeresen leépítettem úgy két hét alatt. Nem akarok nős férfiakkal baszni se, mert úgyis bevonódnék érzelmileg is, és akkor meg szenvedés hegyek várnak rám. Nem szeretném. Nem akarom azt, amikor a visszautasítás miatt dühös a másik és sérteget. Sérülékeny vagyok, nem pereg le. Nem akarok más embert szándékosan olyan érzelmi kiszolgáltatottságban tartani amilyen egy reménytelen szerelem. Ezek nem felnőtt megoldások. Nem követendő példa! E miatt a félelmek miatt aztán rengeteg barátságos férfi segítségből maradok ki és sokkal kevesebb férfiismerősöm és barátom van, mint azoknak, akik nem görcsölnek ilyen hülyeségeken. Akik többet kockáztatnak. Akik jobban ráhagyják a másikra, hogy kűzdjön meg ő maga a saját érzelmeivel. Mondjuk, ha máshogy csináltam, mindig rosszul sült el, szóval nekem, az én túláradó lényemhez valószínűleg ez a megoldás a jobb, mint a pillarebegtetős, jajj nem is értem miért történik ez velem mindig. Nagy a mellem, az a baj. :D