#triport

Azt, hogy egy ilyen útnak a legjobb kiélvezéséhez mindenképpen szükséges iszonyatosan sok lazaság és spontaneitás beépítése, rögtön az első napon tapasztalhattam, amikor egy váratlan, óriási nagy mázli némileg átírta az útitervemet. Szerintem soha nem fogom elfelejteni azt, amikor hajnali három órás kelés, két átszállás, és baromi sok, de minimum 20 órányi utazás után, de egy kilencórás éjszakai repülés előtt az zavarja meg a new yorki reptéren való békés vegetálásomat, hogy a stewardess bemondja, hogy sikeresen túlfoglalták a járatot, és ugyan jelentkezzenek már emberek arra a nemes feladatra, hogy az egy nappal későbbi géppel utaznak el. Cserébe adnak hotelt, étteremvouchert, újrafoglalják a jegyemet (ugyan plusz egy átszállással, Buenos Aires érintésével), és nem mellesleg felajánlanak egy ezer dollár értékű, leutazható utalványt az American Airlines gépeken. Fogalmam sincs, hogy milyen érzés lehet nyerni a lottón, de szerintem valami ilyesmi. Tehát kisebb, kezdeti izgalmakat leszámítva (a nem kevesebb, mint egy óra alatt kiérkező, gyökér taxis sikeresen elvitt egy ugyanolyan nevű hotelbe a város másik felén, ahol természetesen ottfelejtettem a voucheremet, és a végkimerülés határán, 32 ébren töltött óra után telefonon magyarázgattam az angolul alapszinten beszélő, szomáliai recepciós gyereknek azt, hogy hova faxolja tovább), egy minimálisan eseménydús napot töltöttem New Yorkban. Ez főleg abból állt, hogy véres csonkokig gyalogoltam le a lábamat Manhattanban, megnéztem a Szabadság-szobrot három kilométeres távolságról (kicsi zöld pöcök!), és megtaláltam életem legérdekesebb élelmiszerboltját a Chinatownban, ahol körülbelül az áruk öt százalékáról tudtam akár hozzávetőlegesen megállapítani azt, hogy vajon miből is készülhettek, és ahol valószínűleg én voltam az egyetlen, nem ázsiai etnikumba tartozó ember. Nagyon érdekes amúgy, hogy az ezen a környéken élők közül iszonyatosan sokan egyáltalán nem beszélnek angolul, gyakorlatilag minden kizárólagosan kanjikkal van kiírva (sok étteremtől ezért ijedtem el, mert konkrétan fogalmam se volt arról, hogy mi micsoda), és a vödörből szárított rákokat áruló lány láthatóan meglepődött, amikor annyit kérdeztem tőle, hogy ezt ugyan hogyan kellene fogyasztani. Szerintem havonta maximum egyszer szólhatnak hozzá angolul. A nap zárásaként egy számomra teljesen új tömegközlekedési bravúrt ismerhettem meg, ugyanis a metró dugóba került (!!!!!), így fél óra helyett másfél óra volt az út a reptérre, ahol így kicsit kevesebb, mint 10 percem volt átjutni a szekuritin, és felszállni a gépre. Óriási mázlival most nem volt szerencsém ahhoz a túlmozgásos ellenőrhöz, aki a nemzetvédelem jegyében egyenként öntötte ki a tíz éves kazah kisgyerek táskájában felejtett három üveg sampont, miközben természetesen spanyolul magyarázott az ebből egy szót sem értő, zavartan pislogó családnak.

A brazilok imádnak ordibálni, és általánosságban véve az egész marketingstratégiájukat arra alapozzák, hogy minél hangosabb, annál jobb. A városokban össze-vissza köröznek direkt erre a célra tartott autók, amiknek a tetejére egy böhöm nagy hangszóró van erősítve, amiből elképesztő hangerővel bömböl az, hogy éppen mi akciós. A különböző boltok is gyakran állítanak ki pár szerencsétlent a nyitott kirakatba, akiknek az a feladatuk, hogy egész nap egy mikrofonba üvöltözve kell meggyőzniük az előttük elhaladó embereket arról, hogy mindenképpen itt kell vásárolniuk.

  Nem tudom, hogy ki hogy van ezzel, de én az idejövetelem előtt a favellákat úgy képzeltem el, mint egy mindentől elzárt, szeparált városrészt, ahol gépfegyverrel mászkáló drogdílerek terelgetik a zombikra hajazó, lepusztult lakosságot. Ezzel szemben Rióban gyakorlatilag összefolynak a favellák a lakónegyedekkel, gyakran van az, hogy a metrómegállótól jobbra jól szituált anyukák tologatják a babakocsit, balra pedig ott figyel a favella, és ez láthatóan senkit sem zavar. Sőt, állítólag nem ritkák a kimondottan jól szituált lakók sem, akik a közösségileg lopott árammal üzemeltetik a háromajtós luxushűtőjüket. Mindenesetre a várost elárasztó buliposzterek közül a leggyakrabban előforduló egy olyan volt, ami az általam iszonyatosan rossz hírűnek gondolt Rocinha favellában hirdet egy baile-funk bulit.

    Ha már Rio, mindenképpen kell pár szót ejtenem a bűnözésről. Utazás előtt az emberek alaposan felkészítettek mindenféle elrettentő történetekkel levágott táskákról, klónozott bankkártyákról, csoportosan elkövetett rablásokról, de mindenre a koronát az a brazil lány tette fel, aki a new yorki reptéren a világ legtermészetesebb dolgaként mesélte el, hogy egyszer pisztolyt szegeztek a fejéhez, amikor szállt volna be az autójába. Ebből következően az első nap úgy szálltam ki a metróból a főtéren, mintha éppenséggel a Száhel-övezetben szlalomoznék a lerakott aknák között, de szerencsére eddig abszolút elkerültek a rossz dolgot. Viszont az is igaz, hogy itt éltem át életem eddigi legdurvábban hátborzongató élményét, amikor vasárnap, délután háromkor el kellett mennem ATM-et keresni a belvárosban (a múzeumban nem fogadták el a bankkártyámat). A város teljesen fordítva működik, a központ gyakorlatilag teljesen kiürül munkaidőn kívül, tehát ekkor az utcákon konkrétan nem láttam egy árva lelket sem, egy darab üresen tátongó gyorséttermen, és megszámlálhatatlanul sok, gépfegyveres rendőrön kívül. Egészen pontosan úgy éreztem magamat, mint abban az iszonyatosan rossz hollywoodi filmben, amikor a zombik (?) kipusztították New York teljes lakosságát, és a főszereplő egyedül fut végig a töküres 5th Avenue-n. Egyszerűen leírhatatlanul para volt, és meg voltam győződve, hogy nem jutok vissza egy darabban az állomáshoz.

  A brazil konyháról általában az embereknek a trópusi gyümölcsök ugranak be (amik közül a legtöbb iszonyatosan finom, és iszonyatosan bizarr), de szerintem az sokaknak újdonság lehet, hogy az általam ismert országok közül messze itt vannak a legnehezebb kaják-legalábbis kevés helyen tudom elképzelni azt, hogy a medence mellett meccset néző, jól szituált egyetemista lányok popcorn helyett töpörtyűt eszegessenek. Az emberek amúgy általában is eszméletlen adagokat termelnek be, az olcsó evési lehetőség itt a kilós étterem, ahol súly alapján árazzák be a fogyasztást, illetve a legtöbb hagyományos étteremben úgy működik a kiszolgálás, hogy a pincér egy brutálisan nagy tányéron kihozza a rendelést, a kedves vendég leszed belőle annyit, amennyit akar, utána visszaviszi a pultba, és még egy-két körre visszajön.

  Az előző ponttal ellentétben azonban a brazil az általam látott legdurvábban egészségtudatos nép. A városok parkjaiban ki vannak rakva nyilvánosan használható ellipszis meg mindenféle erősítőgépek, minimális súlyokkal ellátva, bevallottan főleg az idősebbek megmozgatását célozva. A dohányzás mindenhonnan ki van tiltva, még a kerthelységekből is, és általában véve sem nagyon látni sehol sem dohányos helyieket. Törvényben van feltüntetve, hogy minden élelmiszerre jó nagy számokkal, előre kiírják a kalóriatartalmát (szeletelt sajtok, gyümölcsök, minden), mindenből van cukormentes, organikus, csökkentett zsírtartalmú verzió, és szerintem itt a legnagyobb az egy főre jutó konditermek száma. Ugyan azt meg kell jegyezni, hogy a lakosság inkább csak gyúrni vagy bámészkodni szeret, a futópadokat főleg sétára használják, és a fél órás futásomhoz legalább nyolcan gratuláltak.

  Számomra meglepő volt az, hogy a brazilok iszonyatosan sokat tudnak Magyarországról, az általam megismert emberek kb. fele járt már ott, de aki nem, az is tudta, hogy hol van, hogy több részből áll (valaki még meg is kérdezte, hogy Budán, vagy Pesten lakom-e:)), és hogy kettészeli a Duna. Egy kicsit rosszul éreztem magam azokra a magyarokra gondolva, akik a mai napig abban élnek, hogy Brazília fővárosa Rio de Janeiro.