Báron György: A gyávaság spirálja
PUBLICISZTIKA - LXIV. évfolyam, 43. szám, 2020. október 22.
Október 16., péntek, 18 óra. Délelőtt 11-kor érkezett a kurta hadparancs, hogy még aznap hatig ki kell üríteni a Színház- és FiImművészeti Egyetem összes épületét, kihurcolkodni a kollégistáknak, köztük határon túli diákoknak, vidékieknek, hátrányos helyzetűeknek, akiknek nem telik albérletre, az összes motyójukkal, az eső áztatta utcára vagy a hidak alá. Abbamaradnak a jövő heti vizsgaelőadás próbái, az épp forogni készülő vizsgafilmek, az órák, amelyeknek egy része előző nap már kényszerűen megszakadt, mert a kancellárnak kinevezett ember szó nélkül kikapcsoltatta az internetet. Állunk, tanárok, ezen az ominózus napon és órán a Vas utcai épület előcsarnokában, mert a sebesen összetrombitált rendkívüli oktatói értekezleten, amelyen kiadtuk a mélységes felháborodásunkat kifejező közös nyilatkozatot, abban maradtunk, aki tanár tud, legyen ott a kérdéses pillanatban. Nem mintha a diákoknak szükségük lenne a segítségünkre, mert eddig is mindent maguk oldottak meg, remekül, szellemesen, ötletesen, mégis, hogy érezzék a szolidaritást, a támogatást, meg hogy legyen ott oktató is, ha atrocitásra vetemednének a hatalom alászolgái.
Hat óra, állunk az előcsarnokban, az üvegajtók benső oldalán, a szűk utcán többezres tömeg, bejutni is alig lehet, köröttünk diákok, odalép hozzánk a gondnok, kedves ember, régi kolléga, mindig vidáman köszöngetünk, időnként váltunk egy-két szót, kezében mappa, közli, neki most ki kell ürítenie az épületet, hajlandóak vagyunk-e kimenni. Nem, válaszoljuk mosolyogva. Akkor ezt most jegyzőkönyvbe veszem, mondja, beír a mappájába, majd továbbmegy a következő csoporthoz, kérdés, beírás. Láthatóan ugyanezt teszi egyetemünk több alkalmazottja, karbantartók, technikusok, akik eddig sokat segítettek a közös munkában.
Megértjük őket, ők a kancellárnak kinevezett ember beosztottjai, nem tehetnek mást. Semmi okunk haragudni rájuk, velük vagyunk. Ők az utolsó láncszemek a felelősség áthárításának abban a spiráljában, amelyben, amióta ez az ügy elkezdődött, föntről mindenki lefelé osztja a parancsokat, hogy oldják meg végre azt a problémát, amit ők kreáltak, s amit ők képtelenek megoldani.
Most épp a gondnoknak kéne, hatalmas kulcscsomóval a kezében. Palkovics miniszter, akitől az egész elindult, már rég kivonult, mosva kezeit. Soha tárgyalni nem volt hajlandó az egyetem képviselőivel a sorsukról, tárgyalás helyett kezükbe nyomta az új alapszabályt, amely gyakorlatilag megszüntette az intézmény Alaptörvényben biztosított autonómiáját azzal, hogy elvonta a választott szenátus és a választott vezetés jogait, s azokat az általa kinevezett baráti kuratóriumra testálta. Nagyon ügyelt arra, hogy még a látszatra se ügyeljen. Hogy a szenátus által megküldött alapszabály-tervezetből egyetlen ártatlan mondatot se vegyen át az övékébe, hogy ne két nappal a megbeszélés előttre dátumozza a kész szöveget, hogy egyetlen egyetemi jelöltet se tegyen a baráti kuratóriumba. Holott ő kérte, hogy az egyetem vezetése dolgozzon ki alapszabály-tervezetet, hogy jelöljön lehetséges kurátorokat, amit komoly munkával, egyeztetésekkel megtettek, nem sejtvén, hogy már minden rég eldőlt a fejük fölött, a bolondját járatták velük, cinikusan, s alighanem szándékosan. Mert semmi nem történt volna, ha a látszat kedvéért egy ártatlan mondatot átemelnek a szenátus alapszabály-tervezetéből, ha a megbeszélés utánra dátumozzák az úgyis elfogadhatatlan dokumentumaikat, ha az egyetem egyik jelöltjét beválasztják az ötfős Vidnyánszky-kuratóriumba. Semmi nem történt volna, akkor is azt csinálnak, amit akarnak. De ők nemcsak az akaratukat akarták keresztülvinni, hanem nyilvánosan megalázni az intézményt, a tanárokat és a diákokat, leplezetlenül fitogtatva, hogy ki az úr a háznál, másnak meg kuss. Mire ráébredtek, hogy ezt alighanem elmérték, s elkezdtek képmutatón tárgyalási készségről hadoválni, már nem volt miről tárgyalni. Palkovics, aki az egészet levezényelte, ekkor kiszállt, s a történésekért áthárította a felelősséget a kuratóriumára. Vidnyánszky támadásba lendült, szinte nem volt nap, hogy ne nyilatkozott volna, egyetlen mondatban váltogatva nyájas tárgyalási hajlandóságát a legalpáribb rágalmakkal és hazugságokkal (amelyekre időnként kurátortársa, Lajos Tamás is rákontrázott), majd, látva a hógolyót tovább görögni, ahogy őket korábban a minisztérium, most ő nevezett ki három helyi alvezért, s mint aki jól végezte a dolgát, elkódorgott. Ekkor lépett a színre az exezredes, őt küldték a frontvonalba, oldja meg, amit a fensőbbség elcseszett. Ideális megoldóember: bemegy, rendet rak, kész. Amikor a Stáhly utcai garázskapuban – mert a hátsó bejáraton próbált meg beóvakodni – egy törékeny diáklány rámosolyogott, s közölte, hogy erről szó sem lehet, a kíséretében lévő Fidesz-újságíróval (mert őt értesítette az érkezéséről, csak a címzetteket nem) szomorúan elballagott. Aztán azzal az olcsó, átlátszó zsarolással próbálkozott, hogy nem tud fizetést adni, de ennek senki nem dőlt be, egyrészt, mert világos volt, hogy ez törvényellenes, másrészt mert kiderült, épp ő szervezte ki a bérszámfejtést külső céghez. Csütörtökön lekapcsolta az internetet, lezáratta az oktatási helyiségeket, majd ugyanaznap este érzelmes tévéinterjúban biztosított mindenkit a tárgyalási szándékairól s arról, hogy neki az oktatás a legfontosabb. Alighanem ennek jegyében adta ki Novák Emillel közös másnapi ultimátumát a tanítás azonnal felfüggesztéséről, az épület kiürítéséről és a diákok kilakoltatásáról.
Az ominózus estén ő már nem volt jelen. A piszkos munkát kiszignálta a beosztottjainak. Gondnoknak, portásnak, karbantartónak. Oldják meg ők, amit elkúrt a miniszter úr, aztán a kurátor urak, hogy végül az egész a háromtagú új vezetésre maradjon, amelynek szintén nem volt jobb ötlete, mint a fenyegetés, a zsarolás és az önkényeskedés eddig láthatóan fényesen bevált politikája.
Lejjebb már nem lehet mutogatni, a gyávaság spirálja leért. Mindennél tisztábban, pőrébben mutatkozott meg nemcsak a hatalom erőszakossága, cinizmusa, hanem végtelen gyávasága is.
A gyülekező okos nép pedig, belesve a Vas utcai őrzött kapun, bepillantást nyerhetett abba, amit Ottlik „a másik Magyarországnak” nevezett. A szellem Magyarországának, az egyetlennek, amely sértetlen és ép maradt. Nem tudjuk pontosan, kik az állampolgárai, írja, mindenesetre tudjuk, ki nem lakik ott. Ötven nap szelíd ellenállás után, bármi történik, a diákok győztek.
(A szerző az SZFE egyetemi tanára.)
https://www.es.hu/cikk/2020-10-22/baron-gyorgy/a-gyavasag-spiralja.html
