#szelfi

tegnap elémdobott egy reklámot az egyik oldal. Valami itt-ott csipkés, furán szabdalt, zsinóros, szexinek szánt fehérnemű volt alkalmilag leértékelve. A fotón egy eléggé telt, fiatal nő viselte és nem teljesen értettem, hogy a hatalmas melleire hogyhogy nem hat a gravitáció, úgyhogy kattintottam. A szokásos kínai műanyagcsipke, ízléstelen színekben és értehetetlen megoldásokkal a szexuális izgalomért. Nem is ez volt az érdekes, hanem a vásárlói vélemények.  Szokás, hogy feltöltik a fotót, hogy rajtuk hogyan áll a ruha, rajtuk, a valós embereken, nem a retusált modelleken. Hátőőő... nagyon sok, különböző korú és többnyire nagyon kövér nő fotója volt ott. Miután túljutottam a meglepődésen belegondoltam pár dologba a fényképek kapcsán. Egyrészt biztos vagyok benne, hogy nekik sokkal normálisabb testképük és szexuális életük van, mint nekem. Ők, ellentétben velem, elégedettek és elfogadóak magukkal. Ha ilyen cuccot vesznek, akkor nagy valószínűséggel van egy faszijuk, akinek a kedvéért vesznek ilyesmit, bár én... khm... szóval sokszor a magam kedvéért nem veszek fel bugyit vagy veszek fel harisnyatartót vagy midert. Csak a titok izgalmáért. :D... de róluk valami szabadon kommunikáló szexualitást feltételezek. Rájöttem arra is, hogy nekem a fotók (bármiről valaki életéből) az sokkal inimebb kitárulkozás, mint az, ha leírnám, hogy hogyan szoktam maszturbálni. Mert a fotóról olyasmit is le lehet olvasni amit a fotó készítője nem is gondolt vagy nem állt szándékában. Egy ottfelejtett valami, egy kép a falon, egy mintás függöny, az ágy a háttérben, a sarokba dobott valamik, stb, stb, mind mesélnek. Én picit mindig voyeurködésként élem meg az ilyen fotók nézegetését. Mert ő csak egy dolgot akart elmondani, én meg itt mazsolázgatom, hogy milyen színű bugyik lógnak a szárítón és no lám, növényeket nevel a konyhaablakban a kis odamondogatós metallady, hát szorongós ő valójában és a másik vajon tényleg azt akarja mondani amit mutat, nem inkább egy alig hallható sikoly, hogy mondjátok, hogy szép vagyok, hogy látszom, hogy számítok, mert nem érzem éppen. FB-n vannak ismerőseim, akik szinte csak szelfiket nyomnak és azzal kapcsolatban is fura érzésem van (okés én azért nem vagyok százas), szóval mintha benéznének hozzám a monitoron keresztül. :D bedugja a fejét, hogy “hahó, még élek, tudj róla, még élek!”. Én meg nézem a ráncait, a rúzs színét, próbálom kitalálni, hogy mi lehet az apropó, hogy boldogtalan éppen reggel munkába menet vagy azt akarja megörökíteni, hogy éppen boldog mert jót keféltek reggel vagy nincs is mondanivalója, sőt, tök üresnek érzi magát belül, azért teszi ki az egyetlen dolgot amije van, a testét. Közben, van egy olyan érzésem is, hogy persze, csinálja csak mindenki, rakjon ki amit csak akar, miért ne tehetné? Én csak elmeséltem, hogy nekem olyan érzés, mintha az asztráltestem bekukkantana hozzá, körbejárná a lakást, benézne a fiókjába az éjjeliszekrényen, körbenézne a fürdőszobájában, a konyhában, miközben ő mozdulatlanul áll és nem tehet semmit. Csak azért nem mesélem tovább, mert a többi egy novellába íródik bele éppen.  Bár a fotós kitárulkozás a menőbb, én maradok az írásnál.

Erről beszélek. Miközben a facen anyukámmal és mamámmal közös, cuki fotót lájkolja mindenki, itt nyugodtan kiélhetem magam az ilyen semmilyen, csirkekezes-lábas tükörszelfikkel. Ja, Instán sem rakok ki ilyeneket. Amúgy tök gáz.

Hogy szép vagyok.