Gyorsan, gyorsabban és még gyorsabban. Majd lassít és meg áll. Olyan erősen fékezett, hogy egy könnycsepp legördült az arcomon, fel ébredtem gondolataimból, majd újra bele feletkeztem, de egy kis utasítás be férkőzött a hallójáratomba...
-Abda következik!-
Felszívtam magam, fel készültem az emberekre. Na jó ez még kérdőjeles, erős kijelentés, de muszáj.
Fel veszem a mosolygós maszkomat amit már oly régóta hordok hétköznapokon, bár nem mindig sikerül és a belül tomboló és reménykedő kislány emóciói könny formájában vagy agresszívitásban nyilvánul meg. Mintha meg nyitnám a csapot és érzelem áradat folyna belőle víz helyett. Meg nyitom és a mély sebek ki nyílnak akár egy bimbózó rózsa bokor. Hegeim, mint a tövis, de nem olyan könnyen eltávolítható. Csak egy könnycseppnek indult és nézd mi lett belőle. Egy sor fájdalom, egy sor keserű igazság egy kis valósággal fűszerezve, majd pirítva egy kis önutálattal ezt követően tálalva pár csepp érzékenységgel. Kész az az ember aki nem tudja milyen világba született. Aki csak annyit tud hogy tanulni kell mert anya szomorú lesz, mama megdorgál és... Nincs tovább csak a sík egyenes, pedig én szeretnék lenni az a görbe a grafikonon ami felfelé ível.
De mély levegő és folyik tovább a tenger melyen oly nyugodtan hajóznak. Hajóznak és hullámzik, tombol, már-már ordít a tenger, aki szabadulna. Egy-két csepp víz fel szökik a többihez és megy világot látni. Reménykednek, hogy lehetnek eső cseppek, akik a boldog égből a szomorú, komor ember közé esnek. De ők ezt nem tudják. Nem tudjak mi vár rájuk. Tudatlan, reménytelen kis víz cseppek. Valahogy így érzem magam én is.
2019.november 12.
