Adategyeztetés
Tamás a sarokban, a falnak dőlve állt és várta, hogy sorra kerüljön. Az emberek egyre türelmetlenebbnek tűntek és percről percre többen lettek. A másfél órával korábbi kellemes zaj, amit a körülötte lévők összemosódó beszéde alkotott, mostanra inkább hasonlított egy koncert végéhez, amikor az embertömeg még a történtek hatása alatt áll, zsibong és egyszerre indul meg az ajtók felé.
Mindenki sietett volna a dolgára, de a már kétségbeejtően régóta tartó, nagy hirtelenséggel lecsapó rendszerhiba miatt a pultok mögött dolgozó banki alkalmazottak is csak nyüzsögtek, fel-alá mászkáltak és pánikszerű viselkedést tanúsítva kiabáltak egymással. Ők is tudták, ahogy telik az idő, az emberek egyre nagyobb számban jelennek meg és ingerültebbé válnak.
Meleg volt. A bankfiók épületében üzemelő klíma is javításra várt. Erről, és a rendkívül kellemetlen rendszerhibáról egy fiatal, dekoratív, de annál élesebb hangú, alacsony nő tett bejelentést tíz percenként, hogy az újonnan érkezők is tisztában legyenek a kialakult kaotikus helyzet miértjeivel. A helység nagy volt, de a várakozóknak kitett mintegy húsz szék mindegyikén ült már valaki. Tamás akkor érkezett, amikor már nem volt szabad hely, a székek körül tobzódó embertömeg részévé vált. Egy órája várakozott már a sarokban és a súlyt időről időre az egyik lábáról a másikra helyezte. Az emberek keveredő, éles izzadságszaga terjengett a levegőben, ezt szívta magába és azon gondolkodott, hogy kilép az ajtón és hátrahagyja ezt a reménytelen káoszt.
Nem szerette az embereket, már fiatalkorában sem értette teljesen, hogy mit-miért csinálnak a körülötte élők. Hamar rájött, hogy a világ a pénz és az anyagi javak körül forog, hogy a tehetősebbek bármit megtehetnek és úgy viselkednek, mintha többet érnének a másiknál. Sokszor sokan érzékeltették vele is, hogy ő kevesebb és bármennyire is próbált volna megfelelni, valahogy sosem tudott sehova sem rendesen beilleszkedni. Ezért tanult és ezért sikerült végül az átlaghoz képest jobban fizető munkát találnia. Most sem hitelért érkezett a bankba, csupán az éves adategyeztetésre, amiről a napokban kapott értesítést és muszáj volt személyesen megjelennie.
Az évek múlásával végül be kellett látnia, az anyagi biztonság sem hozta el a boldogságot az életébe. Márkás ruhái voltak, a legjobb telefonja, de ezek a külsőségek csak azokat vonzották, akiket mindig is megvetett. Már gyerekkora óta arra vágyott, hogy valaki megértse, hogy találjon valakit akivel egyezik az értékrendje és akivel el tud beszélgetni. Imádta a gyengébbik nemet és sosem tudott a nőkre tárgyként tekinteni. Próbálta őket mindig megérteni, segíteni és mindig egyenrangúként kezelni. Sokszor be is hódolt, ha ez az aktuális párjának örömet okozott. De ez sosem volt elég és nem értette, miért nincs senkije. Vajon miért nincs rá szükség, miért tűnik ilyen értéktelennek. A képeken és a tükörben sem tartotta magát csúnyának. Szépnek, vagy alfahímnek sem, de nem volt egy szörnyeteg. Minden ismeretlennel, lehetett az férfi vagy nő, kedves volt és próbált nyitott lenni. Bizalmat adott, de viszonzást csak nagyon ritka esetben kapott.
Aztán beteg lett és úgy érezte, ez az utolsó csepp a pohárban. Minden, aminek addig örülni tudott, valahogy elveszett. Mint egy heroinista, aki leszokott a szerről. Igazán már semminek sem tudott örülni, amitől korábban kiugrott a bőréből. A legtöbb teendőt óriási tehernek érezte, mégis vágyott a régi érzésekre, azokra, amik boldogsággal töltötték el, amikor még nem voltak ennek testi akadályai. Csapdában érezte magát, miközben a világ is változott körülötte. A társadalom már teljesen elkorcsosult, a kisebbséghez tartozott politikai hovatartozás terén is. Elkeserítette az emberek mérhetetlen ostobasága és az, amit gyerekként érzett, mostanra sokkal nagyobbat ütött felnőttként. Az értékrend, a norma, az elfogadás, a gondolkodás és ésszerűség mind távol állt a legtöbb, őt körülvevő embertől. Azt érezte, hogy kevés, vagy más, és sokat gondolkodott azon, vajon ővele van-e a baj, vagy tényleg ennyire eltorzult a világ. Már nem tudta, hogy milyen a normális. Azt hitte az lenne, amiben ő hisz vagy amit ő gondol. De akkor miért érzi magát egyedül? Reggel felkelt, dolgozott, hazaért és aludt. Majd mindez elölről. A vágyai és a korábban igazi, boldog létnek vélt élet már csak az álmaiban létezett. Elege volt, úgy vélte, nem ide való, kudarcot vallott és, ha lenne lehetősége, kilépne.
A hangzavart közben egy kisbaba keserves sírása is tetézte. Tamás sosem volt oda a gyermekekért. Talán nem nőtt fel érzelmileg a gyerekvállaláshoz, vagy nem alakult ki benne az utódnemzési ösztön, talán csak önző volt, de gyermeket csak olyan nővel tudott volna elképzelni, akivel már évek óta együtt él és akivel biztos lett volna abban, hogy szerető és gondos családot, továbbá megfelelő anyagi körülményeket tudott volna biztosítani. Erről a dologról már elméletben is lemondott, tudta, hogy semmi sem ilyen egyszerű és fekete-fehér, továbbá azt is megtanulta, hogy minden ami eltud, az el is romlik idővel. Miközben ezen járt az esze és a síró gyermek jövőjén, akire már valószínűleg ötven fokos nyarak és éhezés vár, egy középkorú, kopaszodó férfi zavartan, lökdösődve kezdett fel-alá mászkálni izzadságtól átázott trikóban.
- Elegem van! Rohadtul elegem van! Most azonnal sorra kerülök, vagy beleeresztek egy golyót valakibe! - Ordította, majd előrántott egy kisebb kaliberű revolvert a melegítőnadrágja zsebéből.
Csend lett, egyedül a baba sírása és egy-egy hirtelen sikoly törte meg azt. A férfi forgolódva, a fegyverével hadonászva toporgott. A pultok mögött is megfagytak az emberek, mindenki megállt és a férfit bámulta. Fél perc elteltével egy magas, őszülő, elegáns úr lépett a pultok közül a ledermedt emberek felé a helységbe.
- Uram, én a bankfiók főnöke vagyok. Kérem tegye le a fegyvert! Hamarosan megoldódik a rendszerprobléma és megkezdődhet az ügyintézés. Ne legyen meggondolatlan!
- Kurvára nem érdekel! Mindenki feküdjön a hasára és kussoljon - üvöltött maga körül forgolódva -, maga meg kinyitja a széfet és kihozza a pénzt!
A tömeg engedelmeskedett. Mindenki a földön feküdt, a két idősebb biztonsági őr sem tett semmit. Lépni is nehezen lehetett volna a helységben, az emberek halk nyöszörgése és a rabló zihálása keveredett a keserves babasírással.
- Kérem, ez lehetetlen. A hiba miatt nem tudjuk kinyitni a széfet, a pultokban pedig nem tárolunk készpénzt. Kérem nyugodjon meg!
- Nem nyugszom! Te meg kussoltasd el azt a gyereket vagy lelövöm. Egy golyóm van de esküsöm beleeresztem, ha folytatja az ordítást! - Fordult a földön fekvő nőhöz, aki maga mellett, szorosan magához szorítva próbálta nyugtatni gyermekét.
- Ne tegye! - Kiáltott a fiókvezető.
A zavarodott férfi a baba feje felé tartotta a fegyvert. Arcáról folyt az izzadság, keze remegett.
Tamás azt érezte, ez lehet a kiút. Csak abban reménykedett, hogy gyors és fájdalommentes lesz. Felpattant a földről és a férfi felé vette az irányt, aki azonnal észrevette. Figyelnie kellett, hogy ne lépjen rá senkire, körülötte kezek, lábak, fejek és törzsek lepték el a padlót.
- Feküdj vissza vagy lelőlek! - Kiáltotta a rabló, majd a felé tántorgó Tamásra fogta a fegyvert.
De nem feküdt vissza. Már csak pár méter választotta el a rablótól, amikor az elsütötte a pisztolyt. A hasát érte a lövés, Tamás a földre zuhant. Égető, maró érzés járta át és furcsa hányinger. A szájából vért öklendezett. Még hallotta, ahogy a rabló párszor meghúzza a ravaszt, de töltény híján már nem dördült többet a pisztoly.
Először elmosódott, majd sötét lett minden. Nyugalom és erőtlenség fogta el. Végül megszűnt tovább létezni.
Tamás egy csengőszóra és az alacsony, dekoratív, éles hangú nő kiáltására nyitotta ki a szemét. Eltolta magát a sarokból és a már működő monitorra nézett. Még tíz ember volt előtte a sorban.
