#p.g.

Megráztam magam, hogy visszaessek magányomba, tovább indulni a homoknak.

Könnyen voltam flegma a felirattal, aznap indultam neki a világnak. Hónapok óta nem írtam semmit, csak fogyasztottam, és nem irodalmat. Függőségeim felülkerekedtek, frusztrált ha nem olthattam őket. Ilyen frusztrációmban verekedtem össze egy helyi bandával, amelynek legfőbb eredményei a lila foltok voltak rajtam. Máskor szimplán a fejemet vertem a falba, mikor minden bezárt, és nem tudtam kielégíteni valamely dolgomat. Véres szemekkel keltem, általában késő délelőtt, kévés alvással és vágyakkal. Valahol megcsúsztam, pénzem sem maradt sok, és úgy éreztem egyre nagyobb rajtam a nyomás. ‘Találj már valamit! Nem igaz, hogy nincs semmi!’ és hasonló támogatásokat kaptam erre a bánatomra. Persze, jó helyre kerültem, talán kicsit későn, de még időben voltam, azt hiszem, mikor ide érkeztem.

Kerestem én munkákat mikor rájöttem, hogy gyorsabban laposodik a tárcám, mint előre gondoltam, úgy tessék-lássék alapon. Sok mindenre jelentkeztem, a legtöbbhöz volt is valamilyen alapom a múltból, de valójában nem akartam egyiket sem. Ahogy sokszor életemben, nem tudom, hogy mit akarok. “Élni. Rendben élj, de ehhez kell pénz. A tenger mellett élni. Pénz akkor is kell.” Legtöbbször nem is kellett tudnom, a világ döntött valamit, én meg hagytam, becsületből, kötődésből, mertmiértne’-ből. Lebegtem hullámain, néha átcsapott felettem, olyankor rettegtem, hogy megfulladok, de mindig a felszínre jutottam. Könnyű volt így élni és írni. Megélni nem igazán tudtam belőle sokáig, de nem is volt célom. Úgy alapvetően nem voltak céljaim, csak álmaim. Az addikciók hatására viszont azok is elkezdtek megkopni. Akarat erőm maradékát felhasználva vágtam bele a túrába.

Hülyeség egyedül elindulni ilyen állapotban, de nem akartam, hogy más is lássa a vélhetőleges bukásomat. Ha veszni kell, vesszek egyedül, a semmi közepén, ha ordítva megyek el, a világ akkor is azt gondolhatja, hogy csendben tettem.

Közben vert a víz, s elkezdte testem megkérdőjelezni elmém épségét, így megálltam enni egy keveset. Némi konzerv és egy kis keksz. Desszertnek lecsúszott egy szőlőcukor. Egy korty vízzel leöblítettem, majd indultam is tovább. Az első napon még nem nagyon jelentkeznek az elvonási tünetek, így meg akartam húzni, hogy minél messzebb jussak. Reméltem estére nem látom majd a város fényeit.

Legutóbbi írásaim inkább csak levelek voltak, röpkék, helyzetjelentések. Komolyabb témákat súrolt, de csak felszínesen. Nem mertem beleásni magam jobban, amin utólag nevetek, mert attól féltem, hogy elsüllyednék bennük. Így minden más borul rám. “Ha valaki el akar süllyedni, az el is fog.” Mindegy, hogy mibe’ vagy mitől. Egyik könyvemhez sem írtam hozzá, nem kreáltam karaktereket vagy helyszíneket. Szóval nem igazán alkottam. Halogattam, hogy majd holnap, ma nem érzem úgy, üres vagyok, inkább magammal foglalkoznék. Valójában nem sokat tettem magamért, az ürességet pedig szerekkel töltöttem fel. A holnap nem jött el. Hajnala volt, akkor firkáltam valamiket, de utána rögtön alkonyodott. Az eszméletem katapultált, én meg beájultam egy ágyba. Reggel undor magamtól, enyhe önutálattal lezuhanyoztam. Elhatároztam, hogy ma minden másképp lesz. Idővel a minden egyre kisebbedet és az lett a reggeli célkitűzésből, hogy legalább egy valamit másképpen csináljak. “Ne akarj megfulladni, legalább kapálózhatnál, hátha valaki megment.” A legkisebb sikereket is tálcán mutogattam körbe, elvégre, ha elég nagy csinnadrattával csinálja az ember, el hiszik hogy az tényleg akkora. Mint ez a kis séta a sivatagon át. Térkép alapján egy edzésben lévő embernek hat nap az út. Úgy gondolom nekem sikerülhet talán nyolc alatt.

Az első napom sugarai már alig látszódtak és a fekete lepel egyre gyorsabban borult rám, így tábort vertem éjszakára. Közel s távol ne m volt más fény csak a növekvő hold és a csillagok. Míg vizet forraltam egy teához, megpróbáltam megsaccolni mennyit haladhattam a térkép alapján, de nem sokra jutottam. Bár tájékozódni tudok térképpel, mérni nem igazan. Vacsorám, mint ebédem, pár falat konzerv és keksz. Szinte csak ezt csomagoltam, meg szőlőcukrot, az eltarthatóság és a melegbírásuk végett. Ha átértem, majd eszek valami rendeset. Egy kicsit még elbámultam a csillagokat, és reméltem, hogy álmatlan éjjelem lesz.

Fejem már kattogott, benne a hangok mondták, felejtsd el, fordulj vissza, még közelebb van, mint a túloldal. Makacs voltam. Talán ennyi a szerencsém. Úgy érzem, néha csak azért éltem túl a dolgokat, mert nem álltam meg. Az, hogy miért, változékony volt. Olykor dacból, máskor nevetésből. Volt persze hogy nem tudtam megmondani. “Csak. Megállni bárki képes.” Mentem már neki kevesebb indokkal és erővel is a világnak. Féltem megállni, rettegtem, hogy akkor meghalok, eltűnök a semmibe, és nem is fognak rám emlékezni. Valószínűleg így sem hagyok nyomot sokakban. Lábnyom a homokban, elfúja az első szél, emléke sem marad.

Visszanéztem, és valóban így volt. Egyáltalán nem lehetett látni, hogy merről jöttem. Én sem biztos, hogy emlékszem utamra. Pontosan legalábbis. Hozzávetőlegesen mindenki tudja, hogy merről jött, a kérdés, meddig akar rá emlékezni. Erősebb széllökés téritett vissza, ránéztem az iránytűre, elvileg jó felé haladok. Nem volt fix tereptárgy a közelemben, csak reméltem, hogy így van. Mosolyt formáltam ajkaimra, a tiszta égre néztem, és azt gondoltam, szabad vagyok.

Ezzel eljutottuk a hangulatingadozási szakaszhoz is az elvonások sorában. Lévén tudatosan csinálom, és nem először, nemcsak a depresszió van. Akadnak magas pontok is, amikor a semmitől is örülni tud az ember. Ilyenkor a világot is meg akarom ölelni, és hagyni, hogy átöleljen viszont. A semmi közepén egyedül, ez nem is okoz problémát, de ha most emberek között lennék, mindenkinek adni akarnék valamit. Egy kis szeretet, egy tárgyat, egy felest, némi aprót, egy simogatást, egy ölelést. Ezeket nem mindig fogadják jó szívvel mások. Ilyenkor érzem igazán, hogy a pokolra vezető utat járom. Jó ez az út, szándéka ostobán erényes.

A hirtelen jött boldogságon felbuzdulva, nem is álltam meg ebédelni, menetközben haraptam pár kekszet. A konzerv most kimaradt, de cserébe két szőlőcukrot ettem. Ahogy hanyatlott a délután, természetesen ez a jó kedv is átbukott mélymagányba. Folyamatosan kimondom a gondolataimat, majd válaszolok is rájuk. Önmagammal beszélgettem, a homok áramlásáról, a hüllőkről, akik itt élnek. “Vajon mekkora felbontású lenne egy kép erről a helyről, ha minden homokszem egy pixelnek felel meg?” Válaszok hosszú sorát kezdtem el elemezni erre a kérdésre. Végeredményben arra jutottam, hogy egyedül nem tudom meghatározni, ha csak el nem fogadom saját teóriámat, ellenőrzés nélkül. Annak pedig nem sok értelmét láttam. Magányomat nyomta, hogy a szél is el állt, így már csak az általam csapott hangok maradtak körülöttem. Elhallgattam én is inkább, hallgattam ruhám suhogását.

Ahogy sötétedett, levettem fejemről a ruhát, szívtam egy mélyet a levegőből. Frissebb volt, mint amit megérdemeltem. Kételyekkel szívemben nekiálltam a tábornak, de a sátor állításnál egyszerűen összerogytam. Zokogni akartam, bár nem tudtam pontosan miért. Újabb érzelmi hullám. Sírni végül nem sikerült, de a hold már magasan járt mire felforrt a víz a teához, és a test is többre vágyott némi cukornál és keksznél. A tegnap este után ma már nem számítottam kegyelemre az alvástól, tudtam, hogy álmodni fogok és nem én irányítom majd őket. Azért estére egy erős nyugtató teát főztem, hátha sikerül tompítani.

A teától az éjszaka hosszabb lett, de nem pihentem többet. Előjöttek a szellemek a múltból, láttam minden hibámat, félre beszélésemet, még az első szeretkezésem bénázásait is levetítette elém, mert volt rá ideje, az agyam. Utána játszani kezdett velem, egy fajta memória játékot, amelynek az volt a lényege, hogy valóban úgy történt-e a dolog ahogy gondolom, vagy elhiszem a saját hazugságaimat azzal kapcsolatban. Ő tudta az igazságokat, én pedig már nem mertem csúsztatni sem. Alulmaradtam ellene, de legalább kevesebb valótlanság marad bennem reggelre, ezzel bíztattam magam. Ezek után még volt bőven erő benne, kényszerképzeteket gyártani, és lejátszani a lehetséges kimeneteiket. Egyiket sem élveztem túlzottan, de tudtam, hogy a legközelebbi korty alkohol vagy más szer, ami kikapcsolhatná, több napi járásra van tőlem, így elviseltem. Olykor sírva, máskor nevetve a próbálkozásain, de ezek még csak bemelegítések voltak. Ha meg akar törni tudja, hogy hova kell nyúlni, milyen emlékekhez, és kiket kell megjelenítenie.