#ossendowski

“Néhány évvel ezelőtt Biskra lakosait éjjel hirtelen egy oroszlán folyamatos ordítása zavarta fel. Másnap reggel, mikor az asszonyok szokás szerint a folyóhoz mentek hogy kimossák ruháikat és egyéb háztartási dolgaikat, visszasiettek a városba és félelemtől remegve beszélték el, hogy Szidi Zerzur kubbájának bejáratánál egy óriási oroszlán fekszik. Kitűnt hogy igazuk van; egy nagy oroszlán, gyönyörű sörénnyel aludt a kubba árnyékában, még pedig minden támadó szándék nélkül. Naplementekor az oroszlán felállt és csöndesen haladt a város felé, ahol a megrémült lakosság a házakba rejtőzött.De senki sem mert az állatra lőni, mivel az a hír terjedt el, hogy a nagy marabut lelke szállott az oroszlán testébe. Az oroszlán egészen nyugodtan bement egy kocsma udvarába, amely tele volt tevékkel, lovakkal és öszvérekkel és mit sem törődve azzal, ami körülötte volt, lefeküdt a szalmára és elaludt. A bennszülöttek ettől kezdve naponként ételt vittek a kubbá-hoz az oroszlán számára s mindenki marabutnak tartotta őt. Kitűnt hogy vak, s midőn tíz évvel ezelőtt kiszenvedett, nagyszerű temetési menettel kísérték örök nyugvó helyére.  Ez talán az utolsó élő oroszlán volt Algériában, pedig ez az ország valamikor híres volt ezekről a királyi állatokról.”

“ A szusz törzsbeliek, fővárosuk Tarudant, a legszámosabbak s a legharciasabbak a hegyi törzsek között. Nem tartoznak a három fő berber faj ( Mesmidák, Zenaták és Szenhadsák ) közül egyikhez sem; a Slu tájnyelvet beszélik, világos, olajszínű az arcbőrük, kevés szőrzettel az arcukon s rendesen hajlékony, ügyes testűek. Ügyesek a késelésben s a görbe kumia rettenetes fegyver a kezükben. Az Almoravidák előtt a polgárháborúk idejében ennek a törzsnek az emberei rablók voltak s a Közép-Ázsiából Marokkóba vezető karavánutakon szedték a zsákmányukat. Legendáikban beszéltek arról az időről, amikor őseik az egész területen uralkodtak, a Földközi-tenger partjáig, míg a betörő idegenek, valószínűleg a vandálok vagy normanok, vissza nem szorították őket délfelé. A legenda azt is mondja, hogy visszavonulás közben nem vihették el magukkal minden kincsüket, tehát elrejtették őket különböző helyeken a Földközi-tenger és a Regreg-folyó között, különösen a Mamora erdőben.Azt is mondják hogy egyes marabutjaik egy-egy régi bőrdarabot és fémtáblát őriznek, amelyeken meg van jelölve az elrejtett kincsek helye. A Szusz törzsnek az a híre, hogy ők a legügyesebb kincskeresők, onnan eredhet, hogy elvesztették vagyonukat és hosszú ideig keresték. Egy öreg spanyol kereskedő mondotta, hogy bizonyos időkben a törzs minden egyes épkézláb tagja elindul észak felé, hogy keressék őseinknek ezeket a rejtekhelyeit.(…) Midőn a nagy kaid-ok tűzzel és fegyverrel megalapították tekintélyüket az Atlasz-hegységben, a Szusz törzs kalózkodásának aranykora véget ért. Nem támadhatták meg büntetlenül a Szudánból, és Szenegálból Fezbe, Tangerbe, Meknesbe árukat és rabszolgákat vivő kereskedők karavánjait. (…) Ezáltal a Szusz törzsbeliek, akik hozzászoktak  a szabad, rabló életmódhoz, a zsákmányt kereső útonálláshoz, kénytelenek voltak letelepedni és földműveléssel foglalkozni. De ez nem volt a vérükben s valóságos tragédia volt, midőn nyomor s éhség ütött tanyát falvaikban Csak kevés földjük volt, s nem volt kedvük az erdőt irtani, hogy több legyen. Ez a küzdelem a természettel a hegyek lejtőin, nem kalóznak való foglalkozás volt. “

illusztrációm Ferdynand Antoni Ossendowski : Állatok, emberek és istenek c. könyvének  (1922) “ A háború borzalmai” fejezetéhez

Ossendowski lenygel felfedező-írótól - aki a cári Oroszországnak dolgozott tudósként - már többször dolgoztam fel sorokat és ezúttal is drámai fogalmazása inspirált. Ossendowski mind közép-Ázsia, mind Oroszország és összességében a távol-kelet nagy ismerője és rajongója  volt, érthető hát ha félve tekintett az akkori politikai és történelmi eseményekre amelyek teljes mértékben hatással voltak az életére, sőt élete végéig küzdött, ezt az írásaiban sem titkolja. Az Usszuri-hegység vidéke számomra kedves ismerős,  szintén egy általam igen nagyra tartott legendás orosz felfedező, Arszenyev kapitány térképezte fel a századfordulón aki a Távol-kelet őserdeiben c. könyvében írta le úti kalandjait, ebből korábban én magam is rajzoltam. Itt találkozott Arszenyev egy Derszu Uzala nevű “gold” (kínai-koreai-orosz keverék) származású vadásszal aki legjobb barátja lett, ebből jelent meg a barátjáról elnevezett útleírása is Dureszu Uzala c. kötet és végül ebből a   sztoriból rendezett oscar-djas filmet Akira Kurosawa japán rendező 1975-ben.

“ Továbbá itt van Cervantes barlangja, a híres kalóz, Murad forrása, aki félelmben tartotta Szardíniát és híres volt mint varázsló; a híres főníciai hajó, a Rusguniae romjai ; és valami sokkal modernebb és egészen más, “A vad asszony szakadéka”. Ez a különös név azt a gondolatot kelti az emberben, hogy egy vad nő, talán a kabilok közül, itt valami nagy hőstettet hajtott végre vagy valamiféle kegyetlen bosszút állott. A valóságban egészen másképp áll a dolog. Rövid idővel azután hogy a franciák elfoglalták Algírt, egy fiatal és vonzó külsejű francia leány egy kis kocsmát nyitott itt, a hegyszakadékban, ahol abszintot és meg nem engedett italokat mért ki a helyőrség katonái között. A hatóság el akart járni ellene , de a harc hosszú és nehéz volt, mert a leány nyelve épp oly éles volt, mint a fogai és használta is őket, hogy itala ne jusson a rendőrök kezébe. “

Leültem s elkezdtem gondolkozni a nagy emberi tragédián, az örökös, históriai tragédián, melynek szerzője a gyűlölet, szereplő személyei a népek, fajok, felekezetek, kereskedők, diplomaták, parlamentek és királyok, s amelynek előadása megakadás nélkül folyik századokon keresztül a barlanglakó ember társadalmi életének kezdete óta a pompás paloták és hatalmas dinasztiák napjaiig. Alkalmam volt megismerkedni három világrész különböző színű vad, és félvad törzseivel. Ismerem álmaikat szabadságról és függetlenségről és noha jól tudom hogy ha ezt rögtön megadnák nekik, ez számukra a degenerálódást és halált jelentene, amitől a megállapodott európai civilizáció, noha nem mindig igazságos módszerekkel dolgozik, védi őket. E meggyőződés ellenére is azt gondoltam, hogy kellene lenni valami módnak, hogy megmentsünk más civilizációt is, nemcsak a régi és elfogadott civilizációkat, amelyek nagyon gazdag eredményhez juttatnak ugyan, de belekeverik a gyűlölet mérges magvait.”

Ferdinand Ossendowski