#metafora2.0

Sötét van akkor, amikor vége van,

Rohadt sötét, mert a szem csukva van,

Belül meg mindegy milyen fények égnek.

Súgd meg a terved, én meg az enyémet.

Már megint elkalandoztak a gondolataim. Nappal perzselő meleg volt, most meg már szinte teljesen beburkolóztam a kedvenc barackszínű pulcsim óvó rejtekébe. Annyira szeretem, puha meleg, és megnyugtató színe van. Legszívesebben örökké csak ezt hordanám.

Már egy ideje elvesztettem a fonalat, hogy a többiek miről beszélgetnek. A 30y számát a nyári szél és Balaton hullámai minden bizonnyal elég messzire vitte. Lehet, hogy elkaptak egy kósza foszlányt a túloldalon? Lehet. Ez volt az a pillanat, amikor feleszméltem, hogy egy ideje már megint nem vagyok itt. Na és? Hosszú idő óta nem érdekelt. Csak ültem a sötét parton és néztem a kivilágított túloldalt, ami majdnem, hogy mesébe illő, karácsonyi hangulatot idézett. Felfoghatatlanul szép volt.

-          Most Te választasz számot! – mondták és néztek rám kérdőn. Akkor vettem csak észre, hogy az égbolt telis tele van csillagokkal.

Vettem egy mély levegőt. Majd talán most. Úgy, hogy komolyan is gondolom.

-          Engedd el – szóltam és felnéztem az égre.

Életemben nem láttam még akkora hullócsillagot. Lehet, már nem is fogok. De szerintem évek múltán se fog kopni az emléke. Mert felejthetetlen pillanatot adott. Ott és akkor. Arra a pár pillanatra. És ez nekem bőven elég volt. Abban a pillanatban felcsendült a már jól ismert Punnany Massif dallam. Hosszú idő óta akkor mosolyodtam el tiszta szívből újra.

***

Nem hiszem el, hogy elhagytam… Miért pont ezt? Pedig csak nem rég vettem, és nekem pont ezt kellett elveszteni. De hol hagytam?

Hirtelen elém jön a kép, ahogy sétálok vissza a partról. Minden vágyam már csak egy forró, életmentő zuhany volt. Levetkőztem. A pulcsit felakasztottam a fogasra. És már nem vettem fel többet. Egyszerűen, otthagytam. Elvesztettem. Pedig nagyon szerettem. Az ég tudja mennyi ideig tudtam volna hordani még. És most már nagy valószínűséggel más találta meg.

A maradok, a ne félj, és a mindig itt leszek;

A fáradhatatlanul szőtt kusza, tarka vak képzelet.

Az elfolyt szemfesték a fehér pólód szövetei között,

A mély levegő, segítek a jó szándék mögött.

A hol beszélünk, hol nem és persze a jól van ez így ,

De ez azért már pár felesbe elszívott ciginél több tüzet szít.

A várlak a siess a hol vagy már ?

A szinte már elkoptatott megannyi hiányoztál.

A haragszom az utálom és a gyűlölöm ezt,

A porig tudnálak alázni, de inkább csak ellöklek.

A fázom a bújj ide és a kérlek ne eressz el,

A megmarlak mérgezlek és várom, hogy ez emésszen fel.

A sebesen kattogó billentyűzet az íróasztal falapján,

A bántok a szavaimmal mert te is bántottál.

Az engedd el, ne keresd és jobb lesz így,

a nem megy mert hiányzik és úgyis megint visszatérsz.

A mi lesz velünk hogyan tovább és ne mondd már,

A feladom ennyi volt végkép megbolondultál.

A tedd meg a nem merem és a könyörgöm,

Ha hiszed ha nem, én még így is, tiszta szívből, de köszönöm!

 Semmi nem változott. Úgy röppent el ez a pár kósza óra mintha gyors tekerve néztem volna meg egy ideje már váratott viszontlátást. Éreztem a kételyt a köszönésünkben. Aztán a nagy sóhajt az elköszönésünkben. Végre. Megérte.

Eddig minden olyan lassan haladt. Most meg az egész mindenség körülöttem felgyorsult. Hova ez a nagy sietség? Engem megijeszt. Téged miért nem?

Szavak áradatát zúdítod rám és nem szólhatok. Mert megkértél rá. Ha szeretnék, se bírnék megszólalni. Lefagytam. Hova jutottunk már megint? Egy próbát megér.

Kicsit szétestél. Szeretnék segíteni. Látni, ahogy összerándulsz álmodban? Hidd el, nem kellemes.

Nem éri meg. Megint megbántottál.

„Ha valaki többet foglalkozik a mások véleményével mint, hogy veled lehet akkor az nem is szeret téged igazán.”

Semmi nem változott. A Te még Te, az Én még Én és a Mi mindig nem létezik. Talán okkal. Mert kiaknáztuk a feltételes mód összes igeidejét, és mert köztünk nem a km-ek hanem a hallgatás szabta az igazi távolságot.

Csend. Kezdek beletörődni.

Ülök a lépcsőn. Kezd hűvös lenni. Nagy nehezen meggyújtok egy cigit , elpattintom, majd letüdőzöm és kifújom a maró erdei gyümölcsös füstfelleget. Meglátlak. Kezemben az égő cigarettaszál meginog.