#magaselet

Pontosan így éreztem magam a héten Ópusztaszerre menet, de nem innen kezdem, hanem onnan, hogy a családomban évekig nevetség tárgya volt a Virágvadász, aki egyszer csak feltűnt a semmiből a keresztapám egyik földjén, pampalini-kalapban, nagyítóval és lepkehálóval szaladgált a lankákon, és lelkesülten kurjongatott, biológus lehetett az istenadta, na, én meg az az önjelölt skanzenfotós voltam, újságíró, aki kiszabadul a foteloffice-ból, és visszatér a terepre, meg is állt a levegő az ópusztaszeri kocsmában, amikor oda belépvén búgó hangon presszókávét és mentes vizet kértem a szemeseálljól pultostól. (Persze addig, amíg a Nemzeti Történeti Parktól ide eljutunk a történetben, róttam néhány kilométert az ópusztaszeri főúton, ezzel akaratomon kívül teljesítve az alföldi Kéktúra egyik szakaszát.) Nem véletlen, hogy a népmesékben mindig az a befutó, aki illendően köszönti a másikat, én is mindenkinek hangos jónapottal köszöntem, mondjuk nem kopott el a nyelvem a nagy köszöngetésben, mert nemigen szokott arra senki gyalogolni, nekem sem kellett volna feltétlenül, de a pesti tempómmal másfél óra alatt elintéztem a skanzenben, amit akartam, és maradt még másfél órám a kisteleki hanzajáratig, hogy aztán megdicsőülten, mint ki jól végezte dolgát, hazavonatozzak, így történt, hogy az alföldi Kéktúra ópusztaszeri szakasza végén betértem az ottani kocsmába, rögvest megakasztván a férfiak eszmecseréjét az egészségügyi ellátórendszer keheiről. Mentes víz persze nem volt, ki az a barom, aki menteset iszik, hát az a barom én voltam, azaz csak lettem volna, takarodtam is kifelé a halálkávémmal a kocsma elé, a padra, hogy hadd beszélgessenek odabent tovább, persze, ahogy ilyenkor lenni szok, csendben kilépett az ajtón a szemeseálljól kocsmáros, na, nem utánam jött, csak kinézett, hogy pár szót váltson az ott kontemplálókkal, hátha közben az is kiderül, hogy kerül oda egy zsufa menyecske egy szál egymagában, aki üresen issza a kávét, bezzeg a szóda nem kell neki, se vécé, se útbaigazítás, de nem szóltam egy szót sem, azok meg nem kérdeztek, arról beszéltek inkább, hogy van a faluban két égetnivalóan rossz gyerek, akikkel a Kaporszakállú Magasságos sem bír, a szarháziak mindig odamennek a kocsmához, és kitekerik a biciklikerekek szelepjeit, hogy a csak a kocsmából nyíló vegyesboltba elszaladt atyánkfiainak úgy kelljen szégyenszemre hazatolni a bicikliket, nehezen forognak a kerekek meg a nyelvek olyankor, mert azért egy kis ez-az legurul, hogy lemossa az út porát, meg legyen erő hazáig, de megette a fene lapos kerekekkel, vannak, akik ilyenkor inkább ott is hagyják a bringát, mert a kocsmáros aszondja, a faszt fogja ő ezeket felpumpálni, volt már, hogy valaki azt hitte, bicikliverseny lesz, annyi canga állt a kocsma előtt, de azt a két kis átokfajzatot nem lehet elkapni, ott álltak akkor is a főút túloldalán, nem mertek odamenni, amíg kint volt a kocsmáros a bolt előtt, márpedig az ötpercenként kijött megnézni, ott vagyok-e még, égi tünemény, párszor fordult a lelkem, mert sokat kellett várnom a hanzajáratra, ugyanaz a buszsofőr volt, aki hozott, asszem, sziát köszönt, mondjuk kábé egyidősek voltunk, meg aznap már másodjára látott, az már valami.

Iskolas ejlet

Ezert mar erdemes volt felkelnem!

Linda kimutat az ablakon - Mi az a sarga epulet? - Megvegyem neked?