Ha viszonyrendezésről beszélünk, sokan reflexből rávágják, hogy ők nem akarnak főnököset játszani, pont elég, ha a kiskutya tudja az ül, fekszik vezényszót. Minek bántani? Hadd legyen az, aki szeretne, én elfogadom.

A kutyák egyik legősibb ösztöne, -mivel falkában éltek évezredeken keresztül, - hogy van a csapatban egy főnök, aki viszi a hátán az alfa szerepét. Ez sokszor nagy feszültséggel jár, hiszen ő vezényli a vadászatot, és önálló döntéseket hoz. Ha őt valaki megpróbálja felülbírálni, azt kizárja, de minimum rámorog, vicsorog, ha értetlen, ellenkezik, akkor komolyabb fizikai fenyítéshez folyamodik, például megharapja azt, aki megpróbálja átvenni az ő szerepét, feladatkörét. Ez a vezér feladata nagyon leegyszerűsítve.

Mi emberek viszont nem falkában, hanem CSALÁDBAN élünk. Számunkra nem egy vezér van, aki ha hazaér, mindenkinek kuss a neve, és pitizünk a figyelméért. A családban mindenkinek megvan a maga feladata, le van tisztázva, hogy kinek mit szabad és mit nem. A kutyát ebbe az életformába kell beillesztenünk. Ehhez viszont az kell, hogy neki is egyértelmű legyen, neki hol a helye.

Itt kezdődik a következetes nevelés. Kísértetiesen hasonlít a gyerekneveléshez, igaz? Gondoljunk csak bele, az a gyerek, aki anya vagy apa nélkül nő fel, sokszor sajnos szükségét érzi, hogy átvegye a hiányzó szülő helyét, elvállaljon olyan feladatokat, amiket az ő korában még nem tud megfelelően elvégezni. A felelősség vállalás miatt viszont joggal úgy érezheti, neki is van beleszólása bizonyos döntésekbe. Így van ez a kutyákkal is. Ha a gazdi nem azt mutatja, hogy nélküle (a kutya nélkül) is képes bizonyos feladatokat végrehajtani ("Olyan cuki vagy Okostojásom, hogy még a fürdőbe is követsz!") akkor egy idő után úgy fogja érezni, nemcsak joga, de kötelessége mindenhol ott lenni, és ha úgy adódik, felvenni a főnök szerepét, esetleg megvédeni a gazdit ( Cuki kiskutyák, akik séta közben vérebbé változnak, ha valaki túl közel megy a gazdihoz..később ha hozzá szól valaki, esetleg csak ránéz a gazdira.

Ezt úgy hívjuk: EZ AZ ÉN DOLGOM. Ha megfelelően van a viszony rendezve gazdi és kutya között, akkor ez a gazdi kiváltsága. Ha nincs tisztázva, kinek mi a szerepe a családban, akkor a kutya alakítja ki magában ezt a habitust. Ez viszont a mi világunkban számára nagyon nagy stresszfaktor. Rengeteg szorongás fakadhat ebből a későbbiek folyamán. Az egyik leggyakoribb, hogy a kiskutya úgy érzi, nélküle nincs biztonságban a gazdája, nincs aki megvédje, vagy legalábbis felügyelje minden mozdulatát. Biztos Te is hallottad már a következő kifejezést: 

 SZEPARÁCIÓS SZORONGÁS. Mi is ez valójában? A fentiek alapján már könnyen el tudjuk képzelni azt a szituációt, (szerintem sokan át is éltük már) amikor elindulunk munkába, és az ajtóban/kapuban megdögönyözzük a cuki mucikánkat, hogy ne szomorkodjon, hamarosan jövünk hozzá haza. Amikor elindulunk, ez a cukorborsó elkezd sírdogálni, és nekünk persze megszakad a szívünk, ezért visszamegyünk, megölelgetjük, megpuszilgatjuk, megpróbáljuk megvigasztalni. Majd elindulunk, halljuk, hogy szegényke csak még jobban sír, de muszáj elérnünk a villamost, úgyhogy elindulunk, de már nekünk is potyognak a könnyeink. Ez a szeparációs szorongás, a mi szemszögünkből. 

 A kutya szemszögéből eközben teljesen más. Kutya fejjel, a simi az mindig nagy megerősítés, SZOCIÁLIS JUTALOM. 

 A fenti szituációt kétféleképpen élheti meg: 

 A.) "Ha pityergek, anya/apa megsimiz, megdicséri a viselkedésem, így folytatom. Minél jobbam sírok, anya/apa annál inkább megszeretget. Nem igazán értem miért, de ha ez az ára, akkor tovább hergelem magam, hogy minél több simit és erős érzelmet kapjak anyától." Egyre jobban belehergeli magát a szituációba. Ahelyett, hogy megnyugodna a közelségedtől, egyre feszültebb lesz, mert arra kap pozitív visszacsatolást. Hamar megtanulja, hogyha indulsz, akkor ezt a szorongást hogy tudja minél gyorsabban felidézni magában. 

 B.) Ha egyáltalán nem alakítottam még ki a kutyusomban, hogy van, ami az ÉN DOLGOM, pl nem kell elkísérnie a mosdóba, vagy teregetni, vagy éppen a konyhába, mert ezek olyan PRIVÁT TERÜLETEK (erről bővebben írok egy másik bejegyzésben), illetve olyan szituációk, amiket nélküle oldok meg, akkor biztos, hogy a kutyám fejében az az elképzelés él, hogy én azért tudok jól működni, mert ő mindig mindenhol ott van velem. És mivel tudja, hogy a "kinti világ" milyen sok stresszt tartogat (számára, de magából indul ki természetesen), így joggal aggódhat, hogy ha én elmegyek, ő pedig otthon marad, akkor veszélybe kerülhetek, és nem lesz, aki megvédjen. Ilyenkor fordulhat elő, hogy nemcsak a távozás perceiben sír a kutya, hanem a távollétem alatt is sír, vonyít, panaszkodik, hogy "Engedjetek már ki, nélkülem nincs biztonságban a gazdi, meg kell mentenem!" 

 A MEGOLDÁS Fogadd el, hogy az elválás picit fájdalmas lesz egy darabig. De a kutyák egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy a jelenben élnek. Minél előbb elindulsz, annál hamarabb eltelik az a 10-20 perc ami után nem is fog emlékezni miért szomorkodott, és elkezdhet pihenni, vagy esetleg kanapét szétrágni. Amikor hazajössz, ugyanolyan boldog lesz, sőt, sokkal jobb, kiegyensúlyozottabb lesz, hiszen eggyel kevesebb trauma érte aznap.  

TIPP Amikor nehezedre esik a következetesség, tedd át a szituációt egy veszélyesebb helyzetbe, vagy helyez magad a kutya szemszögébe, hogy emlékeztesd magad, ezzel az egésszel őt véded. Mondok egy példát: Ha a kutyád felugrik olyan helyekre, ahova nem szabad, pl az asztalra a teraszon. Ő nem válogatja meg, hogy hova ugorhat fel, és hova nem. Ha érdekes és újdonságot jelent, akkor ugrik. De mi van, ha egyszer egy kupac rosszul felpakolt falécre ugrik fel, amiben szögek is vannak és tele van szálkákkal. Felugrik, hogy magasról nézelődjön, megvizsgálja mi az. Pont, mint a teraszasztalra. A farakás szétcsúszik, szög áll a kiskutyánkba...ugye ez egész "jó" motiváció? Inkább picit sértődjön meg, és törjön össze pár percre mindkettőnk szíve, minthogy az okostojásunk komolyabban megsérüljön!