#konycseppek

Hónapok óta, nem beszéltünk már értelmesen. Valójában, meg értem hogy miért, hisz a legnagyobb hülyeséget követtem el, amit el lehetett. Nem fogok mesélni, regéket írni arról hogy a fájdalom hogy issza fel a könycseppeim utolsó gördüléseit, mert a valóság az hogy még mindig képes vagyok magam elé bámulni, és zokogni az emlékeden merengve. Eltávolodtunk. Vagyis inkább, elvesztegettelek.

Amikor megismertelek, még nem tudtam hogy milyen az, ha elmúlik egy perc, s többé nem hozhatod vissza. Mostmár rájöttem, hogy az idő végleges, s egyszer minden kinyitott ajtó, nagy széllel a háta mögött, becsapódik.

Nálunk, ez volt a harag.

Haragudtam rád, mert szerettél, s többet nyújtottál a két kezeddel, mint amit addig bárkitől is viszont kaptam.

Haragudtam a világra, mert ismeretlen tényezők elé vetett ki, hogy felszippantsa bennem az addig összegyűjtött rossz maradványaimat. Nem vettem észre, hogy mit is hagyok ki.

Meg szeretném köszönni hogy meg tanítottál érezni, bűnhődni, és erőssé válni, egy olyan helyzet közepén, ami maradandó lesz az elkövetkezendő napjaim, minden egyes percére.

Soha nem hittem volna, hogy azon a napon, amikor először találkoztunk, majd lezárúl veled egy szakasz. S most, mégis itt tartok, egy új kezdet ajtajánál, amit őszintén, félve nyitok ki.

Belelöktelek a mélyvízbe, s nem halottam a fuldoklásod, vagyis inkább csak kizártam, hogy nekem jobb legyen.

De tudod mit?

A mélyvízben, most csak én fuldoklok, amíg te már a napsütötte helyeken bóklászól, s hiába ordibálok utánnad, te figyelembe se veszel.

Meg érdemlem hogy ezt tedd.

Ha visszatekerhetném az időt, azokra a hónapokra ahol a tudatlanságom miatt bántottalak, saját magamat lökném el mellőled. Nem azért hogy más szeretetét megkaphassam, hanem pontosan azért,hogy az első megbántásom után, soha többé ne tudjak rossz perceket hozni az életedbe.

Úgy tartom, hogy az élet egy színpad, ahol szerepeket játszunk el, csak valóságteljesen,hisz ott nem röhögünk a végén, egy rossz tett után.

Nem fogom tovább húzni a szót, biztos untatva olvasod a levelem e percekben. Bizonyára az sem érdekel hogy ezt miért is írom, hisz minden szavam elszállt, abban a pillanatban amikor magadra hagytalak.

Mindig azt mondtam ebben a 3 hónapban, amikor felkerestelek, hogy ez volt az utolsó. De, mégis hogy legyen utolsó, ha soha nem tudtuk normálisan átbeszélni azt amit megtettem.

Érzem, hogy a karma mindent vissza ad, amit én adtam neked, csak engem ez most mindennél jobban felemészt.

Annyi mindent tudnék neked leírni, de ilyen sok sort végig olvasnod, már köszönet részemről, hisz az elmúlt időbe, soha nem szenteltél rám ennyit.

Azért is szerettelek volna mégegyszer látni, és beszélni veled, mert ha minden igaz, a hónapban, Londonba költözöm. Belököm magam egy újabb mélyvízbe, s mindent hátra hagyok, ami egy picit is megtántorítana.

Ideje újra kezdenem az életem, és meg tanulni, hogy az élet, nem csak egy játék, amit félredobhatsz.

Szívből kívánok neked minden jót, sok türelmet, szerencsét, és szebbnél szebb dolgokat ebbe a fekete világba.

Nem tudom megígérni, hogy most írok neked utoljára, de azt igen, hogy soha többet nem fogok elkövetni még egy ekkora hibát az életembe. Megtanultam, hogy a jót, sose vesztegesd el az életedből, épp ezért, most minden emlékünk, közös helyeink, élményeinket hátrahagyom ebbe az országba.

Reménykedem, hogy majd egy napon újra látjuk egymást, s letudunk ülni, mint régen egy forró teára.

Nagyon vigyázz magadra, bármerre is sodor el az ár. Sosem felejtelek el, és köszönöm hogy az életem része voltál. Nagyon sajnálom amiket megtettem, nem fordíthatom már vissza.