#jateknet

Klikk a cukiságokhoz: http://www.jateknet.hu/a-kis-kedvencek-titkos-elete-mesehos

Faber-Castell színesek a művészpalántáknak! Teljes készlet itt: http://www.jateknet.hu/faber-castell-marka

Szóval, míg ők odabenn beszélgettek, idekint a nagy műanyag izé fújódott felfele. Egy ideig nem látszott semmi, mint ha nem is ment volna bele levegő, aztán hirtelen elkezdett nőni és hamar medence formája lett. Aztán egyre feszesebb lett, kisimultak a ráncok is a műanyag fólián. Úgy látszott már nem is fér bele több levegő, de a pumpa csak fújta, fújta. – Nem kéne szólni a papádnak? – kérdezte Tojcsi nyugtalanul. – De, igen – mondtam, és már futottam is befelé a konyhába, de elkéstem. Valamikor az előszoba közepénél járhattam, mikor meghallottam a hátam mögött a nagy DURRR-t. Olyan volt, mint ha egy hatalmas lufira ült volna rá egy elefánt, vagy mikor az Andrisék durrogtatták a papírzacskókat. Jól felfújták, a kezükkel összeszorították a száját és aztán összecsapták a tenyerüket, közte a felfújt zacsival. Jó nagyot durrant, persze mindig a hátam mögött, és akkor mikor nem számítottam rá. Ez a nagy DURR is ilyen volt. A hátam mögött durrant, nagyot is szólt és nem is számítottam rá. De Apáék sem. – Csak nem? …. – csapta össze a kezét a Nagyi. Kisereglettünk az udvarra. A medence, vagyis a maradéka, ott feküdt a földön, szép, hosszú hasadékkal az oldalán. – Hát, ezt nem így terveztem – mondta Apa és leállította a pumpát, ami azóta is egykedvűen pöfögve nyomta a levegőt a nagy lyukon keresztül a kertbe. – Na, jó, ezzel végeztünk. Segítsetek a romeltakarításban! – kezdte Apa összehajtogatni. Nem volt könnyű, a tűző napon megpróbálni minél kisebb csomagot csinálni belőle, hogy beleférjen a szemetesbe. Még jó, hogy van külön edény a műanyagoknak, abba dobáljuk az ásványvizes palackokat is. – Akkor most már nem is lesz pancsolás? – kérdeztem csalódottan. Azért nem lenne rossz ebben a melegben egy kis úszkálás. – De, majd kitalálunk valamit – válaszolta Apa, aztán miután elbúcsúzott a szomszéd bácsitól, beült Anya számítógépe elé. – Csak tudnám, jóanyátok honnan szokta ezeket rendelni – dünnyögte, miközben próbálta a gépet felébreszteni. – A kedvencek közé mentette – segített neki Andris. – Ott meglesz! Igaza volt, gyorsan megtaláltuk azt a boltot. A választás egy kicsit tovább tartott, mert Andris is mást szeretett volna, meg nekem is más tetszett, a Nagyi pedig megnézte az árakat is. Végül Apa döntött, mert ő meg már meccset nézett volna inkább a tévében. – Ez lesz, aztán kész. – mondta. – De egy hozzá való pumpa azért kellene… – jegyezte meg Andris, mielőtt még elküldte volna a rendelést. – Jól van, igazad van! Így aztán pumpánk is lett, két nap múlva, mikor meghozta a futárbácsi a dobozt. Apa kifizette, aztán csak annyit mondott: – De Anyának egy szót se, nehogy eláruljátok, mennyibe került! – ezt aztán megígértük neki. Siettünk, de így is eltartott egy ideig, mire az új medencébe fürödni lehetett. A pumpával nem volt gond, még én is tudtam segíteni Tojcsival a felfújásban. Aztán Apa kihozta a locsolócsövet, és hogy ne legyen nagyon hideg a víz, a fürdőszobába kötötte be, onnan engedett langyosat. Sokáig csak folydogált a víz a medence alján, de semmi látványos nem történt, aztán egyszer csak elkezdett emelkedni az oldala. Nekünk persze már ez is elég volt, hogy bemenjünk pancsolni, na meg vízipisztoly-csatát vívni. Persze Tojcsi is a közelünkben akart lenni. Tudni kell, hogy Tojcsi, mint a plüssjátékok általában, utálta a vizet. Egész pontosan úúúúúúúúútáááááálta. De attól még ott sertepertélt a medence szélén. Egészen addig, míg Andris egy jól irányzott spriccelése el nem találta. Sárga barátom egy pillanatra megingott, megpróbálta megtartani az egyensúlyát, de nem sikerült, így aztán locccs, már bent is volt a vízben. Rögtön utána kaptam, sokáig nem kellett áznia. Kiraktam a medence mellé száradni, de ahogy egy kicsit elmúlt az ijedtsége, rögvest mászott volna vissza, hogy lássa, mit csinálunk. – Hoztam egy csónakot az úrnak! – jelent meg a Nagyi egy kék műanyag lavórral. Ebbe szoktuk pucolni a zöldborsót, ha úgy veszi a piacon. – De aztán kérem vissza! A konyhában a helye! – mondta és letette a vízre a nagy kerek edényt, ami nem süllyedt el, hanem úszott, mint egy hajó. Fogtam Tojcsit és beleültettem. Úri dolga volt. Andrissal még lökdöstük is egymásnak. – Még jó, hogy nem lettem tengeribeteg! – zsörtölődött este, elalvás előtt az ágyban. – Még jó – válaszoltam, vagy inkább már csak akartam válaszolni, mert a nagy pancsolásba úgy elfáradtam, hogy pillanatok alatt elnyomott az álom.