#irgalom

Avagy:

dolgozom éjjel bent az irodában. Ilyenkor mindig rettenetesen fiatalnak érzem magam, mert akkor voltak ilyenek rendszeresen. Bent maradtunk éjjel, toltuk a melót, dumáltunk, néha játszottunk pár meccset (tetriszt meg flippert :D) és élveztük, hogy bármit megtehetünk. A világ a miénk volt, határok és korlátok nélkül. Dolgozom, zenét hallgatok, és most valahogy nagyon bírom, pedig az utóbbi időben sokszor vagyok nagyon kimerült. Most hajnalban, egy olyan férfi jutott eszembe, aki sokat bántott. Egy részét tudja is. Tudja, csak nem érdekli. Egy részét pedig felfogni sem tudja. Annyira megsajnáltam. Annyira elfacsarodott a szívem, hogy mi mindenből van ő kirekesztve. Csodás dolgokból. Gyűlölnöm kéne őt, de sajnáltam. Nagyon. :( És akkor eszembe jutott amikor a Sátán azt mondja Margaritának: „- Az irgalmasságról beszélek - magyarázta Woland, és villogó szemét egy pillanatra sem vette le Margaritáról. - Az irgalmasság néha álnokul, váratlanul behatol a legkisebb résen is. Azért említettem a rongyokat...” Margarita bármit kérhetne a Wolandtól cserébe a szolgálatért, de ő azt kéri, hogy Frida (aki megölte a saját csecsemőjét), kegyelmet kapjon és az örök téboly helyett meghalhasson végre.

Nem kéne, nem kéne. Mi tévő legyek? :(

Mindig az utcán éltem, sokszor elestem, majd felkeltem. Mindig az utcán éltem, saját sorsom törvényét éltem.

Mindig az utcán éltem, bűzöm sok embert elűzött. A szánakozás már néha fájt, minden lenéző tekintet a szívembe vájt.

Mindig az utcán éltem, reményem már régen messze szállt. Telnek a napok, egyik a másik után, röpke életem már a vége felé jár.

Aztán jött a horda, szegényen, sokan összebújva. Némán…