#idegrendszer

Egy újabb történet arról, hogy milyen keveset tudok. :) Hosszú időn keresztül azt gondoltam, hogy minden a pszichológia. Mindenre magyarázatot ad az, hogy hogyan működik a psziché, milyen traumák értek a múltban, milyen sémákat cipelünk, hol basszuk el az életünket ezekkel, hogyan kommunikálunk szarul -- az elképzeltnél is rosszabbul. Tényleg rengeteg energiát beletettem ennek a rendszernek a megismerésébe. Kezdtem belefáradni meg túl sok lett. Mindenki ezzel foglalkozik, ki a hibás, miért ő, mit kéne máshogy csinálni, nekem, neked. És elkezdtem keresni azt, hogy hol a határ, a választóvonal az önigazolás és a tények megismerése között. Kiderült, hogy bennem túl erős a felelősségvállalás, az igazságosság iránti igény és a félelem attól, hogy igazságtalanul vádolok valakit. Ezek miatt nagyon sokat tudok gyötrődni. És hajlamos vagyok magamra húzni dolgokat, ami nem az én saram, meg felmenteni másokat a kurva nagy empátiával. De nem tudtam letenni a vágyat a megismerésre. Nade nem is ez az igazán izgalmas, hanem az, hogy egyre gyakrabban jött fel, hogy valami "idegrendszeri jellemző". Hogy lehet, hogy egy kapcsolat azért szaródik el, mert ami engem megnyugtat, nem csak pszichésen, hanem valósan, fizikailag is, az nem ugyanaz, ami a másikat megnyugtatja, amitől az idegrendszere kisimul. Lehet izgalmas, vonzó, érdekes, okos -- és ezek valós értékek -- de az idegrendszerem pattanásig feszül, mert ahogy működik a másik ember, az rám ilyen hatással lesz. És szerethetek valakit torkomszakadtából, és igazán és nagyon, akkor is lehet, hogy nem akarja azt a hatást, amit okozok. Mert képtelen megpihenni. És ez magyarázat arra is, hogy miért vagyunk annyian, akik ugyan nem akarnak egyedül maradni, de mégis ijesztő egy kapcsolatba belevágni. Feltölt, lenyugtat, békén alszom mellette, nincs állandó készültségérzet, veszély -- ez lenne a normális. Akkor nem a sémák passzolnak össze, hanem az idegrendszerünk működése? Szóval az idegrendszerünk érzékenysége, teherbírása az éppen úgy fejlődik születésünktől kezdve, mint a kézügyességünk vagy az agyunk vagy bármi, ami egy finom műszer bennünk. Megvan, hogy mikor terhelődik túl és mikor ad le vészjelzést. és amikor vészjelzést ad le, akkor futnak le a pszichénkben a jól bevált, de amúgy szar programok.

Ez nem változik. Az idegrendszerünk nem lesz nagyobb teherbírású, és a határait sem tudjuk kitologatni. A szar kódjainkon tudunk változtatni, nem is annyira nehéz munkával mint gondolnánk, CSAK ritkán gondoljuk azt, hogy valakiért megéri.

Na, valahogy így. Persze, lehet, hogy hülyeség vagy hülyén mondom el vagy majd jobban fogom érteni, de a lényeg, hogy nem a psziché megismerése a kulcs.

Amúgy kurva szarul kommunikálunk.

Lelkileg a tenger fenekén, idegileg meg a h(r)omokban.

Aztán egyszer csak BUMM. És megint romokban az egész kibaszott idegrendszered. Hát ez kurvajó geci