#hogy.

Izzadt a lelkem A lábam meg kicsit néha remegett Mert mikor megláttál Pont úgy elmosolyodtál Mint még amikor úgy néztél rám Mint ahogy a téli hideg után Hazaérve megüt a szoba melege Mikor még az voltam neked - az otthon A szoba A meleg Melyben nem féltél levenni a lelkedről A több rétegnyi meleg ruhát. Meg ahogy nevettél Jól ismert-idegen visszhangként csengett Mikor nem aludt ki másodjára sem Az eltaposott cigarettacsikked Nem tudva, hogy amúgy közhelyesen, de én sem Tudtalak sohasem kialudni magamból téged. Pedig annyira próbáltalak Mindig csak egy kicsit, de Arrébb tenni Mint az itthagyott bögrédet a polcon Minden alkalommal a szekrényben hagynám a gondolatod, aztán eszembe jut, hogy mégis Csak te tudtad lenyugtatni a viharaim És nevén nevezni a lelkem darabjait Amelyeknek már én sem tudom a nevét. Tudtam, hogy most így utoljára Nézem a szádat A piros szoknyád ugyanúgy gyűrve, ahogy szokott A konverz cipőd már kikopott Mióta utoljára. Buszra szálltam. Hazafelé már virágoztak a fák. Az arcomba bámult a sötét a hátsó ablakon. Elmerengtem Hogy még mindig Ugyanúgy emeled a szádhoz a cigarettád Hogy mikor kifelé fújod a füstöt Ugyanúgy mozdul a szád Aztán megvártam Míg megállapodnak Az elült könnyek végre az állam oldalán Most így utoljára Nem feledve A héthónapnyi statikus lélekhalált.