#harcom

Ehelyett legfeljebb egy pillantást vetettek felfelé, esetleg egy-egy megjegyzés kíséretében arról, hogy milyen szép ma este az ég, hiszen az efféle látvány egyáltalán nem egyedülálló, épp ellenkezőleg, alig múlt el úgy nap, hogy az ég ne lett volna tele csodálatos felhőképződményekkel, egyszeri és megismételhetetlen módon megvilágítva, és mivel minden egyes nap olyasmit látott az ember, amit máskor soha, úgy éltünk a folyton változó ég alatt, hogy egyetlen gondolatra vagy pillanatra sem méltattuk. És miért is tettük volna? Ha a különböző képződményeknek volna valami értelme, például jeleket és üzeneteket rejtenének számunkra, amelyeket csak megfelelő módon dekódolni kellene, a folyamatok állandó figyelemmel kísérése elkerülhetetlen és érthető lett volna. De miután nem ez volt a helyzet, a különféle felhők formája és fénye nem jelentett semmit, az, hogy egy adott időpontban hogyan néztek ki, kizárólag a véletlenen múlt, ezért ha a felhők valaminek a jelei voltak, akkor csakis az értelmetlenség jelei lehettek, a maga legtisztább és legtökéletesebb formájában.

Huszonnégy évesen hirtelen rádöbbentem, hogy valóban ilyen az életem, tényleg így fest és valószínűleg mindig ilyen is marad. Hogy az egyetemi évek, az életnek ez a legendás, sokat emlegetett időszaka, amelyre az ember mindig örömmel tekint vissza, számomra nem volt egyéb, mint vigasztalan, magányos és tökéletlen napok sorozata. Hogy ezt korábban nem láttam be, azt annak az állandó reménykedésnek köszönhettem, amely mindig bennem volt, azoknak a nevetséges álmoknak, amelyeket a húszévesek szoktak dédelgetni magukban a nőkről és a szerelemről, a barátokról és a boldogságról, a rejtett tehetségről és a hirtelen áttörésről.

Yngvét a legnagyobb tömegben is azonnal felismertem, és még csak az arcát sem kellett látnom hozzá, elég volt megpillantanom a tarkóját vagy az egyik vállát, vagy talán még ennyi sem kellett, mert akikkel együtt nő fel az ember, és olyan szoros kapcsolatban áll abban az időszakban, amikor a személyiség kialakul, vagy feltárul, azok iránt különösen fogékonnyá válik, és azonnal gondolkodás nélkül észleli a jelenlétüket. Amit az ember a bátyjáról tud, túlnyomórészt ösztönösen érti meg. Sosem tudtam, mi jár Yngve fejében, csak ritkán sejtettem, hogy miért viselkedik úgy, ahogy, feltehetően sok mindenben nem is osztottam a véleményét, de ezt is csak gyanítottam, mert e tekintetben éppolyan idegen volt, mint bárki más. Azonban ismertem a testbeszédét, a mimikáját, ismertem a szagát, a hangja valamennyi árnyalatát, és mindenekelőtt tisztában voltam azzal, hogy honnan jött. Mindebből semmit sem tudtam volna szavakba önteni, és csak ritkán fogalmazódott meg bennem, de ez jelentett mindent.

Képtelen voltam írni, nem ment, minden egyes mondatnál azzal találtam szemben magam, hogy ez itt csak olyasmi, amit kitaláltam. Nincs értéke. A fiktívnek nincs értéke, a dokumentaristának nincs értéke. Az egyetlen, amiben értéket láttam, aminek továbbra is volt értelme, azok a naplók és az esszék voltak, az irodalom azon része, amely nem a történetmesélésről szól, ami nem szól semmiről, csupán egy hangból áll, a saját személyiség hangjából, egy életé, egy arcé, egy pillantásé, amellyel találkozhat az ember. Mi egy műalkotás, ha nem egy másik ember pillantása? Nem felettünk, nem is alattunk, hanem a saját pillantásunkkal egy magasságban. A művészet nem élhető át kollektív módon, ahogy semmi más sem, a művészet az, amivel egyedül van az ember. Egyedül találkozik a pillantással.

Nem értettem magam, fogalmam sem volt róla, hogy ki vagyok, így az egyetlen, amire hagyatkozhattam, csupán az az elképzeléshalmaz volt, hogy jó ember leszek. Nem néztem tévét, nem olvastam újságot, nem fogyasztottam mást kétszersültön és levesen kívül. Ha ki akartam rúgni a hámból, halfasírtot és karfiolt ettem. És narancsot. Fekvőtámaszoztam és felüléseket csináltam. El tudod képzelni? Mennyire kétségbeesett lehet az ember, ha fekvőtámaszozni kezd, hogy megoldja a problémáit?

Mind a fehér és puha, mind a fekete és ásító teljesen néma volt, teljesen mozdulatlan, lehetetlen volt nem arra gondolni, mennyi minden halott aközül, ami körülvesz bennünket, milyen kis részt tesz ki mindebből az, ami valóban él, és milyen nagy helyet foglal el bennünk ez az élő. Pontosan ezért festettem volna szívesen, szerettem volna, ha megvan bennem hozzá a tehetség, mert ezt csak a festészetben lehet kifejezni. Stendhal azt írta, hogy a zene a legmagasabb kifejezési forma mind közül, hogy az összes többi művészeti forma voltaképpen zene akar lenni. Ez természetesen egy platóni gondolat volt, valamennyi művészeti forma valami mást utánoz, a zene az egyetlen, amely megáll önmagában, semmi mással össze nem hasonlítható. Én azonban közelebb akartam lenni a valósághoz, mármint a konkrét, fizikai valósághoz, és számomra mindig a látás volt az első, akkor is, amikor írtam vagy olvastam, ami engem érdekelt, az a betűk mögött található. Amikor odakint sétáltam, mint most is, ami láttam, semmit sem közvetített. A hó hó volt, a fák fák. Csak akkor kaptak értelmet, amikor egy képet láttam a hóról vagy a fákról. [...] Innen terjedt szét természetesen valamennyi ábrázolásmód problematikája, mert egyetlen szem sem tiszta, egyetlen pillantás sem üres, semmit sem úgy látunk, amilyen önmagában. És az ezzel való szembesülés kikényszerítette a kérdést a művészet egyetemes értelméről. Igen, így tekintettem az erdőre, így sétáltam keresztül rajta, így gondoltam rá. Ám az értelem, amit kinyertem belőle, saját magamból jött, én töltöttem meg a magaméval. Ha van bármi jelentése mindezen kívül, képtelenség pillantással megragadni, csakis cselekedettel, azaz használat által lehetséges. Fákat kell kidönteni, házakat kell építeni, máglyákat kell gyújtani, állatokra vadászni, nem azért mert örömömet lelem benne, hanem mert az életem múlik rajta. Akkor értelemmel bírna, olyannyira, hogy többé már észre sem venném.