#glossza

Nem gondolnám, hogy mindenki örömmel seggel le a házi feladat fölé. Az emberek java része lusta ezt mindenki tudja, főleg kamasz korban.

A házi feladat arra jó, hogy megírjuk aztán az iskolában vagy leellenőrizzük vagy sem.. Egy gyereknek regenerálódnia kéne otthon, nem ülni a másodfokú függvény fölött (esetleg alatt). Persze értem most mindenki úgy néz, hogy én vagyok a “nagy” Vekerdy , aki két darab gyereknevelési könyvvel a hóna alatt megmondja a tutit. Ilyenek is kellenek.

Vannak eredendően, vagy szüleik által neurotikussá, szorongóvá vált gyerekek, akik úgy élik meg a házi írást, hogy KELL, mert az anyu lebasz, a suliban meg egyest adnak, amiért szintén szív az ember otthon.

Itt tényleg az a lényeg, hogy összeomoljon az ember a halom házi felett, aztán még tanuljon, és ez megy egész tanévben. A szünetnek kérdem én nem az lenne a lényege hogy szüneteljünk?!! És ne tanuljunk..

Meg tudom érteni a tanárokat is, hisz ők is kb. meghalnak már az órákon, nem csodálom, ha rajtunk élik ki az idegösszeomlásaikat, és képesek plusz házit feladni.

Én meg tudok érteni mind tanárt, mind gyereke, diákot, de nem csak én vagyok, van rajtam kívül több ezer diák, aki meghal a tanulásban, és szeretne egy kicsit is élni.

Véleményem szerint a magyar társadalmat kéne kvázi “lecserélni”, úgy mindenestül. Aki meg azzal mer jönni, hogy de hát a Nobel-díjasaink is ilyen rendszerben nőttek fel, és milyen sikereket értek el, kérem, kenje a hajára az összes Nobel-díjast és/vagy tegye őket egy mérlegre azokkal a gyerekekkel, és felnőttekkel akik az iskolától lettek neurotikusak, szorongóak, vagy unalmas tömegemberek.

Bezárólag ezen bejegyzést, senkinek sem kívánom, hogy neurotikus és/vagy tömegemberré váljon az iskolától vagy a házi feladatoktól. Ha az iskolát nem is, de a leckeírást legalább meg lehetne reformálni.

Amikor már a sült krumpli közmondásos olcsóságát is veszély fenyegeti, azt kell mondjuk: ami sok, az sok. Hadd fogalmazzuk meg kristálytisztán a véleményünk: nem támogatjuk ezt az időjárást! Az esőnek minél előbb el kell állnia. Ha hosszan tartó napsütést túlzás volna is kérni, a legtöbben már egy kis változékonysággal is beérnék – így lamentál a világ egyik vezető politikai napilapjától meglehetősen szokatlan módon a londoni The Times múlt szombati számában a brit fővárost hosszú ideje sújtó, még angol mérték szerint is pocsék időjáráson. Bár a szerkesztőségi cikk a burgonyatermést veszélyeztető és így a hagyományos angol fish and chips (sült hal krumplival) árát emelő esőt említi, a rossz időjárás a jövő héten kezdődő londoni olimpia miatt érinti rendkívül kellemetlenül a briteket. Miközben az angol meteorológiai szolgálat csak szombaton az ország hetvenöt pontjára adott ki árvízi riasztásokat a rengeteg csapadéktól felduzzadt folyók miatt, az olimpia szervezőbizottsága újabb és újabb vészforgatókönyvek életbe léptetésére kényszerül. Már voltak fenyegető előjelek. A II. Erzsébet királynő trónra lépésének hatvanadik évfordulóját ünneplő gyémántjubileum rendezvényeit, bár a valós, február 6-i időpont helyett június 5-én tartották legfőbb programjait, ugyancsak eső áztatta. A versenyek szervezői arra számítanak, hogy az eső a kevéssé beépített, nyitott helyszíneken megrendezendő eseményeket érinti leginkább. Így a Wimbledonban tartott tenisztornát, a Greenwich parkban rendezett lovas versenyeket és az Eton Dorneyban lebonyolított kajak-kenu- és evezős számokat. Ezeknél várható, hogy elhalasztják a versenyszámokat, ha tényleg leszakad az ég. A brit meteorológiai szolgálat honlapja szerint a náluk is szokatlan, évszázados rekordokat döntő esőzésekért a jet stream (körülbelül: sugárhajtású folyam) néven ismert meteorológiai jelenség a felelős. A jet stream az Atlanti-óceánon nyugat–keleti irányban átívelő szelek vékony sávja, amely sok csapadékot hoz magával. Bár nyaranta általában a brit szigetektől északra helyezkedik el e sáv, szerencsétlen módon idén maradt ott, ahol télen szokott lenni: Dél-Anglia, London fölött. Sokan fölvetik, hogy talán az angol szervezőknek is vegyszerekkel kellene megpróbálniuk szétbombázni az esőfelhőket, ahogy tették ezt a kínaiak négy évvel ezelőtt. Boris Johnson furcsaságoktól sohasem berzenkedő londoni polgármester az ellenlépés egy jóval olcsóbb formáját választotta a The Daily Telegraph hétfői számában közölt cikkében. A vörös hajú polgármester így fohászkodik a naphoz: „Talán eljött az ideje, hogy Rá napistenhez, Phoebus Apollóhoz, Sol Victrixhez, vagy bármilyen nevet is viseljen manapság, forduljunk, és esdekelve nyújtsuk felé kezünk. Gyerünk, te tüzes szellem, amely a világot mozgatja! Jöjj elő, bárhol is bujkálsz! Süsd ránk tekinteted, te, mihaszna! Vesd ránk erős és tekintélyt parancsoló sugaraidat, hogy fölszárítsák a vizet pirosló orcánkról!” Az istenek talán meghallgatták Johnson néhol kissé dölyfös imáját, hiszen a legújabb előrejelzések javuló időjárást jósolnak a jövő hétre, az eső esélye a hét végére húsz százalék alá csökkenhet.

Ha állatkínzásról érkeznek hírek, a szokásos szereplők a nemtörődöm, zsugori, önjelölt sintér és a kutyái vagy a hasonlóan jellemezhető állattartó és lovai, szamarai. Ilyenkor egyértelmű az eset morális megítélése, hiszen már az első pillanatban látszik, hogy a vétkes ember nem megfelelően bánt állataival, magukra hagyta, esetleg bántalmazta is őket. Sokkal nehezebb igazságot tenni olyan esetekben, amikor az állatokat úgymond rendeltetésszerűen használják, de eközben azok olyan állapotba kerülnek – legalábbis látszólag –, amely az érzékenyebb lelkületű, az állatokhoz kevéssé értő megfigyelőkben a kínzás rémképét váltja ki. Ez történt nemrégiben Svédországban, ahol a helyi MSN internetes hírportál beszámolója szerint a Budapesttől 1800 kilométerre lévő Amal városának rendőrségét egyik nap azzal riasztották a helyi aggódó polgárok, hogy magyar huszárok jelentek meg az utcákon, szörnyű állapotban lévő lovakon. A beszámoló szerint a két magyar férfi és egy nő valamiféle katonai népszerűsítő kampány részeként Magyarországról indultak, és végig lóháton tették meg a hosszú utat. Bár az útvonalukat nem részletezte a svéd cikk, minthogy elmondásuk szerint Finnország, majd a balti országokon keresztül terveztek hazatérni Magyarországra, feltételezhető, hogy Németországon, esetleg Dánián keresztül közelítették meg Svédországot. Az akció részleteiről ennyit tudunk. A svéd rendőrök, vélhetően az eljárásrendet követve, kihívták az állatorvost, aki szerint a lovak lába, patája a hosszú úton súlyosan sérült, fölhólyagzott, maguk a lovak pedig lesoványodtak, így legalább két hónapot vesz igénybe a fölépülésük. A két férfit és a nőt állatkínzás gyanújával letartóztatták, és annak ellenére, hogy ők kitartóan bizonygatták, hogy eszük ágában sem volt kínozni a lovakat (lévén azok a közlekedési eszközeik), három napig fogva tartották őket. Már szabadultak, de elképzelhető, hogy vádat emelnek ellenük. A lovak még ott lábadoznak, valószínűleg Magyarországnak kell gondoskodnia hazaszállításukról. Az eset sokat elmond az ember lovakhoz és általában az állatokhoz fűződő viszonyának döbbenetes változásáról az elmúlt évszázad során. A változás okait említeni sem érdemes: a ló mára Európa nagy részén használati „tárgyból” rekreációs eszközzé változott. Ember melletti státusa pedig az összes többi hobbiállat közül kiemelkedett. Jóléte, életkörülményei és halála láthatóan még a kutyák életénél is jobban érinti legtöbbünk lelkét. A háborús történelmi filmekben hiába lövik az egyre realisztikusabban ábrázolt csatákban halomra az embereket, az alattuk nyargaló lovak véletlenül sem kapnak golyót. Hogy erről minden néző megbizonyosodhasson, miután annak rendje és módja szerint meghalt a lovasuk, ők fölpattannak a földről, és még mindig a kereszttűzben boldogan elügetnek. A lovak szinte emberi szerepet töltenek be sokak gondolkodásában. Ezt jól mutatja Hickstead esete. A tizenöt éves mén egyike volt a díjugratás legnagyobb sztárjainak az utóbbi években. Kanadai lovasával, Eric Lamaze-zal szinte mindent megnyertek, amit csak lehetett, többek között olimpiát is. Aztán váratlanul – tavaly november 6-án – egy veronai versenyen ezrek szeme láttára összeomlott, lába görcsbe merevedve rázkódott a homokban, és percek alatt vége volt. Mint kiderült, megrepedt az aortája. Eközben minden úgy történt, mint amikor egy autóversenyző vagy futballista életéért küzdenek a mentők. Pokrócokkal próbálták eltakarni a lovat a nézők elől, beszüntették a versenyt, és a döbbenet még a televízión keresztül is tapintható volt. Az Eurosport néhány nappal később gyászzenével kísért emlékműsort szentelt Hicksteadnek, amelynek keretei, az ott elhangzott méltatások pontosan megfeleltek volna egy elhunyt ember búcsúztatására is. Lamaze még 2006-ban nyilatkozott így lováról, miközben konzekvensen az emberi személyes névmást (he) használta: „Ő egy nagyszerű ló, és remek versenyző. Nagyon jó a személyisége, és nagy élmény lovagolni, mert tökéletesen ismerjük egymást.” Reméljük, a Svédországban lábadozó lovak életüket hasonló szeretetben élhetik le. Még akkor is, ha nem kínozták őket, csak úgy bántak velük, ahogy azt néhány évszázaddal ezelőtt a világon mindenhol természetesnek tartották volna.

A Mexikói-öbölben történt olajfúrótorony-katasztrófa után 109 nappal végre optimizmusra okot adó hírek érkeznek. Az amerikai Nemzeti Óceán- és Légkörügyi Hivatal (NOAA) jelentése szerint a kiömlött olaj háromnegyedét már sikerült semlegesíteni. Legnagyobb része természetes úton lebomlott, illetve elpárolgott, kisebb részét összegyűjtötték, elégették vagy a tengerbe szórt vegyszerekkel kötötték meg. A továbbra is az öböl vizében lebegő 26 százaléknyi olaj valószínűleg nem jelent fenyegető veszélyt a környezetre. A fúrótornyot működtető British Petroleum, amely csaknem belerokkant az április óta tartó mentési munkálatok költségeibe, diadalittasan bejelentette, hogy hamarosan végleg sikerül tömíteni a tenger alatti sérült csövet nehéziszap és beton keverékével. Ezek valóban jó hírek, a kezdeti felháborodás elmúltával azonban megkerülhetetlen a tengermélyi olajkitermelés előnyeinek és hátrányainak objektív értékelése. Biztosítható-e a világ energiaigényének megfizethető kielégítése tengeri fúrótornyok nélkül, avagy szükségszerű, hogy időről időre hasonló méretű olajszennyeződéssel birkózzunk meg? E kérdéseket ma szinte lehetetlen megválaszolni. A számos bizonytalansági tényezőn (a föld olajtartalékainak mennyisége, a lelőhelyek politikai stabilitása) kívül leginkább az ellentétes oldalon állók ideológiai-gazdasági elköteleződése kérdőjelezi meg az álláspontok tényszerűségét. Obama elnök alig néhány héttel a katasztrófa előtt még a part menti kőolaj-kitermelés fejlesztéséről, újonnan nyitandó kutak engedélyezéséről beszélt, a közhangulat változása miatt azonban ma már a teljes tilalom a valószínűbb. De lássuk, milyen érvek szólnak a tengeri olajkitermelés fenntartása (sőt fejlesztése), illetve teljes betiltása mellett. A fenntartást gazdasági érvekkel indokolják. Az Egyesült Államok területén alig vannak már kiaknázatlan olajkészletek, a Venezuelából és a Közel-Keletről importált fekete arany biztonságos utánpótlása pedig korántsem biztosított. Tavaly hatmilliárd dollár lízingdíjat fizettek a kitermelők a 331 működő olajfúró platform után, ami fontos bevételi forrása volt a part menti államok költségvetésének. Az olajipar több tízezer embernek ad munkát, és elősegíti a nem energetikai célú geológiai kutatások finanszírozását is. Bár a tengeri kitermelés jóval drágább, mint a szárazföldi, hiszen az előbbinél sokkal bonyolultabb infrastruktúrát kell fenntartani, lassan eljutunk oda, hogy nem marad más lehetőség. A fosszilis tüzelőanyagok mellett érvelők szerint szép idea a megújuló forrásokon alapuló energiatermelés, de nagy léptékben ma még megfizethetetlen, és az elektromosság tárolását sem oldották meg. Az ellenzők érvrendszerének középpontjában éppen a mexikói-öbölbelihez hasonló katasztrófák állnak. Bár ők is felsorakoztatnak gazdasági érveket a tengeri kitermelés tarthatatlansága mellett, inkább az ökológiai hatásokat hangsúlyozzák. Az ökológiai hatások pedig nem csak a környezetvédő kampányfilmek szívszorító képsorait jelentik az olajban fuldokló vízimadarakról és delfinekről. Az ökológiai katasztrófa villámgyorsan gazdasági és emberi katasztrófává válhat, amint az Egyesült Államok déli államaiban történt, ahol egész halászközösségek élete ment tönkre, mert az olajszennyeződés elpusztította a halállományt. Sokan a Katrina hurrikán öt évvel ezelőtti tarolásáért is közvetve a tengeri olajkitermelést hibáztatják. A mocsaras tájon rengeteg csatornát ástak, amelyekben a kitermelt olajat szállították. A megbolygatott talaj eróziója felgyorsult, a csatornák pedig tovább gerjesztették a vihar pusztító erejét. Bár a világ olajfúró tornyai 99,99 százalékos biztonsággal üzemelnek, a 0,01 százalékos eséllyel bekövetkező hiba következményei rémisztőek. A világ energiaéhségét és az alternatív forrásokon folytatott kutatások eredményeit figyelembe véve azonban sajnos jelenleg nem nélkülözhetjük a tengerfenék alatti olajkészleteket.

Egy klónozással foglalkozó amerikai biotechnológiai vállalat, a BioArts International pályázatot írt ki azzal az alig leplezett céllal, hogy bekerüljön a hírekbe. A cég a klónozásra legérdemesebb kutyát kereste, amelynek gazdája vissza szeretné kapni kedvencét annak hamarosan bekövetkező halála után. A versenyt Trakr, a német juhász nyerte, amely mentőkutyaként az utolsó túlélőt találta meg 2001. szeptember 12-én a New York-i Világkereskedelmi Központ romjai alatt. Miután Trakr néhány hónappal ezelőtt elpusztult, a korábban levett DNS-minta segítségével klónozták, ami ma már rutineljárásnak számít. A teljesítmény tudományos értékét tovább erősíti, hogy a cég együttműködött a SooAm biotechnológiai kutatásokat támogató alapítvánnyal, amelyet a néhány éve lelepleződött, és azóta a tudományos életből kiközösített csaló, a dél-koreai Hvang Vu-szuk vezet. Ő évekig volt a klónozás szupersztárja, hetente jelentek meg szenzációs felfedezéseiről írott tanulmányai, míg ki nem derült, hogy ebből egy szó sem igaz, szinte minden eredményét fabrikálta. Persze a háziállat-klónozás csak ebben az esetben volt ajándék, mindenki másnak mintegy 144 ezer dollárt (29 millió forintot) kell fizetnie egy klónozott kutyáért, tájékoztatta a New Scientist című lapot Lou Hawthorne, a BioArts elnöke. Neki otthon három másolata is van Missyből, a szeretett husky–skót juhász keverékéből. Trakr ingyenklónozásának eredményeképpen öt kölyök született: Trust, Valor, Prodigy, Solace és Déja Vu (Bizalom, Vitézség, Csoda, Vigasz és Déja Vu), amelyek prototípusuk korábbi gazdájához, James Symington leszerelt rendőrhöz kerültek. Elvileg mindannyian Trakr pontos genetikai másolatai, Symington szerint azonban csak egyikük, Trust hasonlít rá a megszólalásig. De nem az esetleges apró testalkatbeli különbségek miatt értelmetlen klónozni (állati vagy emberi) szeretteinket. A klónozás nem alkalmas arra, hogy feltámassza a halottakat. A klónozott élőlény (legyen az kutya vagy akár ember) nem ugyanaz, akit korábban ismertünk, akivel közös élményeink, emlékeink voltak, és aki kötődött hozzánk. Semmi több, csak egy másik egyed, amelynek történetesen megegyeznek a génjei a mintául szolgált állat DNS-ével. Mintha az egypetéjű ikertestvére lenne, csak nem egy időben jött világra vele. A DNS nem kódolja az emlékeket és az ismereteket, csak a szervezetet felépítő és működtető fehérjék és RNS-ek szerkezetét határozza meg. Bár a gének kétségtelenül befolyásolják a viselkedést, az olyan fejlett állatok, mint a kutya vagy az ember esetében a személyiség egyedi és szerethető vonásai nem öröklöttek, hanem tanultak, azokat a környezetből érkező hatások alakítják ki. Mire jó akkor a klónozás? Az állatok klónozása indokolt lehet a kihalás szélére sodródott fajok megmentéséhez, amikor olyan kevés egyed marad éltben egy fajból, hogy természetes módon nem képes szaporodni, és akkor, ha orvosi kutatásokhoz kell létrehozni tökéletesen ismert génállományú modellállatokat. Az állattenyésztésben, különösen a versenylovak esetében évszázadok óta igyekeznek egy-egy sikeres példányhoz minél jobban hasonlító egyedeket kitenyészteni. Ennek érdekében még napjainkban is közeli rokonával keresztezik az állatot. Bár ezt nem hívjuk klónozásnak, az eredmény szinte azonos. Az ember klónozása – ami az igazán nagy üzletet jelentené a ma még csak állatokat másoló, de a technológiát folyamatosan tökéletesítő vállalatok számára – semmilyen módon nem indokolható. Az állati példákból látjuk, hogy sok száz klónozott embrió közül jó, ha egy életképes, a többi elhal vagy torzszülöttként jön a világra. Gyermektelen házaspárok számára sem jelenthet megoldást, hiszen a születendő gyermek az egyik szülő tökéletes másolata lenne, ami ma még el sem képzelhető bajok áradatát indítaná el. Etikailag pedig az sem indokolható, hogy egy embert csak azért „növesszünk”, hogy – akár halála árán – sejtjeivel más embereket gyógyítsunk.

Köszönjük szépen, nem kérünk zacskót, hoztunk otthonról – mondjuk jó előre, de így sem tudjuk megelőzni a pénztáros reflexszerű mozdulatát, amellyel három-négy szatyrot tép le az előtte fekvő kupacból. – De ingyen van – feleli a pénztáros, miután megállt a szatyrokkal teli keze a levegőben. Mereven nézi maga előtt a pénztárgép lézersugarait visszaverő tükröt, de így is egyértelmű, hogy ebben a pillanatban gyűlöl bennünket. Mi ellenállunk ennek az érvnek is, és félrelökjük az útból a zacskókat, amelyeket kérésünk ellenére elénk dobott. Leméri a krumplit, amit vettünk, majd a lejtős rámpán felénk gurítja. A tasak elszakad, és a gumók szétgurulnak. – Még mindig nem kérnek zacskót? – néz ránk most először széles mosollyal a pénztáros. A fenti történet változatai számos alkalommal lejátszódtak velünk több nagyáruházban is. A pénztárosok vérig sértődnek, ha az ember nem tart igényt az ezredik szükségtelen műanyagszemétre, hiszen ezzel beleszólunk a munkájukba. Ez önmagában még szórakoztatna is, de a jelenség mögött rejlő megszokás inkább szomorú. Bár a termékdíjtörvény előírja, hogy a műanyag reklámtáskák darabjáért űrtartalmuktól függően 4,80–26,80 forintot kell fizetni, a legtöbb áruház továbbra is ingyen és számolatlanul árasztja el velük vásárlóit. A valóságban persze nem ingyen, hiszen bár a számlán nem jelenik meg, hogy mennyibe került a szatyor, a termékdíj jelentette többletköltség megbújik az összes forgalmazott termék árában. A vásárlók is hibásak. Ha ingyen kapják, kevesen gondolják át, hogy valóban szükségük van-e arra a szatyorra, az üres zacskót is begyömöszölik a másik táskába, a sajtos stangli mellé. A termékdíjtörvény egyelőre nem érte el a célját, vagyis a keletkező műanyaghulladék mennyiségének mérséklését. Hasznosabb lenne megtiltani, hogy a pénztárnál ingyen kaphassanak a vevők szatyrokat. Sokak számára a föld jövőjénél sokkal fontosabb visszatartó érv az, hogy „a szatyor: 20 forint”.