Régóta tervezgetett álmom vált valóra ennek a darabnak a megtekintésével. Persze egy magamfajta zenebuzi fiatalt mi más is indíthatott volna meg, mint a zeneszerző személye? (Arról nem is beszélve, hogy annak idején éppen a Bábszínház blogján jelent meg Kiss Tibivel az az interjú, aminek kapcsán nyílt levelet írtam neki közéleti éllel, amiről később aztán személyesen is volt szerencsém elbeszélgetni vele, de ez egy egész másik történet.)

Szóval Kiss Tibi. Meg a darabismertető. Annak alapján valami nagyon erős, nagyon megrázó dolognak tűnt. Azzal folytattam, hogy kivettem a könyvtárból Janne Teller alapul szolgáló regényét, és nagyjából egy nap alatt elolvastam. A borzongó szimpátia továbbra is megmaradt: olyan érzésem támadt, mintha egyetlen South Park-epizódot olvastam volna el egy pár száz oldalas könyvben. Morbid, abszurd, megrázó történet egy kisvárosi iskola egyetlen osztályáról, akik be akarják bizonyítani egyik makacs osztálytársuknak, hogy hitével ellentétben igenis van értelme a dolgoknak, és ennek szellemében őrületes, tragédiát tragédiára halmozó játékba kezdenek. Rettenetesen kíváncsi voltam rá, mit lehet ezzel kezdeni vizuálisan. Azt már a plakátról láttam, hogy a bábok gyönyörűek. Közel fél évre rá ugyancsak kb.: egy nap alatt faltam be az első Időfutár-könyvet is, így még eggyel több okom támadt a Semmi megnézésére: Gimesi Dóra személye, aki ott is, itt is szerzőként van jelen. Most pár napja egy ismerősöm írta ki facebook-on, hogy rajta maradt öt jegy. Na, gondoltam, itt a nagy lehetőség.

Mit is mondhatnék? Nem csalódtam. A Semmi egy jól rétegelt, jó szimbolikájú bábelőadás. Gimesi, illetve a látványtervező-rendező Hoffer Károly abszolút kihasználták a műfaj adta lehetőségeket, és valami olyasmit produkáltak, ami miatt már-már az az érzésem támadt, hogy a Semmit a Jóisten is bábelőadásnak teremtette. A karakterek motivációiról Janne Teller - emlékeim szerint - keveset írt, noha az elbeszélői szemszög végig az egyik osztálytársé volt. A bábszínházi helyzet viszont önmagában adta a lehetőséget, hogy a viszonylag egyrétegű regényből csináljanak egy kétrétegű előadást, amiben a bábok élik a cselekményt, a bábosok pedig narratíve elemzik azokat. Így létrejött az a szituáció, hogy a könyv információinak a nagy része a bábosok szájából hangzik el, míg a bábok olyan erős karaktereket kapnak, amelyek a könyvben inkább csak körülírva voltak, ám Teller nem sokat vacakolt a kidolgozásukkal. Öröm nézni például azt a vizualitást, ami Sofie Nielsen (Mórocz Adrienn) és Dagadt Henrik (Ács Norbert) párbeszéde közben árad abban a jelenetben, amiben Sofie ravasz módon ráveszi Henriket, hogy menjenek be a biológia szertárba, ahonnan aztán Henrik ellopja a számára oly fontos, formalinban őrzött kígyót. Nagyjából ettől a ponttól folyamatosan tartja magát a vizualitás hihetetlen erőssége. Ez a pont egyébként megközelítőleg megegyezik a történetnek azzal a pontjával, ahol a gyerekek játéka kezd bedurvulni. Amikor a darabban felmerült annak a lehetősége, hogy Kaj Hansen a fél éve halott húgát adja be a játékba koporsóstul, én a nézőtéren pár pillanatig azt hittem, hogy ez lesz az a pont, ami után végig bőgni fogok. Emlékeztem a jelenetre a könyvből, de azt a pár mondatot, amit itt valószínűleg szó szerint onnan emeltek ki, Spiegl Anna egy olyan dramaturgiai pillanatban mondta, ami előtt a bábok nyeglén, játékosan, és főleg felszínesen vitatkoztak egymással a tétről, a narráció pedig a maga egyértelműségével a legdöbbentebb és legvérfagyasztóbb csendet váltotta ki a közönségből, amit valaha hallottam. Aztán rögtön a folytatás - a sír kiásásának a jelenete - megint annyira bájosra és kamaszosan nyeglére sikeredett az éppen ezt szolgáló jellemű bábokkal, hogy ezt látva nyugodtan, és némileg meglepetten dőltem hátra. Innentől mondható el általában a darabról, hogy ezek a narrációk okozták a legmegdöbbentőbb csendeket.

Na meg a dalok. Lehetne egyszerűen azt mondani, hogy nem csalódtunk Kiss Tibiben sem, de itt nem csak ennyiről van szó. Itt arról van szó, amiről Hoffer Károly a darab utáni beszélgetésben is megemlítette, hogy őt személy szerint nagyon érdekli: arról a dramaturgiai helyzetről, amikor a szereplő nem tud mit mondani, ezért dalra fakad. Arról, ahogyan egy musicalnek szerintem működnie kéne, és ami itt tényleg minden sallang nélkül tökéletesen működik. Ehhez persze szükség volt a dalok lerövidítésére, de például a Hoppá a templomból Krisztuskeresztet lopó fiú dalaként, vagy a Don Quijote ébredése a saját mutatóujjának levágásával a játékba beszálló srác utolsó önvallomásaként akkora dramaturgiai telitalálat, hogy arra tényleg nincsenek szavak.