#edoard manet

🖼 Édouard Manet: Nana (1877)

❝ … egy lány történetét adta elő, ki négy-öt részeges nemzedéktől származott. Vérét megfertőzte az átöröklött nyomor és iszákosság, ami nála asszonyi vágyainak kóros túltengésében mutatkozott meg. Valamelyik külvárosban sarjadt, Párizs kövezetén; nagy, szép, délceg növésű, mint valami trágyadombon nőtt virág, s megbosszulja a koldusokat, az elhagyottakat, kiktől származott. A rothadás, melyet e népben erjedni hagytak, feljut vele az előkelő világba, s megmételyezi. Természeti erő lett belőle, a rombolás szelleme, s anélkül, hogy maga akarta volna, hófehér combjai között megromlott, megbomlott Párizs, mint ahogy az asszonyok kezében havonta összemegy a tej. ❞

– Émile Zola: Nana (1880)

Zola ezzel a regényébe ágyazott szinopszissal össze is foglalja a Nana cselekményét – egy 19. századi párizsi prostituált bekerül a színházi világba, a francia elitből válogathat magának szeretőket, akiket (és különösképp a pénztárcájukat) aztán kifacsar és eldob. A maga idejében botrányos szöveg alig-alig tartalmaz olyasmit, ami miatt ma, a 21. században felvonnánk a szemöldökünket, akkoriban az adta az erejét, hogy bemutatta: a legfelsőbb körök éppúgy elmerülnek Párizs szennyében, mint a legalantasabb tivornyázók.

És volt is miben elmerülni: a 19. század második felében Párizsban egymást érték a bordélyok és night clubok, a művészvilág hölgyei pedig nem egyszer luxusprostituáltként egészítették ki keresetüket – ahogy a regénybeli Nana is.

Érdemes megérteni a korszak társadalmi környezetét ahhoz, hogy láthassuk, az miként hatott a művészetekre. A 19. század második felében létezett legális prostitúció Franciaországban, ennek kereteit törvények szabályozták. A lányoknak be kellett jelentkezniük a helyi rendőrségen, szükséges volt, hogy az államilag regisztrált bordélyok valamelyikében foglalkoztassák őket, és hetente két alkalommal át kellett esniük egy orvosi kivizsgáláson.

Természetesen a törekvés, hogy ellenőrzött keretek közé szorítsák a prostitúciót, nem járhatott sikerrel: egyfelől léteztek azok a már említett luxus escortok, akiket a felsőbb körökből származó férfiak tartottak ki, tehát fölötte álltak a rendszernek; és létezett az a réteg, aki az utcán kereste a boldogulását – ellenük rendszeresen fel is léptek a rendőrök; Zola mindkét végletet megmutatja írásában.

Ebben az időben kettévált a párizsi művészvilág: egyfelől továbbélt a hagyományos elit, amelyhez például Munkácsy Mihály is tartozott, akik szalonokban mutogatták a festményeiket meg olvasták fel verseiket, miközben nagykövetekkel és befolyásos bankárokkal pezsgőztek. Ezzel szemben megjelent egy alulról épülő ellenkultúra: festők, írók, akik az utcákat rótták, bordélyokban időztek, és nem antik mitológiai környezetben ábrázolták a meztelenséget, hanem abban a közegben, amiben az valóban megjelent: a piros lámpás házakban.

Henri Toulouse-Lautrec, Edgar Degas, Pierre-Auguste Renoir a maguk valóságában festették meg modelljeiket – munkásságuk egyben kincset érő kordokumentum is, aminek köszönhetően minden idealizálástól mentes képet kaphatunk a mindennapokról. Lautrec különösen elmélyedt ebben a világban: hónapokra be is költözött bordélyokba, a kosztért és kvártélyért grafikai munkákkal fizetett, plakátokat, reklámokat készített az őt befogadó házaknak, szabadidejében pedig a lányok mindennapjait festette. Képein a prostituáltakat realistán ábrázolja – "realista" alatt nem festészetének stílusát, hanem mondanivalójának őszinteségét értem: nem idealizálja őket, de nem is ítélkezik fölöttük; festményeivel és rajzaival nem vágyat akar kelteni, hanem a valóságba kapaszkodik.

The Steamboat, Seascape with Porpoises

Guerre Civile, scène de la Commune de Paris, 1871, Édouard Manet, 1871

“His biographer, Théodore Duret, reported that Manet based the lithograph, Civil War, on a sketch he made from life at the intersection of Rue de l’Arcade, and the Boulevard Malesherbes. At the top left of the lithograph, Manet drew the iron railings of the Church of the Madeleine, and indicated the distinctive colonnade of the church façade with broad vertical strokes.”

Clare Rogan, Curator, Davison Art Center

Serie: "Apropiaciones"

2013