Egyház-károsultak #2 Laikus gyülekezeti tagok dilemmái

Ez az írás a második és – tervek szerint – befejező része egy nem tervezett sorozatnak. Az olvasók első cikkhez fűzött hozzászólásai, kommentjei inspirálták (amiket ezúton is köszönünk szépen)! Jogos észrevétel volt, hogy a kérdést bár nem csak, de leginkább és főleg a lelkészi, teológusi, tehát ún. egyházi staff szemszögéből vizsgáltam, vagyis azt, hogy ők is lehetnek „valláskárosultak”. Ez kétségtelenül így van. De ténylegesen egy népesebb csoportot is érint(het) a kérdéskör*. Tehát nem csak a „klérust” illeti e tekintetben figyelem! (+a továbbiakban a szövegben és a lábjegyzetekben ide kapcsolódó személyes gondolatok és történetek lesznek olvashatók). 

„Azt hiszem ez az esetek kisebb száma. Bár az elvek, jelenségek, amiket leírsz a többi esetben is megállja a helyét. Sokkal jellemzőbb, amikor a laikus egyháztagok a sérültek.” – véli az egyik olvasó, valószínűleg helytállóan. Habár statisztikai adataim nincsenek, de elfogadható számomra és a nagy számok törvénye alapján is belátom, hogy a fenti nagyságrendi összehasonlítás megállja a helyét. (Itt viszont egy veszélyt mindenképpen megemlítenék, mégpedig, hogy nagyon szerte ágazóvá válhatnak a jelenség okai, illetve esetleg nem számolunk az egyházi dolgozókat érintő egzisztenciális kiszolgáltatottsággal).

Maradva mégis a kiterjesztés kihívásánál, mindez tehát azt jelenti, hogy ha volt relevanciája az első írásnak egy számarányában kisebb csoport (teológusok, egyházi dolgozók = klérus) tekintetében, mennyivel inkább fontos jelenség ez a laikus tagság, gyülekezet-látogató populáció tekintetében! A fenti kommentelő megoszt egy mondatot, amit az üzleti szférában sokan, sokféleképpen említenek, nevezetesen: „az emberek vezetőket hagynak ott, nem cégeket.” Úgy véli, hogy ez „gyülekezetekre is igaz lehet, hogy nem a rendszert hagyják ott az emberek, hanem a vezetőket...” Elképzelhető, sőt sok esetben valószerű történet. 

Ugyanakkor felhívnám a figyelmet egy fontos dologra. A vezetőket a „rendszer” termeli ki. Nem minden esetben persze, de általánosságban talán nem tévedünk, ha nem (csak) egyének, hanem egyházi struktúrák, negatív szervezeti minták, hibás, sőt akár bűnös eljárások, berögződések ellen emeljük fel szavunk és illetjük építő, konstruktív kritikával a „rendszert”! „…jó dolog foglalkozni a témának a sérült oldalával, de fontos lenne a sérülést okozó oldalával is. Főleg, mivel leginkább azon az oldalon levők tehetnek a változásért” – fejeződik be ez a bejegyzés. A mellett, hogy mélyen egyet értek alá kell húznom újra a következőt. Az korábbi tanulmányom mindkét csoportról szólt. Idézzük fel újra az első cikk lényegét. 

Arról írtam, hogy a kilépők/kitettek 2 rossz/helytelen (lásd: cinizmus vagy/és bosszú) és 1 jó/ideális módon (pozitív kritika) reagálhatnak. De arról is írtam, hogy a bent maradottak szintén 2 inkább negatív (túlzott nosztalgia + átkeretezés, más szóval belső narratíva-gyártás) és egy pozitív (ön-reflexió) módon kezelhetik a kialakult helyzetet. Azóta pedig, hiszem azt, hogy Isten Szentlelkének alázatra intő hatása nyomán feljött bennem még egy dolog. Mindkét oldal triászának pozitív eleméhez szeretném hozzáfűzni a bűnbánat fogalmát! Ez azt jelenti, hogy igen is van létjogosultsága ennek a biblikus értéknek a sértettség és a sértő-ség esetében is. 

Kifejtve: azt kell mondjuk, hogy természetesen előfordulhat, hogy a kilépő „rászolgált” arra, hogy elküldjék és gőg, büszkeség, áldozat-szerep mentalitás helyett a magába szállás, belátás, saját hibák és bűnök detektálása, Isten elé vitele lenne a feladata. Ugyanígy egy magát kereszténynek mondó vezetői szervezet, egyházi, intézményi munkáltató is eljuthat és jó, ha olykor eljut arra a megértésre, hogy hibát, bűnt követett el. Arra, hogy ha papíron nem is jogtalan, de legalábbis mondvacsinált indokkal bocsátott el valakit, vált meg egy munkatárstól. (Itt bejön a fentebb már említett az egzisztenciális kiszolgáltatottság kérdése, mely extra „teher” a klérusnál, ez a laikus csoportot általában nem fenyegeti, nem érinti.)

A tagságra és vezetőségekre kiterjesztett párhuzam valahogy így hangzik. Az elégedetlen testvérben gyűlik, gyűlik a sérelem. Eljön egy pont, amikor betelik a pohár. A folyamat során persze már többször hangot adott érzéseinek, meglátásainak. Emberből van, így olykor rossz (–cinikus), máskor jobb (+kritikus) módozatokban bírálta a vezetést; jogosan vagy jogtalanul. Ha kenyértörésre kerül sor (a hazai valóság az, hogy legtöbbször az illető önszántából jön el, nem pedig kizárják**) akkor általában a vezetőség megerősíti saját igazát, a távozó gyülekezeti tag pedig új közösségében (ha/amikor talál) mondja el korábbit – fűnek, fának...

Kinek volt igaza? Nem is biztos, hogy jó a kérdés. Vagyis, egyrészt miért kéne választanunk, másrészt mindannyiunk tisztában van a részigazságok tagadhatatlanságával! A valóságban meglehetősen ritkák a fekete-fehér helyzetek. Nem mondom, hogy nincsenek, de érdemes lenne elfelejteni a színtisztán bűnös / áldozat, agresszor / sértett kategóriákat az egyházi közéletben. Lehet, hogy naivnak gondolnak most, de abból indulok ki, hogy – elvileg – testvérek vagyunk, egy test részei, még ha tökéletlenül is. Ezért fontos az alázat és végső soron a bűnbánat. Az önigazoló büszkeség az ősbűn, az alázat viszont bűnlátásra juttat! 

„Egyébként a sérelmek feldolgozása és megbocsátás az egy dolog, de egy másik dolog, hogy látja az ember az igazságtalanságokat, bűnöket az egyházban, az viszont normális, ha amiatt forrong az ember. Az lenne baj, ha nem így lenne.” – írta nekem személyes üzenetben egy már korábban név nélkül bemutatott testvérünk. A Szentírás is megerősíti, hogy jelenleg „tükör által homályosan látunk, akkor pedig – majd – színről színre; most töredékes az ismeret[ünk]...” (1 Korinthus 13,12a) Vagy ahogy az EFO hozza: „most csak úgy látjuk a valóságot, mintha egy homályos tükörben szemlélnénk. De mikor eljön a teljesség, mindent szemtől-szembe és világosan fogunk látni.” Nagy igazság ez bonyolult egyházi ügyekben is!

Egy másik hozzászóló ezt írta: „Igen elszomorító dolog az, amikor az egyház - vagy egy helyi gyülekezet a legodaszántabb „katonáit”, szolgálattevőit (lásd: „mi, akik otthagytunk mindent és úgy követtünk téged, Jézus” (Máté 19,27)) hagyja sérülni, magára hagyja, vagy éppen okozza sérülésüket, gyötrődésüket...” Fontos és szomorú megállapítás. Olykor azok, akik közel kerülnek a tűzhöz, égetik meg magukat a legjobban, illetve égetik meg őket azok, akik nem nézik jó szemmel a tűz melegének rájuk gyakorolt hatását. Magasabb polcról nagyobbat lehet bukni, de a kitaszítottság minden esetben fájdalmas gyászfolyamat. Remény viszont van! 

És újrakezdés is (még, ha megtanultuk, hogy nem kezdünk „és”-sel mondatot:)! Akkor is van. Nem fér bele e cikk terjedelmi korlátaiba a PTCD vagy az „ekkléziogén neurózis”*** fogalmának magyarázata és kifejtése, viszont említés szintjén a téma iránt bővebben érdeklődőknek ajánlom Dr. Meláth Ferenc atyánkfia erről írt tanulmányát (mely megjelent baptista folyóiratunk, a Szolgatárs 2022. XXXI. évfolyam, 3. számában is). Hogyan lehetséges mégis, hogy személyi ügyek, szimpátiák, eltussolások előfordul(hat)nak az egyházban is?**** Hát úgy, hogy mi is emberek vagyunk, de nem így kéne lennie közöttünk: „Atyámfiai ne legyen személyválogatás a ti hitetekben...” (Jakab 2,1a KG) 

Bizonyos személyek iránti elfogultságot jól illusztrálja egy tavasz végi országosan és egyházi körökben is nagy port kavart sajnálatos eset. A népszerű keresztény zenész kapcsán előbb, utóbb hozzánk is begyűrűztek kényelmetlen kérdések. Egy cikkben arról olvashatunk a 3. pontnál, hogy az alattomos „részrehajlás csapdája megakadályozza a tisztázást”. Mikor írásban kérdeztem a szerzőt, az ott említett missziós szervezet kilétéről, akik úgy nyilatkoztak, idézem: „Bélával közel 20 éve dolgozunk együtt, ezt tervezzük folytatni a jövőben is”, a következő választ kaptam: „Sem megerősíteni, sem cáfolni nem szeretném, hogy a Baptista Szeretetszolgálat volt az a missziós szervezet, amelyről a cikkben említést tettem.” 

Az előző írásomban szereplő két példámat nem neveztem meg. Álljon itt viszont végül két nyíltabb, megismerhetőbb eset. Egykori főnököm, nagyra becsült testvérem (aki egyébként teológiai professzor is) komoly betegségen esett át. A vizsgáló orvosok egykori elbocsátása időszakára eredeztetik a tumor elburjánzásának kialakulását, kezdetét. Kívülről rendkívül stresszes, csalódásokkal, szomorúsággal terhelt hónapok belső lenyomatot is képeztek. A szervezet nem felejt (és itt mindkét értelemben, biológiai és vezetéselméleti módon is direkt használom a kifejezést)! Ha új vezetés/elnök jön egy cég élére, személyi ügyek (pl. a már nem kívánatosak elbocsátása) keletkezhetnek. Ez történhetett itt is. Valamint nagyon hamar megvolt az utód, annak ellenére, hogy kezdetben erről nem volt szó. Persze szíve-joga a munkáltatónak, kit kivel pótol, kivel szeretne együtt dolgozni és kivel nem. De nem áll jól az egyházon belül a 'barátok' vagy ismerősök előnyben részesítése!

A másik eset igen közeli hozzám, ugyanis rólam van szó. Az nem kérdés, hogy követtem el hibákat, mulasztásokat. Sajnos a lelki szolgáló is megfárad olykor (közel 10 év alatt ez nem meglepő!), de azt éltem meg, hogy idén konkrét segítség, mellém állás, valós rehabilitálás helyett már az első és egyetlen „elbeszélgetés” idején megvolt az utódom. Egy iskolalelkész társamtól tudtam meg ezt később... ahogy azt is, hogy az engem követő személy teljes állásban végezheti azt a munkát, amit velem félállásban végeztettek, holott kértem, hogy lehetne-e változtatni, teljes státuszt biztosítani. A válasz nemleges volt egy évvel korábban. (Vajon, ha nem jött volna jól a helyem másnak, mennyire állt volna érdekében feletteseimnek az én helyreállításom, megerősítésem? Ilyen és ehhez hasonló kérdések jöttek föl bennem.) Továbbá fájó emlékként és személyes tapasztalatként sajog bennem az egyházon belüli nepotizmus szégyene is. Mennyire voltak korrektek e két bekezdésben leírt eljárások?

Azt gondolom, hogy egyelőre maradjon költői kérdés (amíg a felelős szervek e tekintetben is igazságot tesznek, döntést hoznak). Annyit még elmondhatunk, hogy a mellett, hogy egyházi alkalmazottakként dolgoz(t)unk, egyszerű gyülekezeti tagok is vagyunk. Sőt most leginkább „csak” azok. Így érünk vissza a címben jelölt laikus gyülekezeti tagok dilemmáihoz. Legyen szó gyülekezetekről vagy egyházközeli segélyszervezetekről, mindegy: elvileg egy test, Krisztus testének részei vagyunk. Tényeket mondtam el, nem feltétlen összefüggéseket. Amiket állítok természetesen cáfolhatók. Erre nyitott is lennék, tessék: kiteszem magam. Nem tudom kellőképpen hangsúlyozni a köreinken belüli tisztelettudó vitakultúra és párbeszéd fontosságát! Mély sajnálattal konstatálom viszont ezek gyakori hiányát. A hallgatás már-már fülsiketítő – bizonyos témákban. Egy kedves testvérem idézem végül: „inkább mi mondjuk el és oldjuk meg belső ügyeinket, minthogy mondjuk a világi sajtó pl. a PestiSrácok kürtölje azt szét – kiteregetve a szennyest...” ÁMEN

------------------------------------------------------------------------------

*„Tapasztalatom szerint sokan azért lesznek valláskárosultak, mert a családjukban a szülőknek a gyülekezet volt mindig az első, a férj / feleség / gyerekek el lettek hanyagolva. Nagyon sok ilyet láttam, látok a környezetemben. Ebben is fontos az egyensúly: a gyülekezeti szolgálat nem mehet a család rovására. Ez is egy óriási téma, biztosan mindenki sokat tudna mesélni erről is. Nagyon fontos téma, nagyon jó írás! Köszönjük! Akár lelkészeket „veszítünk el”, akár „sima mezei gyülekezeti tagokat”, akár aktív, lelkes szolgáló tagokat, mindegyik nagy veszteség. Az önismeretet és önreflexiót hiányolom sok esetben mindenki részéről (tagok, vezetők egyaránt).” – véli egy testvérnő.

**Mivel a biblikus gyülekezetfegyelem sajnálatos módon csúfosan ritka köreinkben. Erről a témáról szól(t) az a cikkem, melyet egy nappal a PB-ügy kirobbanása előtt publikált az igeidok.hu – úgy, hogy én semmit nem tudtam arról, hogy »holnap« mi fog következni!

***Egy másik hasznos komment erre irányult: „Használhatjuk a „valláskárosult” terminust, de ez messze nem adja vissza a dolog lényegét, és az sem biztos, hogy hosszú távon károsult volna az illető - leszámítva a hitehagyás esetét. Valószínűbb, hogy az egyházi és gyülekezeti vezetők, ill. az egyház és a gyülekezet károsult, de az okozók ezt soha be nem vallanák még maguknak sem. Helyesebb a Gyökössy Endre által bevezetett „ekkléziogén neurózis” fogalmát alkalmazni, mert ez ragadja meg leghelyesebben az adott személy által elszenvedett, ám a referenciaszemélyek által okozott állapot lényegét.” Hálás vagyok ezúton is minden hozzászólónak! Bandi bácsi kifejezése mellett fontos szakirodalom a tavaly elhunyt Dr. Süle Ferenc: Valláspatológia című, 1997-ben kiadott műve, melyre Dr. Steiner József is hivatkozik előadásában (& cikkében). 

****Egy lelkipásztor, olvasva az első részt, a téma kapcsán úgy véli, hogy „mivel az egyház is csak egy szervezet, amiben pozíciók keletkeznek, karrier és hatalmi lehetőségek alakulnak, szükségszerűen és megállíthatatlanul bele fog sodródni az ezek csábította bűnökbe. És mivel a karrierista gátlástalanabb a hívő embernél előbb utóbb, ezek játszóterévé válik. Ugyanakkor a megváltói cselekedet nem egy emberi szervezetbe akar betagolni elsősorban, hanem a "szentek közösségébe" ill. az elhívás sem egy földi típusú karrier útról szól, hanem egy metafizikai célzatú üdvösségről. A megfelelő hozzáállás az, ha kivonom magam az értelmetlen és önmagáért (vagy némely törtetőkért) való egyházi aktivitásokból és megpróbálok valódi testvéreket keresni és fent való dolgokkal foglalkozni, az elrendezést pedig rábízom a Mindenhatóra.”