#bartis

azt hiszem Chopin Spring Waltz-cával kezdődött ma. de nem, nem ezzel, hanem egy Rothko képpel, igen egy képpel, egy vöröslő képpel, amikor a rebellive-blogon lévő ajánlást olvastam, abban is a szerző értetlenkedését Rothko absztrakt expresszionizmusával kapcsolatban, míg nem találkozott eggyel élőben. így csak a művészettörténet történetisége nélkül élők érezhetnek, gondoltam, hisz aki ismeri, hogy min mentek keresztül az izmusok, korszakok és korstílusok, azaz a materiális idő, míg megszülettek a kezek alatt, abban nem merülhet fel ilyen. mert hát önmagában nézve bármi tűnhet érthetetlennek (az idő- és térbeli síkra helyezés is egy elemi igény, az elme csak érteni akar)  - nekünk adatik meg ez most, hogy egyben szemlélhessük a (máig eltelt) egészet, a nulláról, a posztposzt-, meta-, vagy ha tetszik a hipermodernig eljutva. óriási kincs, nagyon fontos. 

el akartam hát menni én is, írtam is a most legkedvesebbeknek, hogy menjünk - persze igenlő választ kaptam, mely válasz  az invitáció facebookon való, munkaidőben lerendezett kedves felszínességével egyezett meg - elég volt. ezt nyugtázva aztán valahogy olyan elemi - de nem tudom honnan táplálkozó késztetés tört rám, hogy megkeressem azt a komolyzenei darabot a youtube-on, ami hosszú évek óta az egyetlen számomra, mindig meghallgatom, ha jó, ha rossz valami, azt hiszem 5 éve küldte az egyik bécsben élő, közepesnél is kevésbé fontos rokonom, .... hol lehet. rövid ideig jártattam az ujjaim a billentyűzet fölött csukott szemmel, a legelső betűt keresve, ami aztán elindít...,  rövidesen meglett, hát persze, a Spring Waltz. elindítottam, lement vagy huszonhatszor egymás után - és az előző, őt megidéző bevillanásnál sokkal lassabban, észrevétlenül kúszott át rajtam, de nagyon jólesően, hogy amikor ugyanilyen erővel éreztem, hogy hosszú időkre elfelejtettem valamit, amit pedig nagyon szeretek, és rendkívül fontos számomra, az sem volt olyan rég - és az Bartis Attila. (mondjuk ez Pilinszkyvel szokott még ugyanígy előfordulni, mármint az ‘elfelejtés’, de amíg egy szakadék, büdös, antikvár Pilinszky összesem nem lesz, addig ez lehet, hogy lesz még így.)

az is igaz, hogy ez az érzés nem olyan rég volt, talán a szombat estét töltöttem azzal, hogy az interneteken lévő összes Bartis-mondatot felleljem, magamba szívjam, elnyeljem - és az sem rettentett vissza, hogy ehhez a citatumig kellett menni. volt 4 oldalnyi idézete A végé-ből, gondoltam amíg hétfőn meg nem veszem valahol, elég lesz.  és akkor én ma kikerestem, hogy honnan, indultam is, ahogy dolgom engedte -, cél a rózsakert bevásárlóközpont, most van 19:27., a zárás 20:00. így esett, hogy moszkván keresem, hogy honnan a tökömből indul a google szerint tanácsolt 91-es busz, nincs meg, hát második opcióként a 149-es is jó - az meglett, ott állt, futottam, a sofőr kint cigizett.  rövid beszélgetés után derült ki, hogy az elődjével érném el a keresett könyvet a keresett helyen. elnyomta a cigit, jegyet sem kért, bepattantunk - én az első ülésre, ő a fülkébe - átszáguldottunk az üres busszal a fillér utcá(mo)n, fel a gábor áronig - ott egy cinkos összenézés, meg teli szájjal való vigyorgás és puszidobás után utamra engedett - én meg futottam fel a hegyre, mint a hülye. meglett az objektum, odaértem, fel a mozgólépcsőn, vár az úr a lírában - akinek előtte háromszor is telefonáltam, hogy jövök, de zárhatja a pos terminált nyugodtan, készpénzzel fizetek - és így is lett. ő kedves volt én meg rohadt boldog.

tényleg eksztatikus, eufórikus, delíriumos mámorban jöttem kifelé, lesétáltam a filléren a saját házszámomig - ami felérne egy most divatos ‘bauhaus sétával’, nagyon sok szexi épülettel van tele az utca, nem beszélve a hol bal, hol jobb oldalról nyíló, impozáns városi kilátásról. meg is találtam az új kedvenc padom, ami ilyen filmesen az a hely ugye, ahova ha valami jó, vagy rossz ér majd kiülök távolbanézni - és ezt persze nem tudja senki, csak az az egy személy, akitől jól esne, ha egyszer ott keresne. nem messze a háztól téptem egy faágat, amin nagyon szép, illatos rózsaszín virágok voltak - tényleg sajnálom, de olyan gyönyörű volt és hívogató. már majdnem a saját házszámomhoz érve most is, mint általában, ha erre jövök, benézek egy kedves, a járdaszinthez képest alacsonyan lévő, kis előkertes lakás abalakin, de most először égett a villany - ahogy haladtam, lassítottam is, és mint egy jutalom, úgy sejlett fel a lakás minden belátható pontja: először egy nagyon aranyos, zsemleszínű kutya az ágyában vakarózva, egy otthonos raklap-kanapé, majd később a tulajdonos is, a konyhaasztalán cserepes bazsalikommal és laptoppal - amiről nézhetett valamit mosogatás közben. kedves, egyszerű látvány volt, olyan jó érzéssel fogott el, hosszú percekig néztem őt, őket. tényleg megnyugtató volt.

ahogy hazaértem, kibontottam az egy szem sörömet, és csak annyit csináltam, mint minden új könyvvel, amit a kezembe fogok; elolvastam az elülső, majd a hátsó fülszöveget, és a legeslegutolsó oldalt.