Mórágy -> Bátaapáti -> Apátvarasd -> Óbánya: 30 km

Igen csak elcseszettül alakult a nagyon várt egyhetes vándorlásunk... De nem lövöm le előre a "poént".

Pénteken nagy lelkesedéssel vágtunk neki a szabadságba, először Pakson jártunk, megnéztük, hogy dolgozzák fel a radioaktív hulladékokat, és az Atomenergetikai Múzeumba is belestünk. Utána az Abaligeti-barlanghoz mentünk, mert bár érinti a DDK, nem lenne időnk bemenni. Ugyanez mondható el a Szennai skanzenről is.

Estefelé értünk végül Kaposvárra, a jól bevált módon itt hagyjuk az autót. Még bevásároltunk, mert 4 napnyi kaját kell cipelnünk boltok híján, és izgatottan aludtunk el.

Kora hajnalban már a múltkori vonaton ültünk Dombóvár felé, majd ott átszállás és robogtunk Bátaszékre. Persze a 10 perces átszállási időből konkrétan 1 perc maradt, rohadt nagy mázli volt, hogy a buszsofőr észrevett, és megállt.

8 előtt valamivel startoltunk Mórágyról, 0°-ban!!! (A klassz buszmegállót a nyáron felgyújtotta egy részeg kretén, örülök, hogy még láthattuk, ikonikus pont volt. Mostanra egyelőre csak kifestették.)

Szerencsére nem sokáig kellett fagyoskodni, mert gyorsan emelkedni kezdett az út. Fentebb pedig már szép őszi idő volt.

Maradtunk is hullámvasutazgatásokban, fel-le, hűvös erdő, napos rétek jöttek. Hamar Bátaapátiba értünk. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, itt egy 1 km-es oda-vissza kitérővel érhető el a pecsét, be kellett sétálni a faluba. Értelme kb. semmi, de a kis község amúgy szép, és a napsütötte padokon egy kis tavacska mellett reggeliztünk egy jót.

Baromi hosszú emelkedővel jutottunk ki a völgyből, de még mindig a Geresdi-dombság erdeit tapostuk. Innentől nevezhetnénk az útmenti keresztek útjának is a hátralévő szakaszt.

Aszfalton kellett egy darabig haladni, majd nyílegyenes erdei utak jöttek Apátvarasdig. Nem volt túl izgalmas, de legalább erdő, bár nyáron biztos jobban esett volna.

Na de szóval voltak ezek a keresztek itt-ott, ezek színesítették néha a tájat.

Harsányi-kereszt,

Hesz-kereszt,

Maksz-kereszt,

Gradwohl-kereszt,

random kereszt a dombon,

Skóciai Szent Margit-kereszt,

és még kettő Óbánya körül.

Apátvarasdon pihentünk, és más turistákkal csevegtünk. Alföldhöz képest sokan jöttek szembe.

Ismét aszfaltos rész következett, levitt egészen egy forgalmas útig, amin átkelve ismét emelkedni kezdtünk. Klassz mezős rész jött, majd nagy ereszkedés az Óbányára vezető útig.

Itt akartunk sátrazni, a pihenő mellett, de aztán kis pihenő után megbeszéltük, hogy a faluba bemegyünk, a végén vannak padok, tűzrakó, inkább ott alszunk. Csak 4 km!

Ismét aszfalt jött tehát. Voltunk már Óbányán egyszer, de akkor direkt olyan részekre mentünk, hogy ne érintsük a kéket, meghagyva a DDK-ra.

Nyüzsögtek az emberek, de hát nem csoda, szombat volt.

Megváltás volt elérni a táborhelyet, egyből el is kezdtünk fázni. Láttunk malac túrás nyomokat is, sejtettük, hogy lesz este társaság.

Jó volt bebújni a hálózsákba, bár lehet, hogy nem fog ártani egy upgrade, mert nagyon a határán voltunk a fázásnak. Röfik is megérkeztek éjjel, egy nagy csapat (humán) pedig hangosan énekelve vonult el a járdán a falu végi vendégházak felé, gondolom nem véletlenül csaptak zajt. Szürreálisan szép volt az egész, az ének a röfögés, a patak csobogása... Megérkezett az eső is.

____

És itt kéne abbahagynom az írást, és megkezdeni a 2. nap történéseit. Csakhogy nekünk a 2. nap túra része 10 percig tartott, amikor is történt egy szerencsétlen esés, egy csukló eltörött, egy DDK-vándorlás megint véget ért iszonyat korán.

Szekszárd -› Grábóc -› Szálka: 27 km

Elég érdekes szabis hetünk lett... Az elején még azt hittük, egy hétig fogunk vándorolni a Dél-Dunántúlon. Szombaton le is autóztunk, Mohácsot, Szigetvárat is megnéztük. Kutyikat nem hoztuk, mert nagyon meleget jósoltak. Kaposvári szállásunk volt, autót letettük egy biztonságosnak mondott helyre, és vasárnap hajnalban elindultunk jól felpakolva.

Először Dombóvárig jutottunk, ott buszra váltottunk, ami aztán sokszor elég lehangolónak ható településeken át repített minket a már ismerős Szekszárdra. Az első pecsét beütve, indulás!

Ekkor kb. reggel 8 volt, de már elég meleg. Ahogy szép lassan emelkedett az út, a meleg is rosszabb lett. Elég szenvedősen haladtunk fel a szőlődombok tetejére. Többször is megállapítottuk, hogy milyen jól tettük, hogy a dögöket nem kényszerítettük erre a "kalandra".

Fent amúgy nagyon szép volt a táj, mindenfelé szőlőültetvények, amerre a szem ellát. A szél is lágyan fújdogált, minden jó volt.

Rövidesen a Bati-kereszt kilátóhoz kitértünk, ahol pihentünk is egy picit, pont időben, mielőtt elkezdtek áramlani a családok.

Nagyon klassz löszös mélyúton - azaz szurdikon, ahogy errefelé hívják - ereszkedtünk le, de tényleg, K pl. imádja ezeket a mélyutakat, de neki is ez volt a top. :)

Maradtunk is végig erdőben, a Sötétvölgynek nevezett népszerű kirándulóhelyig ereszkedtünk, finoman szólva is rengetegen voltak a pihenőnél. sütögettek, főztek, hangoskodtak. De muszáj volt megállnunk enni.

Ezután kezdődtek a bajok. Fizikai bajok, nevezzük nevén: gyomorrontásra utaló tünetek. De csak egyikünknél. Jó, nálam. Elég fos lett az út további része, amit a meleg csak tovább rontott.

A Haramia-forrásnál töltöttünk finom friss vizet, de sajnos nem lett jobb semmi a nap hátralévő részére. Grábóc előtt egy hatalmas réten egy nagy fa alatt le is kellett feküdnöm, de ez a jó 20 perc segített, hogy a faluig bejussunk. Itt már felmerült a kiszállás gondolata.

Nem nevezném túl csábító helynek, a legszebb látványossága a szerb ortodox temploma, de azt is csak kívülről tudtuk már csak megnézni.

Innen végülis továbbmentünk Szálkára, végig aszfaltos emelkedő, tűző napsütés. Fájdalmak.

Szálkai buszmegben megvitattuk, hogy ma már megalszunk itt, főleg, hogy nem igen megy már busz így 5 után. Végtelennek tűnt, mire odaértünk a horgásztavakhoz.

Az a baj az idilli helyekkel, hogy pillanatok alatt változnak pokollá.

Mikor bejöttünk a tó területére, sokan voltak mindenfelé. Ki horgászott, ki csak úgy hesszelt, ki a kutyáját sétáltatta. Egy bácsit megkérdeztünk, sátrazhatunk-e itt, azt mondta, szerinte senkit sem zavarunk.

Ennek szellemében még másfél óra semmittevés után felhúztuk a sátrat. Fogytak az emberek, ahogy sötétedett. Hamar el is aludtam, nagyon hosszú és nehéz nap volt.

10 körül egy mogorva hangra ébredtünk, miszerint itt nem szabad sátrazni. Rögtön kipattant a szemem, hiszen sehol sem volt erről információ, tiltás, beleértve a tó bejáratát sem. Ez nem hatotta meg az éjjeli rémet, szerinte

meg kellett volna kérdeznünk a Halőrt (igen, nagybetűvel, mert kb. úgy festette le, hogy a Halőr itt a mindenható),

tudhatnánk, hogy a Halőr "ott van elől",

tudhatnánk, hogy van ilyen, hogy halőr,

tudhatnánk, hogy 500 méterre a tó másik oldalán van kemping.

A mogorva Halőrt nem hatotta meg, hogy

nem vagyunk pecások, nem fogunk horgászni,

fáradt túrázók vagyunk, akik csak egy nyugodt éjjelt akarnak itt eltölteni és reggel húzunk el korán,

a kemping miatt kitérőt kellene tennünk és sötét van, nem szeretnénk pakolni.

A bunkó Halőr inkább azt mondta, "felír" minket. De hogy ez mit jelentett, nem derült ki, mert el is ment onnan. De emlegette a rendőröket, gondolhatjátok, hogy nem volt könnyű elaludni, de inkább a bírság, mintsem felkelni és áthurcolkodni máshova.

K tök normális hangnemben kommunikált vele, de a Halőr nagyon paraszt volt, igazi Harcos, érve nem sok volt, csak hajtogatta a magáét.

Gádoros előtti szántók -> Árpádhalom -> Nagymágocs -> Tompahát utáni üres ház: 31 km

Nem tudom, van-e olyan személy, aki szerint az Alföldi Kéktúra legizgibb, legszebb szakasza a Szarvas-Ópusztaszer közötti részek, de szerintünk a legrosszabb. Volt szerencsénk melegben és esőben is járni, nem tudom, melyik volt szörnyűbb. Igaz, hogy akkor, amikor még életük teljében vannak a vetemények, nem láttuk, de őszintén szólva, nem tudom elképzelni, hogy amiatt jobb lehet.

Azok a nyílegyenes utak, véget nem érősen sokszor, árnyék éppen hogy elvétve akad, na az nagyon rossz. Magába szállhat az ember közben, az biztos. Mi például amikor éppen nem némán kullogtunk, próbáltunk "játszani", barkochbázni, vagy a szó utolsó betűjével mondani egy másikat, jeee :D Micsoda programok!

De azért végiggondolva, egy hét távlatából, mindegyik nap volt valami klassz, ami miatt nem szenvedésnek éltük meg teljesen.

Tehát Gádoros előtt ébredtünk ugye a szántóföld szélén, mindjárt nagyon szép napkeltét is kaptunk. Összepakoltunk, a faluban kis kavargás után megtaláltuk a pecsétet is az Árbarát boltban, ahol vettünk még muníciót, reggeli kávét, és ismét nekivágtunk a földeknek.

Túl sok tájleírást nem tudok tenni, Árpádhalomig, majd Nagymágocsig végig ugyanaz volt kb. Árpádhalmon megnéztük a valaha volt Károlyi-Berchtold-kastély épületét.

Nagymágocs szélén már eléggé borult volt az idő, végül a zuhét egy kocsmában vészeltük át, a helyi arcokkal együtt. Vagy egy órát biztos ott ültünk délben, kicsi kávé, kóla, elektronika töltés, evés...

Végül úgy ítéltük meg, hogy elindulhatunk a Károlyi-kastélyhoz, amely ma szociális otthon.

Meglátva az épületet, és a csodaszép parkot, egyet is értettünk, hogy élnénk itt (is) öregkorunkban, egészen addig, amíg meg nem találtam ezt a cikket. Inkább mégse. De a park tényleg szép, mindenképpen érdemes körbejárni, hátul a Szabin nők elrablása szökőkúttal, amelynek az eredetije Párizsban található. Van egy nagy tó is, ahol horgászni szoktak.

Eső utáni fülledt, párás idő lett, a szántókat egy időre felváltotta az aszfalt. A bicikliúton értünk el Ótompahátig, szomorúan vettük észre, hogy a lángosos pont most nincs nyitva, pedig én már egész nyáron lángosra ácsingóztam, évek óta nem is jutott eszembe, mert azért mégis csak egy olajos cucc, ami igazából nem is esik jól. Na, itt sem ettem legalább.

Pihenő hiányában a földre ültünk a kékkút mellé, kissé mélyponton volt K, hosszabban pihentünk, ettünk, és a kezdődő vízhólyagokat kezeltük.

Ótompahát egyetlen hosszú utcáján végigsétáltunk, majd újra a földek között találtuk magunkat. De innen már nem volt messze Tompahát, bár nekünk utána 1-2 km-re volt a végcél.

Aszfalton meneteltünk még, óriási mezőgazdasági gépek haladtak el mellettünk.

Egyszer csak, már majdnem a lekanyarodásnál, megláttam jobboldalon a fák között egy elhagyatottnak tűnő házat, ami elsőre alkalmasnak tűnt sátorállításra. Kicsit kellett keresgélni az alkalmas egyenes terepet, de végül itt aludtunk. Picit lejtett, de kibírható volt.