#11-12

Heteken keresztül éreztem az elutasítást. Nem szólt hozzám, szia, megyek. Szia anya, megjöttem. Ennyi volt. Ha bekopogtam hozzá, nem hívott be csak az ajtón keresztül válaszolt. Ha véletlenül összetalálkoztunk a lakásban, a fején a füles, nem is reagált, ha szóltam hozzá, ha búcsúzáskor véletlenül közel voltam, elkaptam és megöleltem nem ölelt vissza. Mindennél jobban szeretem őt. (meg „őt”, meg „őt”, de erről még mesélek) Nos, mindazoknak mondom, akik majd elengednek félig felnőtt gyerekeket: Az ember vinnyog a fájdalomtól. Hiába tudja az eszével, a tudatos része minden értelmes gondolatával, hogy ez így jó, ezt kell támogatni, az érzések mégis borzasztóak: elutasítás, elválás, elhagyás, nincs szüksége rád, nem szeret, nem kíváncsi rád, nem akar téged. Az, akinek az életéért, a boldogságáért remegsz és akiért bármit megtennéd, az életedet is odaadnád: már nem szeret téged. Teljesen egészségesen: saját magát szereti és hamarosan lesz valaki, aztán még valaki, akit jobban fog szeretni saját magánál is, és legközelebb csak akkor lesz jelentős szereped az életében, amikor meghalsz és ha tényleg szereted, mindent megteszel azért, hogy ezt majd lehetőleg jól viselje. De amikor elutasítottnak érzem magam, akkor azt gondolom, hogy rosszul csináltam valamit. Talán valamikor a múltban, amin már nem tudok változtatni.

És az elutasítottság érzés mellett a rettenetes aggdalom. Semmit sem tudok róla, ugye jól van, ugye nincs baja, ugye nem azért zárkózott magába mert valami rémes titkot őriz? Ugye nem bántották?

Egy este megállt a szobámnál. Anya, tudunk beszélni? És elmesélte. Mindent, ami bántotta, és sírt, és el volt keseredve. És örültem, hogy nem nagyobb a baj, és beszélgettem és támogattam és erőt adtam és célt, irányt mutattam és iszonyatosan boldog voltam, hogy az én kicsikém hozzám jön sírni, ha baj van. Megkönnyebbült és kivirult, és elmúlt az elutasítottság érzés belőlem, mert elmúlt a távolságtartás belőle.

De az a pár hét, az elutasítottság érzés, a tehetetlenség, a reménytelenség borzasztóan megviselt.

Nekem nagyon fontos, hogy a gyerekeimet önálló, felnőtt életre neveljem. Teljes szabadságot élveznek még akkor is, ha nekem nem mindig jó érzés. Nincs szemrehányás, se bezzegelés, se finom érzelmi zsarolás, se majd meglátod, hogy igazam lesz, ez lesz, az lesz.

Gondolom így lesz később is. Jön majd, ha baj van. És szeretnék minél tovább elérhető lenni. De az élmény az elutasításról, ebben mélyre kellett mennem, hogy írni tudjak róla.

Folyt. köv...

Tegnap majdnem megcsókoltam valakit. Úgy mentem fel a lakásba, hogy szinte kóvályogtam mert minden igyekezetem ellenére, hogy minél távolabb tartsam magam, egy pár perc alatt annyira rászívódtam érzelmileg arra a pasira, hogy jéééézusom. A hangja, az arca, a szája...

NEM, NEEEEM! Azért szörnyű ez egész és azért kell küzdenem a jelenléte ellen, mert ő nem akar engem. Képtelen hozzámérni vagy megölelni, nincs benne semmi vágy arra, hogy velem legyen, hogy közelebb legyünk egymáshoz érzelmileg és fizikailag. Nem kérdez semmit, sosem hív el sehova azért, hogy velem töltsön időt és beszélgessünk. Nem akar tudni rólam semmit. Ha mesélek meghallgat, de nem tud és nem is akar kapcsolódni. Úgy tűnik, csak élvezi akarja, hogy animálom a társasági életének egy részét. Én pedig ezt bántalmazásnak élem meg. Nagyon nehéz eldönteni, hogy bántalmazás-e. Nem ugyanazt a nyelvet beszéljük. Én próbálom megtanulni az övét, ő nem próbálja megtanulni az enyémet. Úgy gondolja, hogy értékeljem azt, hogy elfogadja, hogy nem beszélem jól az övét. Kb így élem meg a kapcsolatunkat. Annak idején a pszichológus világosított fel, hogy a bántalmazás mennyiféle tud lenni a fizikai agresszión kívül. Az érzelmi elhanyagolás (amikor az érzéseidet figyelmen kívül hagyják, a problémáidat bagatelizálják, amikor nincs jogod az érzéseidhez és nem veszik figyelembe őket.) A csenddel verés (amikor úgy utasítanak el, hogy kizárnak, nem szólnak hozzád, nem néznek rád, ha te próbálkozol, akkor csak érzelemmentes tényszerű, tulajdonképpen elutasító reakciót kapsz) A fizikai magárahagyás (gyereknél amikor konkrétan egyedül hagyják, miközben nem tud még gondoskodni magáról és azt érzi, hogy kiszolgáltatott és veszélyben van az élete. Felnőttnél a megterhelő munkákban magára hagyás és a fizikai/szexuális elutasítás vagy éheztetés) A megalázás A kritizálás (nem az amikor beszélgettek a problémákról, hanem a "te ilyen vagy, te olyan vagy") Az ellenállás is az elutasítás és a bántalmazás egyik formája. Amit mondasz, az nem úgy van. Nincs róla beszélgetés, csak nem úgy van, hülyeség vagy csak egyszerűen rosszul gondolod. Azzal nincs baj, ha valaki máshogy gondol valamit, de amikor megérzed, hogy csak azért állt ellen az adott dolognak, mert TE mondtad, az hirtelen leértékeli a kapcsolatot és benne téged. Nincs hitelem? Nem elfogadott és megbecsült az értékítéletem? Bántalmazás az is, ha az ötleteidet szisztematikusan tényszerű darabokra szedik és magyarázkodásra késztetnek. Fenyegetés. Akár azzal, hogy majd mi lesz, akár azzal, hogy majd mi nem lesz.

De most térjünk vissza a fizikai elutasításra. Engem rettenetesen megvisel. Mert másokkal szemben nem látom ezt. De mintha undorodna tőlem, olyan érzés. És ezt szar megélni. Kurva szar. És futni kéne, menekülni ez elől, mert nem tudom legyőzni az érzést. Valahogy el kéne érni, hogy ne legyen fontos. Sokszor eszembe jut Csernus, Feldmár, hogy én vagyok az, aki változtathat, aki továbbléphet egy másik férfihoz, aki teljesen szereti. Én vagyok a kulcs, nem ő, és hogy vele mi lesz, azzal nekem nem kell foglalkoznom, nem az én dolgom, nekem arra kell figyelnem, hogy a saját boldogságomat megtaláljam. És nem kell cserbenhagyásként megélnem, és szeretnem se kell őt, mert csak egy idegen, és nem tartozom semmivel, ahogy, ha egyszercsak neki lenne egy barátnője nekem semmilyen jogom nem lenne még ahhoz sem, hogy rosszul érezzem magam tőle, mert akkor nem vagyok jó barát és nem szeretek helyesen.

És én felépítem szépen a távolságtartást és a máshogygondolkodást, szépen, ésszel megmagyarázom, hogy mi a valóság és hogyan is vannak a dolgok, de akkor egy kedves mondat "azon a hangján" elég ahhoz, hogy elsöpörje az ellenállásom a saját érzelmeimmel szemben, és erre nincs magyarázat, semmi ésszerű megoldás.

Nem gondolom, hogy ez mindig így lesz. Csak nem tudom hogyan lehetne máshogyan.

a pszichológushoz, hogy megmondom neki, hogy nem megyek többet. Szarul vagyok, és feleseleges, mert semmi de semmi nem változik. És eldöntöttem, hogy ragaszkodni fogok az elhatározásomhoz, kész vége, nem megyek, majd megoldom valahogy vagy beledöglök LESZAROM, nem érekel már ez se, iszonyatos, hihetetlenül szánalmas halálom lesz, röhögni fog rajtam mindenki, ha meg nem halok bele akkor meg egyedül leszek és azt is leszarom, és nem vagyok depressziós, csak nem érdekel semmi! Ehhez képest azzal indított, hogy „látom nincs jó kedve”... és elkezdtem mondani, hogy milyen elképesztő üresség van bennem. és csak beszéltem, beszéltem. Azt mondta, na végre, ez érdekes. Aztán kirakott székeket, ez ez, ez meg az, nem személyek, hanem dolgok és ott volt az egyik szék, aminek az volt a neve, a címkéje, hogy „én kibírom”. És mondtam, hogy nem arról van szó, hogy nem bírom, hogy „én már nem bírom ezt tovább”, hanem az, hogy nem akarom kibírni a dolgokat. Hogy nem akarom az érzést, hogy én ezt IS kibírom. De fogalmam sincs, hogy hogyan kell úgy élni, ha nem így. És azóta is azt a kinyitható műanyag széketet látom magam előtt, aminek az volt a neve, hogy én ezt kibírom. De már nem bennem van ez a gondolat, hanem ott maradt a székkel együtt a pszichológus szobájában.

Ültem egy társaságban és soha még ehhez hasonló érzeésem nem volt. Mindenféle szorongás nélkül ültem ott, és közben fogalmam sem volt, hogy mit keresek abban a társaságban, hogy mi a kapocs bármelyikőjükkel ami miatt én ott vagyok.

Tegnap meg egy barátom születésnapját ünnepeltük. Jó volt. Vagyis nem volt rossz. Csak fogalmam nem volt, hogy miért hívtak meg. Mondta a lány, hogy mert én (mi) vagyunk az ők közös barátai. Nekem ő nem barátom és a pasi is... faszom tudja. Régóta ismerem, de én nem érzem, hogy olyan erősen kötődnénk egymáshoz amit barátságnak mondanék. NEM TUDOM. Amik régen fontosak voltak és hajtottak, azok a dolgok eltűntek. csak, nélkülük nem igazán tudom meghatározni magam. Fogalmam sincs ki vagyok és fogalmam sincs mi a valóság.

Meglepő módon most hatékonyabban haladok dolgokkal mint korábban. Mintha valami hatalmas úttorlasz került volna ki az életemből. De ezt sem tudom mitől van. tegnap a villamoson csendesen potyogtak a könnyeim, hogy basszameg, egyedül hagytak. És nem akkor amikor meghalt az apám vagy amikor anyám elvesztette az eszeét. hanem még valamikor gyerekkoromban. és azóta élek úgy, hogy én mindent kibírok. Ha nem így lett volna, talán kerestem volna TÁRSAT és nem gyerekférfiakat vagy éppen dühös karmosat. Na mindegy az egész, csak nagyon szokatlan érzés. Mintha elvesztettem volna önmagamat. Én most nem tudom ki vagyok valójában. Újszülött.

Azt írta a könyv, hogy a pszichopata roppant könnyen kiismerhető, hiába rettenetesen magas az IQ-ja (gyakran). Mivel az érzelmek nem bonyolítják az életét, neki csak a düh és a bosszú van az alapműködése, a leszarom, mellett. Persze a pszichopata is ember, szóval látszólag beleolvad a társadalomba, de inkább felvesz egy középszerű álruhát ami kellemes álcát biztosít. Hiszen ki gyanakodna egy udvarias, tiszta, tájékozott emberre, hogy egy érzéketlen, gonosz valaki? Nyilván senki. És senki sem kerül olyan közel, hogy a gyerekkoráról, a szerelmeiről vagy a barátságairól faggassa, ami mentén kiderül, hogy nincs, nem létezik jó emléke, nem ismeri az örömet, nincsenek vágyai abban az érzelmi formában ahogy normális emberek vágyakoznak dolgok vagy érzelmek után. Üzletei vannak. Nagyon sajnálom, hogy tegnap nem írtam le amit gondoltam, hogy mi fog történni. Azért sajnálom, mert így utólag olyan hiteltelen, ha azt mondom, hogy köszönöm, pontosan az történt amit a könyv ír és amit én is sejtettem. Van bennem egy csepp szekunder szégyen, mint amikor akaratlanul kilesel valakit fehérneműben. vagy mint amikor nem mondod meg egy ismerősödnek amikor panaszkodik, amit valójában gondolsz az életéről. De amúgy hálás vagyok, mert minden igazolás mindig nagyon sokat segít és felvidámít mert leveszi a terhet rólam. Aki úgy gondolkodik, mint egy pszichopata, aki úgy viselkedik, mint egy pszichopata, az nyilván nem egy kacsa. :D

ezt a szót kerestem. Nem veszett el, csak olyan rég nem használtam, hogy most le kellett kicsit porolni. Nem akarom megmagyarázni a dolgot. Kb annyira bosszantó, mint más menőzése a guccsival. Amúgy ezek az irritációk mindig érdekesek mert, ha nem lenne benne az emberben, hogy nem akar műveletlen bunkónak, vagy szánnivaló csórónak látszani, akkor van valami bizsergés, hogy az ember beszálljon a meghirdetett versenybe. Pedig nem kell. Csak rá kell írni az illető jelenségre, hogy kultúrsznob, mint egy diagnózis, és jónapot. Mostantól lehet tudni róla, és derűsen leszarni. Nekem is vannak sznobizmusaim. vagyis voltak. Pont a napokban, a takarítónős poszt kapcsán gondolkodtam el, hogy az elmúlt években hogyan íródott át bennem a munkák rangsorolása. Van egy kurvaaranyos fordásznőm. Értelmes, kedves, és ha nem is gondolom kiemelkedően okosnak, de kicsit sem buta és a szakmájához nagyon ért és imádja is, képzi is magát, szóval nem egy vicclap beli icuka. Van egy műkörmös csaj akihez járok. Hát az meg kiemelkedően értelmes, kurva jókat beszélgetünk, és imádja a szakmáját és nagyon ügyes. Hát ő sem egy vicclapszintű műkörmös picsa. Marósnak, szakinak lenni...  mekkora nagy tudás! Nézem az építőipari szégyenfal csoportot és csak pislogok miféle ismeretek kellenek. tegnap egy ajtócserét néztem végig a YT-n. Hát, baszki nekem nem menne vagy csak 100x annyi idő alatt és nyögve. Nehogy már ezek ne legyenek értékes tudások! A masszőrökről vagy 8-10 éve tűnt el belőlem a tévhit, hogy az valami felszínes, némileg erotikus játszadozás. Akkor voltam először masszőrnél egy nyaralás alkalmával. Aztán vagy 6 éve szintén egy nyaralásnál. Nem olcsó dolog, de ahogy egy masszőr nyúl az ember testéhez (mint egy anyaghoz, szerkezethez), az elképesztő. utána meg olyan, mintha újra birtokba vennéd a saját tested, mintha ott is kapna vért ahol addig nem kapott, és mégis mintha lebegne az ember. Jobban működik. A takarítónő... én nem szeretem takarítással tölteni az időmet, de amikor takarítok, akkor igyekszem nagyon körültekintően csinálni. és őszintén szólva, baromira tetszik amikor tisztaságot varázsolok és attól valahogy megnyugszik a lelkem. (kitakarítok egy WC-t és legszívesebben ottmaradnék, hogy uh, itt most rend van, tisztaság és nyugalom :D  ebből is látszik, hogy többnyire azért elég zaklatott a belső világom, sokszor a külső is. :D) ha lenne takarítónőm, aki nem akar beszélgetni (!!!!) csak szó nélkül takarít, vagy akár odadhatom a kulcsot és kitakarít amíg nem vagyok otthon, én iszonyatosan TISZTELNÉM a segítségért amit ad. Hogy akarom-e, hogy a gyerekem takarításból éljen? Mivel mindkettőben van egyéb tehetség meg érdeklődés, jobban szeretném, ha azokat bontakoztatnák ki és hasznosítanák. De amúgy meg, ha  boldog és elégedett, felőlem csináljon bármit. Több művész ismerősöm él takarításból, mert jól lehet vele keresni és amúgy meg szabad. Aki azt mondja, hogy az lenne az ideális, ha megél valaki a művészetből, az nem tudja, hogy a művészetnek, az alkotó tevékenységnek rengeteg nonproduktív időszaka van. Vagy belső tervezés vagy valaminek a megtanulása, kutatása ami majd vagy hasznosul vagy sosem, még akkor sem, ha amúgy személyiségépítő. Az eladható művészet persze eladható, de az alkotó élet nem egyszerű módon váltható pénzre. A pénzreváltás közben az alkotó élet lényege szokott lemaródni. De basszus, bennem van többféle adottság, lehet mondani, hogy a munkám még egy kultúrsznob számára is színvonalas, mégis hetente takarítok mások után, suvickolom a koszt meg a zsírt és eszembe se jut, hogy ez gáz lenne. Dolgozom. Magamért, a céljaimért és még jó is mást csinálni, mint amit a gép mellett szoktam. Azért itthonra nem bánnék egy takarítónőt. Vagy férfit. Ne legyünk kirekesztők! :D