#05-27

Még mindig vannak logikai gubancok, amik rettenetesen zavarnak. Ezért nem tudom letenni a témát. A legtöbb pszichológus, aki a narcisztikus és pszichopata témával foglalkozik, az elmond egy saját verziót, ami klisékben hasonlít, de részleteiben tök más, és végül úgy tűnik, hogy bárki lehet az, nem lehet pontosan megmondani, csak egy terápiában, hogy valaki narcisztikus. Amúgymeg csak szenvedünk tőle – HA KÖZEL VAN. Távolról nem annyira borzasztóak ők, hiszen akkor csak a hamis szelf látszik, ami akár megnyerő is lehet, vagy esendő, szegény én is, imponálóan határozott, vagy intelligensen éleslátó. Vagyis mi mindannyian egy rakás narcisztikust dédelgetünk, például a tumblin, akitől más vagy mások meg szenvednek, mert a barátjuk, családtagjuk, kollégájuk. Ez jó szarul hangzik. De nem tudjuk kik ők. Mert valójában kaméleon. És vadászik. A lelke mélyén lenéz mindenkit, azokat leginkább akikre hatni tud. De közben szüksége van rájuk, rátok, ránk. Ezért aztán helyezkedik, alkalmazkodik, alakítja a külvilág felé mutatott arcát. Seggfej ő vagy narcisztikus?, mikor passzív-agresszív valaki?, mikor bánt tudatosan?, mi ami a saját felelősségünk és mi a másiké?, verbális, lelki, érzelmi bántalmazásban nem áldozat, hanem inkább elszenvedő az ember, ugyanaz másnak meg se kottyan vajon?, és tudják-e ők hogy bántanak?, és hogyan boldoguljon el az ember azzal, hogy a kívülállók számára a narcisztikus normálisnak tűnik, miközben bántalmazó?. Önigazolás a saját hibáinkra a másik ember hibáinak keresése vagy az önvallomás és a tisztánlátás része?

5 biztos pont, hogy megállapítsd, hogy valaki narcisztikus-e. 8 pont, 11 pont, ezt kérdezd, hogy megtudd, ha ezt látod menekülj! És mondják, mondják, de nem érzem a tisztánlátást. Nem szakemberek csak azok foglalkoznak a témával, akik érintettek. És tanítanak, oktatnak, olyan emberek, akik egy valaki könyvét elolvasták, és az alapján úgy gondolják, hogy tudnak segíteni másoknak. Sokszor valóban tudnak, mert sokszor csak egy kéz kell, ami vezeti az áldozatot. És az elméjét, hogy megértse és újrarajzolja a rendszert. Miközben olvasom, hallgatom ezeket az anyagokat, sokszor ellágyulok, annyira megsajnálom a másik embert. A kurva narcisztikust. A szenvedése miatt, aminek már nincs is tudatában, még a szenvedését is elrejtette, eltagadja önmaga elől vagy felhasználja a céljaira. Szóval, hogy ne sajnáljam őt, és gyógyítsam magamat, elkezdtem írni egy folyamatosan bővülő listát, azokról a mondatokról meg helyzetekről amik megsebeztek. Ezekben nincsenek benne azok a dolgok, amik be nem teljesült vágyak vagy sima udvariatlanságok. Azok kerültek bele, amit ha elmesélek másnak, akkor az a fejét fogja, atyaég, ez micsoda tiszteletlen és szeretetlen dolog. Micsoda geciség!

Hogy a sok személyes nyavalygás mellett adjak valami új infót is: Többnyire tudja, hogy mit csinál, de nem bírja nem csinálni. Éretlen, elakadt ember. Nehéz beleképzelni magunkat, hogy abban a lelkiállapotban van, amire mindannyian emlékszünk gyerekkorunkból. Ne vakard le a vart! És nem tudod nem levakarni. Ne piszkáld az orrod! És nem tudod nem kibányászni a zavaró beszáradt taknyot. Öntudatlanul piszkálod a sebed, az orrod. Tudod mit csinálsz, hiszen a te kezed csinálja, tudod azt is, hogy nem kéne, de nem bírsz ellenállni a belső késztetésnek. Ami nyilván kielégít valami öntudatlan belső igényt. És emlékszel rá, hogy ez valami fura állapot. Nézel magad elé, nem is vagy jelen, a kezed meg csinálja. Képzeld el, hogy egy narcisztikus számára ez hasonló. Nem tudja nem csinálni. Annyira mélyről jön. Sémakémia – most ez foglalkoztat leginkább, mint a továbblépés fontos része. Hogy többet ne kapcsolódjak narcisztikus férfira.

Louis Cameron Gossett Jr. (born May 27, 1936) is an American actor. He is perhaps best known for his Academy Award-winning role as Gunnery Sergeant Emil Foley in the 1982 film An Officer and a Gentleman, and his Emmy Award-winning role as Fiddler in the 1977 ABC television miniseries Roots. Gossett has also starred in numerous film productions including A Raisin In The Sun,The Landlord. Skin Game, Travels with My Aunt, The Laughing Policeman, The Deep, Jaws 3-D (1983), Wolfgang Petersen's Enemy Mine, the Iron Eagle series, Toy Soldiers and The Punisher, in an acting career that spans over five decades.

Early life and education

Gossett was born in Sheepshead Bay, Brooklyn, New York, on May 27, 1936, to Hellen Rebecca (née Wray), a nurse, and Louis Gossett Sr., a porter. He is an alumnus of Mark Twain Intermediate School 239 and Abraham Lincoln High School. His stage debut came at the age of 17, in a school production of You Can't Take It with You when a sports injury resulted in the decision to take an acting class. Polio had already delayed his graduation.

After graduating from Abraham Lincoln High School in 1954, he attended New York University, declining an athletic scholarship. Standing 6'4" (1.93 m), he was offered the opportunity to play varsity basketball during his college years at NYU, which he declined to concentrate on theater. His high school teacher had encouraged him to audition for a Broadway part, which resulted in his selection for a starring role on Broadway in 1953 from among 200 other actors well before he entered NYU.

Career

Gossett replaced Bill Gunn as Spencer Scott in Broadway's Take a Giant Step, which was selected by The New York Times drama critics as one of the 10 best shows of the year. He was 17, and still a student at Abraham Lincoln High School, with no formal drama training.

Gossett's Broadway theatre credits include A Raisin in the Sun (1959). Gossett stepped into the world of cinema in the Sidney Poitier vehicle A Raisin in the Sun in 1961.

Also in 1961, Gossett appeared in the original cast of Jean Genet's The Blacks, the longest running off-Broadway play of the decade, running for 1,408 performances. The original cast also featured James Earl Jones, Roscoe Lee Browne, Cicely Tyson, Godfrey Cambridge, Maya Angelou and Charles Gordone.

In 1965, Gossett appeared in the musical play, Zulu and the Zayda on Broadway as Paulus with music and lyrics by Harold Rome.

Gossett wrote the antiwar folk song "Handsome Johnny" with Richie Havens which Havens recorded in 1966.

His Emmy Award-winning role of Fiddler in the 1977 television miniseries Roots first brought Gossett to the audience's attention.

In 1983, he was cast in the title role in Sadat, a miniseries which chronicled the life and assassination of Anwar Sadat. While filming An Officer and a Gentleman, Gossett was also starring in the 1982–1983 science fiction series, The Powers of Matthew Star. His role as drill instructor Gunnery Sergeant Emil Foley in the 1982 film An Officer and a Gentleman won him an Academy Award for Best Supporting Actor. He was the first African-American male to win an Oscar in a supporting role, the second black male to win for acting, and the third African-American actor to win overall.

In 1986, Gossett starred in another role as a military man (Colonel Chappy Sinclair) in the film Iron Eagle. It was followed by three sequels.

Gossett is the voice of the Vortigaunts in the video game Half-Life 2 and is the Free Jaffa Leader Gerak in Season 9 of the sci-fi television series Stargate SG-1. He provides the voice of Lucius Fox in The Batman animated series. He recorded several commercials for a Nashville-based diabetic company, AmMed Direct, LLC. In 1997, Gossett presented When Animals Attack! 4, a one-hour special on Fox.

He played the role of fictional U.S. President Gerald Fitzhugh in the 2005 film Left Behind: World at War. In 2008 he filmed the "Keep It Real" series of commercials for the Namibian lager Windhoek.

In 2009, Gossett also lent his voice talents in the Thomas Nelson audio Bible production known as The Word of Promise. In this dramatized audio, Gossett played the character of John the Apostle. The project also featured a large ensemble of well known Hollywood actors including Jim Caviezel, John Rhys-Davies, Jon Voight, Gary Sinise, Jason Alexander, Christopher McDonald, Marissa Tomei and John Schneider.

In 2013, Gossett starred in the controversial drama, Boiling Pot, which is based on true events of racism that occurred on college campuses across the country during the 2008 Presidential election. The film, written and directed by the Ashmawey brothers under AshmaweyFilms, also stars Danielle Fishel, Keith David, M. Emmet Walsh, and John Heard. Gossett plays a detective attempting to decipher a murder case that was fueled by racism, all while putting aside his own prejudices. Boiling Pot was released in 2014. Gossett returned to television in the CBS All Access series, The Good Fight, guest starring as founding partner Carl Reddick of Diane Lockhart's new firm.

Personal life

Gossett has been married three times and fathered one son and adopted one son. His first marriage was to Hattie Glascoe; it was annulled. His second, to Christina Mangosing, took place on August 21, 1973. Their son Satie was born in 1974. Gossett and Mangosing divorced in 1975. His third marriage, to Star Search champion Cyndi James-Reese, took place on December 25, 1987. They adopted a son, Sharron (born 1977). Gossett and James-Reese divorced in 1992.

Louis is the uncle of actor Robert Gossett who starred on TNT's The Closer.

According to DNA analysis, he is descended, chiefly, from people of Liberia and Sierra Leone.

On February 9, 2010, Gossett announced that he was suffering from prostate cancer. He added: the disease was caught in its early stages, and expects to make a full recovery.

On July 18, 2016, Mr. Gosset cohosted as a guest programmer on Turner Classic Movies' primetime lineup. Allowed to choose four movies to air, he selected Blackboard Jungle, Lifeboat, Touch of Evil and The Night of the Hunter.

Meg a férfiak. Valójában elképesztő, hogy mennyi gonoszságot követünk el és mennyi traumát élünk át és milyen sérülékeny a pszichénk. Nem vagyok benne biztos, hogy az empátia a kulcs. Mert az empátia csak baráti vállonveregetés. Látom a problémád, együtt szomorkodom veled. Megoldódott valami? Nem. Ki lehet benne fáradni? Igen.

Viszont a felnőttség azt hiszem sokat segíthet. Ha kedvem lenne szexelni és úgy túnik a pasimnak is, aztán hiába simogatom direkt módon, nem áll fel sehgyse a farka, akkor annyiféle oka lehet. És annyiféle dolog futhat le mndkét ember fejében. Ha valaki traumatizált, akkor bármi, de tényleg bármi csak egy újabb ütés a seben és mélyebbre viheti a félelmeiben, az önértékelési zavarában, görcs görcs hátán. Talán jön valaki, aki azt mondja: szeretlek és mérhetetlen türelmem van. Nekem néha csak a lelkem szertne szeretkezni, a testem fáradt. És néha csak a testem követeli a magáét, a lelkem még nem is ért oda. Amióta ezt tudom, azóta gondolom azt, hogy van helye a párkapcsolatban is az önkielégítésnek. Mondjuk úgy, hogy magánügye az embernek, hogy mit kezd a teste jelzéseivel. Nyilván, ha a közösülés semmi pluszt nem ad, akkor át kell gondolni a kapcsolat szerkezetét. Nem kell minden összebújásnak aktussal befejeződnie. Nem kell minden aktusnak lírainak is lennie. De mindkét embernek szabadnak és biztonságosnak, kielégítőnek és egyenrangúnak kell megélnie minden aktust.

Beszélek ám csak össze-vissza, mint egyike azoknak, akik megélték a maguk traumáit, és mire felnőttek és kijárták a megfelelő "iskolákat", már nincs kivel kipróbálni, hogy hova fejlődött a dolog. Ez is egy trauma.

De az egészet azért írom, mert szexszel vagy szex nélkül, de szeretetkapcsolatokban kell és érdemes élni. Nem lehet az empátiát tolni, tolni a végletekig, ha nincs kölcsönösség, kommunikáció és ezer jele a szeretetnek. Ha van, akkor viszont elengednéd életed szerelmét azért mert impotens vagy aszexuális? Tudom, hogy túl idealista amiket írok. De akkor is ezt a mélységet hiányolom sok, általam ismert kapcsolatból. Szeretni, elismerni, támogatni, odaadni magunkat, beletenni magunkat és tudni, hogy ugyanezeket "kell" kapnunk, akkor van rendben a dolog.

Hozzáteszem, én egy látványosan szerető ember vagyok, vannak, akik visszafogottabban, szemérmesebben, de szívből szeretik a választottjukat. Túl sok férfit ismerek, aki sóvárogva él a saját házasságában. Aztán kiderült, hogy túl sok nőt, aki hasonlóképpen él. Úgyhogy, bántás az van bőven, kegyetlenség, gonoszság, önzés. Pffff. :(

Hülye filmekből tanuljuk, hogy hogy kell szeretni, meg a szüleink traumáiból. Agyrém.

Furcsa érzés kerített a hatalmába a múltkorjában. Valami különös halálfélelem, vagy siettetés érzés, amit még sosem éreztem korábban. Az dobolt bennem, hogy velem valaminek vége lesz a világban. Azóta próbálom ezt megfogni, hogy mi? Mert nem gondolok én valami Einsteni vagy Tolsztoji nagyszerűségre vagy Terézanyai netán Buddhai megvilágosodásra és mégis rámtört az érzés, hogy valami nem lesz többet. Szóval, amikor én nevelkedtem, akkor sem voltak a nők kevésbé kancásak, csak nem írták ki magukra. Nem ültek szoknyában szétvetett lábbal a metrón és a férfiak se küldözgettek fotókat a farkukról pedig épp annyira akartak baszni, mint mostanság. Nem tudom, hogy jobb volt-e. Más volt. Csak a tefusoknak meg a börtönt megjárt embereknek volt tetoválása (mondta az apám) és bár ez nem volt igaz, de azért belém égett a mondás. Nem volt divat a trágár beszéd, elég erős indulat volt csak a mentség rá, de egyébként az aluliskolázottság és a műveletlenség jele volt, nőtöl meg kifejezetten kínos élmény. A becsületesség valami kemény alap volt, meg a bátorság is. És akkor ezek ellen lehetett lázadni. Lehetett küzdeni azért, hogy márpedig beszéljünk a szexről mert fontos, és mindenről ami ezzel kapcsolatos, és tetováltassunk mert részben azt szimbolizálja, hogy a testeddel azt kezdesz amit csak akarsz, és úgy ülsz, élsz, öltözöl, ahogy jólesik neked, és folyhat ki a szádon a trágárság, majd rámondjuk, hogy szabadság és menő meg vicces, és aki nem így gondolja, az öreg, mint a szüleink. És sok másokkal együtt keményen küzdöttem ezekért a szabadságokért, hogy ez mindenkinek meglegyen és terjesztettem és alkalmaztam és végül mostanra beleborzadtam. Mert nem jobb, a hétköznapokban nem jobb. Csak más. Persze vannak a dolognak pozitív hozadékai, hogy sokkal több információhoz lehet hozzájutni, bármelyik témában, és talán kevesebb megkülönböztető támadás éri az embereket, de a nagy harcban elvesztettem magam és közben valahogy elment az idő. Ha most mesélnék azokról az idealista dolgokról amiket gondoltam korábban, már eljárt felettük az idő. Azt modta a pszichológus, hogy anyám hatalmas nagyot lépett előre az életében. Én meg is tartottam ezt, és mint alkotó ember, szintén léptem előre. Hogy a gyerekeim a hatalmas előnnyel, amit kaptak, mit kezdenek és megugorják-e a következő szintet, az már nem az én dolgom, az rajtuk múlik. Ezt sem könnyű elfogadni.

Bár azt tanultam, hogy mindig azt teszi az ember amit a legjobbnak tart és bocsássa meg magának, hogy korábban a mostani tudása nélkül hozott döntéseket, azért ezek a kétségek rémisztőek. Közben, talán mindig is átsütött minden tettemen az idealizmus, meg apám tündéri, örökgyerek érdeklődése a világ felé. Szeretnék még elég időt a másik életemre.

Dolgoznom kell. Úgyhogy csak valami kedveskedést rakok ide, nektek, akik számomra teljesen érthetetlen okból követitek a blogomat. Nem gondoltam volna, hogy ha nem akarok elszántan vicces és érdekes lenni, meg persze okos mindentudó, mindentmegoldó, hogy akkor is tudok adni bármit is másoknak. Az is igaz, hogy főleg menekülésnek volt szánva ez a zug. Újrakezdéseim naplójának. Olaszország még mindig tervben van, eljutok oda, hogy útrakeljek, de előbb elrendezem itt a dolgokat, lehet, hogy 2 évbe is beletelik, de békét szeretnék, nyugalmat és nem ilyen kapkodó, zaklatott életet. Logan azt mondja, úgy se tudnám, hogy nekem szükségem van a nyüzsgésre, pedig nem. Szabadságra van szükségem. Mármint arra az érzésre amikor nem hajszolnak belül a kötelezettségek. Meg a bringázásra a tengerparton, sétálásra a kutyákkal. Meg szerelemre. Vagy legalább arra a meghitt érzésre, hogy egymáshoz tartozunk. Az hiányzik. Azt a barátságok nem pótolják, bármennyire kedvesek nekem. De az jó, hogy megint lett egy erős élményem a talpraállásról. Nekem a halál is csak egy bátor újrakezdés lesz.

Richard Bruce Nugent (July 2, 1906 – May 27, 1987), aka Richard Bruce and Bruce Nugent, was a writer and painter in the Harlem Renaissance. One of many gay artists of the Harlem Renaissance, he was one of few who was out publicly. Recognized initially for the few short stories and paintings that were published, Nugent had a long productive career bringing to light the creative process of gay and black culture.

Biography

Richard Bruce Nugent was born in Washington, DC on July 2, 1906 to Richard H. Nugent, Jr., and his wife Pauline Minerva Bruce. After attending Dunbar High School, he moved to New York after his father's death in 1920. The majority of his life and career took place in Harlem in New York City, and he died on May 27, 1987 in Hoboken, New Jersey.

During his career in Harlem, Nugent lived with writer Wallace Thurman from 1926 – 1928 which led to the publishing of “Smoke, Lilies, and Jade” in Thurman's publication “Fire!!!”. The short story was written in a modernist stream-of-consciousness style, its subject matter was bisexuality and more specifically interracial male desire.

Many of his illustrations were featured in publications, such as “Fire!!!” along with his short story. Four of his paintings were included in the Harmon Foundation's exhibition of Negro artists, which was one of the few venues available for black artists in 1931. His only stand-alone publication, “Beyond Where the Stars Stood Still," was issued in a limited edition by Warren Marr II in 1945. He later married Marr's sister, Grace on December 5, 1952.

His marriage to Grace Marr lasted from 1952 until her suicide in 1969. Nugent's intentions with the marriage were unclear as they were not romantic due to his clearly stated interest in other men. Thomas Wirth, contemporary and personal friend of Richard Nugent claimed that Grace loved Richard and was determined to change his sexuality in “Gay Rebel of the Harlem Renaissance: Selections from the Work of Richard Bruce Nugent” 2002

He attended the Community Planning Conference at Columbia University in 1964 as an invited speaker. The conference was held under the auspices of the Borough President of Manhattan/Community Planning Board 10 and Columbia University. The idea of forming an organization to promote the arts in Harlem emerged from the conference’s Cultural Planning workshop and led to the formation of the Harlem Cultural Council. Nugent took an active role in this effort and attended numerous subsequent meetings. Nugent was elected co-chair (a position equivalent to vice president) of this council. He also served as chair of the Program Committee until March 1967.

Legacy

Nugent's aggressive and honest approach to homoerotic and interracial desire was not necessarily in the favor of his more discreet homosexual contemporaries. Alain Locke chastised the publication “Fire!!!” for its radicalism and specifically Nugent's “Smoke Lilies, and Jade” for promoting the effeminacy and decadence associated with homosexual writers.

Nugent's group of friends, made up of Langston Hughes, Zora Neale Hurston, Aaron Douglas, Gwendolyn Bennett, and John P. Davis, all frequented "Niggerati Manor," which was where they socialized with each other as well as where the origination of "Fire!!!" was based. As well as his friends, Nugent was also influenced by the likes of Aaron Douglas and Georgia Douglas Johnson. These people's aesthetics were seen in his work. They also helped get his work into various magazines for exposure.

Nugent's work resurfaced in anthologies such as Michael J. Smith's “Black Men/White Men: A Gay Anthology" (1983), and Joseph Beam's interview with Nugent in “In The Life: A Black Gay Anthology” (1986). His work after its resurfacing brought to light the lifestyle of black gay artists during the Harlem Renaissance. His use of codes made much of his work pass unseen by straight contemporaries under the disguise of biblical imagery for example. Nugent bridged the gap between the Harlem Renaissance and the black gay movement of the 1980s and was a great inspiration to many of his contemporaries.

Bibliography

Shadow

My Love

Narcissus

Incest

Who Asks This Thing?

Bastard Song

Sahdji

Smoke, Lilies and Jade

The Now Discordant Song of Bells

Slender Length of Beauty

Tunic with a Thousand Pleats

Pope Pius the Only

On Harlem

On Georgette Harvey

On Gloria Swanson

Lunatique

Pattern for Future Dirges

Popular Culture

Film

As one of the last survivors of the Harlem Renaissance, Nugent was a sought-after interview subject in his old age, consulted by numerous biographers and writers on both black and gay history. He was interviewed in the 1984 gay documentary, “Before Stonewall,” and his work was featured in Isaac Julien’s 1989 film, Looking for Langston.

Brother to Brother is a film written and directed by Rodney Evans and released in 2004. The film debuted at the 2004 Sundance Film Festival before playing the gay and lesbian film festival circuit, with a limited theatrical release in late 2004.The film is concerns an art student named Perry (Anthony Mackie) who befriends an elderly homeless man named Bruce Nugent (Roger Robinson), who turns out to have been an important figure in the Harlem Renaissance. Through recalling his friendships with other important Harlem Renaissance figures such as Langston Hughes, Aaron Douglas, Wallace Thurman and Zora Neale Hurston, Bruce chronicles some of the challenges he faced as a young, black, gay writer in the 1920s. Perry discovers that the challenges of homophobia and racism he faces in the early 21st century closely parallel Bruce's.

Theater

Smoke Lilies & Jade is a Bildungsroman (coming-of-age) play by writer Carl Hancock Rux. Loosely based on Nugent's 1926 short story, "Smoke, Lilies and Jade" (as well as elements of Richard Bruce Nugent's own life) the play concerns the psychological and moral growth of its protagonist Alex as he reflects on his love for a man named "Beauty" and a woman named "Melva", as well as the relationships, injustices and tragedies that eventually befell him and many of the Jazz Age's African American artists and intellectuals. The play was initially commissioned by The Joseph Papp Public Theater and later produced by the CalArts Center for New Performance.