hajolj bele a napalmba

te

“huh bob nagyon jó ez a cigi” - jay és néma bob filmből a jay

hhhhhhhhhhhhhhh

csinaltam egy mixet mindenfele folkzenebol a vilag ilyen olyan tajairol, nagyon boldog leszek, ha esetleg idot szantok ra

szeretem az aurórát, de most egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy lehet, kicsit mégiscsak jobbat tett volna, ha még egy darabig zárva tartják

“életem”

figyelni, ahogy az idő kikezdhetetlenül folyik egy lineáris, észlelhetetlen patakban, miközben veled semmi nem történik, amit később említésre méltónak regisztrálnál az emlékeid közt, csak bámulsz vagy nézel ki a fejedből, végignézel például a faladra celluxozott képeken, a rendezetlenül fekvő, egymásra szortírozott könyvhalmokon, a polcok sorain, amelyekből rozsdásan fénylenek kifelé a félig kicsüngő szögek, a felborult asztali lámpádon, ami most az ágyadon fekszik, és azóta ég, amióta tegnap éjszaka, mikor lefeküdtél, még egy pillanatra felkapcsoltad, hogy olvass öt vagy tíz oldalt egy könyvből, amit nem tudod mikor fogsz befejezni, olyan melléktevékenységek központozás nélküli sorozata, amelyekből nem lehet kiszakadni, csak haladni velük tovább valami még az eddigieknél is értelmetlenebb felé, az emberi kapcsolatok eközben nem létező vagy jó esetben is esetleges viszonyrendszerként léteznek a fejedben és valószínűleg a valóságban is, ahol se te nem érzel kielégülést, se a másik fél nem tudja értelmezni gondolataid halmazát. lehet, hogy tényleg csak ennyi az élet, és jogos a kérdés, hogy ilyen keretek közt létezik-e bármilyen pont, ami felé megérné haladni még, de a szahara közepén eltévedt ember is addig vonul előre, amíg oldalra nem borul, és nem érzi a nap sugarait, ahogy beleolvadnak az arcára folyt homokszemcsékbe

lett egy macskam, meg ugy is erzekelhetoen hatvanyozottan jobb az eletem mint ket nappal ezelott, hogy nulla az akarhanyadikon meg mindig nulla

az első nő, a teremtés gyümölcse