Untitled

2024 10 06 – Sobrado dos Monxes => Santiago de Compostela

Reggel hétkor indultam el Sobradoból, és az előző esti tervnek megfelelően próbáltam minél tempósabban haladni. Az útvonal Boimortoig javarészt alsóbbrendű utak mentén vezetett néhány apróbb településen keresztülhaladva. Kilenckor értem Boimortoba, aminek a közegészségügyi központja (Centro de Saúde de Boimorto) előtt vált el egymástól az Arzúa- és az A Lavacolla felé tartó variáns. Én az utóbbin indultam el, és úgy számoltam, hogy 5 km/h átlagsebességgel haladva 17:00-ra érek majd be Santiago de Compostelába, úgyhogy kis szerencsével még aznap átvehetem a távolságigazolást és a compostela-t a 19:00-ig nyitva tartó idegenforgalmi hivatalban (Oficina de Acollida ó Peregrino). Boimortoból az útvonal egy autóút (CP-0603) mentén vezetett tovább, amelyet végtelenül lehangoló eukaliptuszültetvények szegélyeztek.

Ebbe az ültetvénybe ékelődött bele a várostól némileg távolabb eső boimortoi focipálya, amelynek a falára már felfestették a Santiagoi Katedrális sziluettjét.

Ez volt az utolsó fénykép, amit aznap Santiago felé menet még exponálni tudtam, ugyanis percekkel később eleredt az eső, és aznap már nem is állt el néhány rövid szünettől eltekintve. Eleinte megpróbáltam a szokott módon, az esőponcsóm elülső részét magamtól 20-25 centiméterre eltartva védeni a cipőmet a fölülről történő beázástól, de az intenzíven hulló csapadék ellen ez sem jelentett védelmet, úgyhogy valamivel 10 óra után már ismét tocsogott a víz a cipőmben. Az útvonal sem kárpótolt különösebben a csapadék okozta kellemetlenségért, ugyanis a Santiago repülőtér északi sarkáig bezárólag szinte végig közút mellett vezetett. Először a CP-0603 autóutat követte annak a végéig (Empalme A Mota buszmegálló), majd onnan egy egysávos alsóbbrendű úton tovább haladt nyugat felé, hogy aztán az N-634 autóutat Santadrénál elérve a mellett vezessen egészen az A-54 autópálya fölött elhaladó hídig. Ennek a hídnak a túloldalán van az a pont (Terminal de entrada a Santiago - Camiño Frances), ahol a CdN A Lavacolla felé tartó variánsa egyesül a CdF-fel, amibe a CdN Arzúa felé tartó ága már Arzúánál beleolvadt. Ettől a ponttól már csak 13 kilométerre van a Santiagói Katedrális. Innentől egy darabig az útvonal a repülőteret megkerülő erdei ösvényeken vezet, amiket aznap igazi sártengerré változtatott az akkor már több órája zuhogó eső. Ez a szakasz azonban nem tart sokáig, San Paiotól már ismét szilárd burkolatú út vezetett A Lavacollán és San Marcoson keresztül Santiagoig. Ahhoz képest, hogy mekkora tömegre számítottam, az út szinte kihalt volt, még a Monte Gozon lévő turistabarakkok épületei között is alig lehetett embert látni. Santiagoba beérve maga a város is néptelennek tűnt, aminek nagyon örültem, mert normális esetben ilyenkor (fél öt felé) már lehetetlen lett volna szabad ágyat találni egy belvárosi albergue-ben. A Rúa dos Concheiros-on haladva próba szerencse alapon bekukkantottam abba az albergue-be (Albergue La Estrella de Santiago), ahol 2022 novemberében 3 éjszakát töltöttem, és nagy örömömre most is akadt még szabad ágy.

Ki is fizettem azonnal az éjszakai szállás díját, majd miután megkaptam a pecsétet a credential-ba, szaporán tovább is indultam az idegenforgalmi hivatal felé. Öt órára oda is értem, és meglepődve tapasztaltam, hogy a két évvel ezelőtti eljáráshoz képest most már a turistáknak maguknak kell számítógépen berögzíteni a személyes- és útvonaladatokat, amik alapján a credential ellenőrzését követően kiállítják a compostelát.

Miután megkaptam a dokumentumokat, visszasétáltam a Plaza Obradioro-ra, ahol a városháza esővédett árkádja alól készítettem még két fotót a katedrálisról, majd visszaindultam a szállás felé.

Mivel vasárnap volt, így zárva voltak a boltok, úgyhogy visszaúton még megálltam vacsorázni egy török büfénél. A szálláson utána kérdeztem, hogy honnan tudnék újságpapírt szerezni a cipőszárításhoz, és az egyik turistától azt az információt kaptam, hogy az út túloldalán lévő kávézóból (Café Cervecería Tabacos) lehet kunyerálni. Át is ballagtam oda, majd miután a tisztesség kedvéért rendeltem egy kávét és egy croissant, fizetés után rákérdeztem, hogy kaphatnék-e egy régi újságot. A pincér mosolyogva nyújtott át egy terjedelmesebb napilapot, én meg visszatérve a szállásra végre levehettem és kimoshattam a reggel 10 óta vizes túracipőmet.

2024 10 05 – Miraz => Sobrado dos Monxes

Pirkadatkor indultam el Mirazból, és mire felkelt a nap, az eső is eleredt. Eleinte még tartott rövid szüneteket, de dél körül, mire Sobradoba értem, már megszakítás nélkül zuhogott. Ekkor már tocsogott a víz a cipőmben, és az esőponcsó ellenére is derékig vizes voltam, de ennél is jobban zavart, hogy nem tudtam fényképezni egész délelőtt. Eredetileg úgy terveztem, hogy ezen a napon Boimortóig megyek, de végül az eső, és a helyi, 951-es alapítású apátság (Monasterio de Santa María de Sobrado de los Monjes) épülete iránti kíváncsiságom miatt mégis úgy döntöttem, hogy Sobradóban maradok, úgyhogy bevásárlás után el is indultam az apátsági albergue recepciója felé (ezek a képek már estefelé, az eső elállta után készültek).

Szerencsére az apátság épületében lévő albergue-ben volt még bőven szabad ágy, úgyhogy elfoglaltam a nekem kiutaltat, majd az esővédett kerengő biztonságából készítettem néhány képet az apátság melletti barokk templom tornyairól.

Szintén a XVII. században épült kerengőből nyílt az ablergue azon hálóterme, ahol az én ágyam is volt, mint ahogy a kerengőben volt az a polc is, ahol a túracipőket kellett hagyni éjszakára.

A hálóterem elég tágas volt, és még a hátizsákoknak is akadt saját polc.

Közvetlenül a hálóterem mellett nyílt a mosdó és a zuhanyzó.

Az ebédlőben lehetett étkezni, illetve itt lehetett a kimosott ruhákat is kiteríteni.

Délután, amikor elállt az eső, kisétáltam az apátság XVI. században épült templomához, de az zárva volt.

A nap hátralévő része evéssel, a felszerelésem rendezgetésével és a túracipőm kimosásával telt, amelyet a gondnok által a cipőspolc mellé előrelátóan kikészített újságpapírral tudtam kitömni.

2024 10 04 – Vilalba => Miraz

Az albergue-ből napkelte előtt indultam el a belvároson keresztülvezető útvonalat követve Baamonde irányába. Ez a reggel is ködösen indult, de a helyszín (Galícia), az évszak (ősz), és a város fekvése (450 méterrel a tengerszint felett) miatt ez nem volt különösebben meglepő.

Az útvonal gyönyörű erdei ösvényeken keresztül vezetett, melynek látványát végre nem csúfították el a kérgüket vedlő eukaliptuszfák.

A köd a magasabb pontokat még 9 óra körül is beborította.

Fél 11 előtt már beértem Baamondébe, ahol megvásároltam a vacsorára valót (több nyitva lévő boltot már nem érintett az aznapra tervezett útszakaszom), illetve megnéztem a helyi templomot (Iglesia de Santiago de Baamonde), melynek hajóját a XII. században kezdtek építeni. Szokás szerint ezt is zárva találtam, úgyhogy csak kívülről tudtam lefényképezni.

A város határát átlépve az útvonal több kilométeren át egy főút szélén vezetett.

Ennek az útnak a mentén volt az az útjelző betonoszlop is, amely szerint attól a ponttól mérve már csak 99,994 km van hátra Santiagóig.

Egy idő után a jelzés bevezetett az erdőbe, ahol az autóúttal párhuzamosan futó folyó (Rio Parga) fölött egy középkori hídon (Ponte de San Alberte) lehetett átkelni.

A folyó túlpartján egy XIII. századi kápolna (Capela do Santo Alberte) állt, amelyet megint csak zárva találtam.

A kápolna előtt egy forrás (Fonte de Fala) fakadt, amelynek vize a középkori legenda szerint gyógyította a beszédhibát.

A kápolna után kezdődő erdőszakasz különösen gyönyörű volt a zuzmós fáival és a mohás köveivel.

Az őshonos és érintetlen erdő sajnos nem tartott egészen Mirazig, egy idő után ugyanis az út egyik oldalán megjelentek az eukaliptuszfák.

Nem sokkal később pedig egy olyan tarvágott terület következett, ahonnan már ki is termelték az eukaliptuszfákat, és egy földmunkagép épp a tönkjeiket forgatta ki a földből.

Ezek az eukaliptuszültetvények azért terjedtek el szinte mindenhol Észak-Spanyolországban, mert az ilyen fák gyorsnövésűek lévén 8 év alatt vágásérettekké fejlődnek, és kitermelés után hektáronként 7000 euró körüli profitot hoznak a földtulajdonosoknak. Az ilyen eukaliptuszültetvények egészen szörnyű helyek, ugyanis telepítéskor szabályos sorokban ültetik el a facsemetéket, az állatok pedig még évek múlva sem lakják be az erdőt, vagyis úgy gyalogol ezeken keresztül az ember, hogy egyetlen madárhangot sem hall.

A kiirtott eukaliptuszerdő után megint egy olyan szakasz következett, ahol az út egyik oldalán természetes-, a másik oldalon meg mesterségesen ültetett erdő húzódott.

Az eukaliptuszok még Miraz határában sem tűntek el teljesen, bár ott már nem alkottak homogén ültetvényt (csak elszórva jelentek meg egy természetes erdőben), és a példányaik is idősebbek voltak a vágásérett kornál.

Miraz határában az ösvénytől picit távolabb állt egy modern turistaszobor.

Az út nem sokkal később elvezetett egy XIV. századi lakótorony (Torre de Miraz) mellett, amely magántulajdonban állt, és így sajnos nem volt látogatható.

A mirazi albergue-t, ahol éjszakára megszálltam, egy brit konfraternitás építette és üzemeltette, ott jártamkor pedig éppen holland önkéntesek fogadták benne a turistákat.  

2024 10 03 – Mondoñedo => Vilalba

Mivel az útvonal a belvároson keresztül vezetett tovább, így pirkadatkor még egyszer elsétáltam a katedrális előtt, ahonnan már látszottak a ködben úszó környező dombok.

Ezen a ponton kettévált az útvonal, az egyik ág az N634-től keletre vezetett tovább Abadínba, míg a másik (high level variant) a dombtetőkön átvágva és a lakott területeket elkerülve vezetett ugyanoda. Én az utóbbi variánst választottam, amin továbbhaladva gyorsan kiderült, hogy a köd nem csak a délre eső dombokat érintő lokális jelenség volt, hanem ott gomolyog minden magasabb pont fölött.

A városon kívüli területeken, ahol az útvonal gyorsan emelkedve megindult a hegytetők felé, szintén hasonló volt a ködhelyzet.

Ahogy egyre magasabbra vezetett az ösvény, úgy kezdett csökkenni a látótávolság is.

A dombtetőre felérve a köd olyan sűrűvé vált, hogy az úttól picit távolabb legelésző állatokat is részlegesen takarta.

Az út széléhez közeli, illetve a - villanypásztor hiányában - az útra kimászkáló példányokat nem érintette ez a láthatósági probléma.

A későbbi szakaszokon, ahol már nem legelésztek állatok, kerítés szegélyezte az utat.

Valamivel 10 óra után értem le a domb túloldalán Abadínba.

Innen erdei ösvényeken keresztül vezetett tovább az útvonal Vilalba felé.

Az erdei ösvény mellett áll az O Xistral albergue, ami ott jártamkor zárva tartott.

Az albergue-től az útvonal továbbra is erdei ösvényen vezetett, ami jó galíciai szokás szerint végre rendszeres időközönként és jól láthatóan jelölve volt az obligát betonoszlopokkal.

Még egy óra sem volt, amikor elértem a Batán folyót, és átkeltem a fölötte átvezető Viejo hídon.

Az útvonal ezt követően is erdei ösvényeken vezetett tovább.

Délután 4 óra körül értem be Vilalbába, ahol leraktam a hátizsákom az albergue-ben, elfoglaltam az ágyamat, majd nekiindultam a belvárosnak. Először a XV. századi lakótornyot (Torre dos Andrade) néztem meg, ami ma már szállodaként funkcionál.

A torony földszinti része szerencsére turisták számára is szabadon látogatható.

Az első emeletre vezető lépcsőfordulóban találtam egy ősrégi manuális kapcsolású telefonközpontot.

A toronyból történő kijövet után sétáltam egy picit a belvárosban, ahol akadtak még további érdekes épületek is.

2024 10 02 – Vilela => Mondoñedo

Már pirkadat előtt elindultam Vilelából, de ennek nem volt túl sok jelentősége, mert olyan borult és felhős volt az ég, hogy bent az erdőben a fák között még napkelte után is sötét szürkeség honolt. Galíciáról lévén szó a felhők nem csak dísznek voltak az égen, hanem buzgón hullatták is alá a csapadékukat a dimbes-dombos táj kátyús földútjaira és falevelekkel beszórt erdei ösvényeire. Egy ideig próbáltam az esőponcsóm lábaim előtti részét 20-30 centiméterrel magam elé tartva megvédeni a cipőmet a fentről történő beázástól, de így is csak elodázni tudtam az elkerülhetetlent, és indulás után 1 órával már mindkét cipőm tocsogott a víztől. Bár az erdős és ködös táj pompásan nézett ki, de a folyamatos eső miatt a fényképezőgépem nem mertem elővenni. Ez utóbbi egyébként sem lett volna jó ötlet a saras erdei ösvényeken, ahol többször is megcsúsztam, illetve – mivel botor módon nem használtam a túrabotjaimat – egyszer el is estem.

11:30-kor értem be Lourenzába, ahol nyitva találtam a XVIII. században épült Santa María de Valdeflores templomot, melynek homlokzata némileg emlékeztetett a Santiagoi Katedráliséra. A hasonlóság valószínűleg nem a véletlen műve, mivel az ezt a templomot befejező építész (Fernando de Casas y Novoa) korábban a Santiagoi Katedrális oszlopos Madonna kápolnáján dolgozott.

Barokk stílusa miatt ez a templom ugyan teljesen érdektelen volt a számomra, de mivel akkorra már a derékig átáztam és a lábam is cuppogott a vizes cipőmben, úgy gondoltam, hogy jó dolog lenne egy benti séta idejére lerakni a hátizsákomat és megpihenni egy picit. Bent a templomban legalább 4-5 fokkal hűvösebb volt, mint kint, úgyhogy miután levettem az addig a hátamat melegen tartó hátizsákomat, gyorsan fázni kezdtem a vizes rövidnadrágomban és a beázott cipőmben. Mivel nem akartam nagyon áthűlni, így úgy döntöttem, hogy gyorsan körbejárom az épület látogatható részeit, és hacsak nem találok valami érdekes alkotást, akkor maximum 20 percet töltök bent az épületben.

A barokk stílus az épületek homlokzatát csak részben tudta elcsúfítani, az igazán pusztító ízléstelensége inkább az oltárokon bontakozott ki.

A következő, valamivel kevésbé flancos oltár alsó faragványa viszont a barokk stílus ellenére is kellemes meglepetés volt.

A lángok által okozott rettenetes kínt ugyan nem tudta hatásosan visszaadni a faragványt készítő mester, de ennek ellenére a figurák teste és arca is egyaránt igényesen kidolgozott és részletgazdag lett.

Láttam egy másik érdekes oltárt is, aminek festetlen része egyértelműen barokk stílusú volt, míg a polikróm szobor inkább reneszánszkori alkotásnak tűnt.

Az egyik mellékkápolnában találtam egy XVII. századi nyitott szárnyasoltárt, amelynek oltárszekrénye egy 28 elemű ereklyetartóként funkcionált. Minden egyes kis szobor mellkasán volt egy üvegezett ablak, ami mögött a megszemélyesített emberek egy-egy csontdarabja volt látható (bár ismerve az ereklyék kereskedelmével kapcsolatos sajátosságokat, még a csontok humán eredetét sem lehet biztosra mondani).

Egy másik mellékkápolnában pedig a templom melletti bencés kolostort (Monasterio San Salvador de Lourenzá) alapító gróf (Osorio Gutiérrez) síremléke állt. A szarkofág állítólag arab kőfaragók munkája, mivel a legenda szerint a gróf egy szentföldi zarándoklata során vásárolta azt.

Mivel több, számomra érdekes látványosságot nem találtam a templomban, így ezt követően gyorsan tovább is indultam a városból. A reggel óta kitartóan hulló csapadéktól kísérve érkeztem meg két órával később Mondoñedoba, ahol a Montero hotel által üzemeltetett albergue-ben találtam szállást.

Mivel meg akartam nézni a helyi katedrálist, és még vásárolnom is kellett valamit vacsorára, így miután elfoglaltam az ágyamat, rögtön tervezgetni kezdtem a délután hátra lévő részét. A korábbi rossz tapasztalatok miatt gyorsan ellenőriztem a weben a nyitva tartását, majd miután megnyugodtam, hogy itt nincs 3 órás délutáni szieszta, el is indultam a katedrális felé, amiben az útikönyvem gyönyörű kóruspadokat és a freskókat, a Google Maps pedig alacsony forgalmat ígért. Az utóbbi ígéret kétség kívül igaznak bizonyult, ugyanis a katedrálist zárva találtam, és a helyi idegenforgalmi irodában is megerősítették, hogy aznap már egész biztosan nem fog kinyitni, úgyhogy csak kívülről tudtam lefotózni azt.

Mivel továbbra is csepergett az eső, így bevásárlás után visszasétáltam a szállásra, ahol megvacsoráztam, majd végre kimostam a napközben átázott, saras és enyhén mocsárszagú cipőmet. Maga az albergue egyébként jól felszerelt és tágas közösségi terekkel rendelkező szálláshely volt, ahol a megszokottól eltérően textil lepedőt és párnahuzatot adtak, nem pedig egyszer használatosat.

2024 10 01 – Tapia de Casariego => Vilela

Még sötétben elindultam Tapia de Casariegoból, úgyhogy a napfelkelte már a város körüli földeken ért.

Az útvonal jó darabon partközelben haladt, úgyhogy a délelőtt folyamán több strandot mellett is elsétáltam. Az első igazán tetszetős fürdőhely a Playa de Santa Gadea volt, melynek a fövenyén reggel fél kilenckor még csak a sirályok kutattak élelem után.

A Playa de Penarronda szintén homokos parttal rendelkezett, de itt már a sirályok mellett két pihenő turista is látható volt.

Az útvonal ezt követően Figueras felé fordult, ahol a Puente dos Santos hídon átvezetett az Asztúria és Galícia határát jelentő Eo folyó torkolatán keresztül Ribadeo-ba.

Ribadeo már Galíciához tartozott, úgyhogy ettől kezdve az útvonalat szabvány méretű betonoszlopok mutatták, amelyeken feltüntették a Santiagoig hátra lévő távolságot is. Az első ilyen betonoszlop 183,964 kilométerre volt még a Santiagoi Katedrális előtti Obradoiro tér közepétől.

A betonoszlopokon túl hamar belefutottam Galícia másik jellegzetességébe, a galiciai hórreo-nak nevezett lábakon álló gabonatárolóba.

Ez a fajta tároló ugyan Galíciában őshonos, de idővel Asztúriában is elterjedt, legalább is jó pár példányt láttam ott belőle. A hórreo melletti buszmegálló várakozó fülkéjét egy invazív kártevő faj egyedei foglalták el.

Nem sokkal távolabb állt a vilelai albergue, ami gyakorlatilag egy épületet alkotott a helyi kocsmával. Mivel épp cseperegni kezdett az eső, illetve mivel az öt nappal korábban jelentkezett – ám La Isla óta már csak enyhe kellemetlenséget okozó – lábfájásom ekkorra valamiért megint elég intenzívvé vált, így itt meg is szálltam.

2024 09 30 – Luarca =>  Tapia de Casariego

Luarcából kiérve az útvonal az N634 autóút és az A-8 gyorsforgalmi között húzódó alsóbbrendű utakon vezetett, illetve El Bao-nál majdnem érintette is a gyorsforgalmit, pontosabban az alá épített hidat (Viaducto río Barayo).

Ezt követően viszont már az N623 nyomvonalát kerülgetve futott tovább, be-be nézve vele együtt az útba eső kisebb településekre is. Az idő nem nézett ki túl bizalom gerjesztően, mivel a környező dombok tetejét már felhők takarták.

Fél órával és 2-2,5 kilométerrel arrébb, Piñera környékén viszont már kevésbé lógott az eső lába.

Piñera után az útvonal egy ideig az N623-on vezetett, de szerencsére ezen az autóúton sem itt, sem pedig a későbbi szakaszokon nem volt komolyabb forgalom.

 Az esőfelhők Navia közelében újra gyülekezni kezdtek, de fenyegetésük ismét csak vaklármának bizonyult.

Az útvonal Navia után is követte az N623 nyomvonalát, és vagy azon, vagy azzal párhuzamosan futott La Caridad városáig, ahol aztán elhaladt a nap első igazán fotogén épülete mellett.

Nem sokkal Navia után kettévált az útvonal. A 'hivatalos' variáns a parttól némileg eltávolodva Barresen keresztül vezetett Ribadeóba, a part menti variáns meg a tengerhez közel maradva futott keresztül Tapia de Casariego városán. Én az utóbbit választva indultam neki a továbbra is az N623-at kerülgető útvonalnak, ami mentén szintén akadtak látványos épületek.

Délután fél öt felé értem be tengerparton fekvő Tapia de Casariego-ba, ahol aznap megszállni terveztem.

A település albergue-je gyanúsan elhagyatottnak tűnt a csukott ajtajával, de ennek ellenére szerencsére üzemelt.

Bent az albergue-ben ugyan nem volt gondnok, de a már ott lévő turisták elmondták, hogy a város idegenforgalmi hivatalában lehet bejelentkezni erre a szállásra, és a credential-t is ott pecsételik le. Miután én is túlestem ezen a procedúrán és bevásároltam vacsorára, visszatértem az albergue-hez, és készítettem néhány fotót a közvetlenül mögötte lévő partszakaszról, melynek sziklái és vízzel körülvett szigetecskéi tengeri madarak költőhelyéül szolgálnak.

Vacsora után még volt idő naplemente előtt tenni egy rövid sétát a városban és a kikötőben.

2024 09 29 – Soto de Luiña => Luarca

Soto de Luiña-ból kiérve rögtön egy erdős szakasz következett, ami szerencsés módon javarészt tényleg természetes erdőt jelentett, nem pedig az Észak-Spanyolország szerte elterjedt, szabályos sorokba ültetett és 8 év után tarra vágott eukaliptuszerdőt.

Az erdő természetes volta persze azzal járt, hogy a terep is nehezebb volt valamivel a megszokottnál, hiszen számos patak csörgedezett keresztül az ösvényeken. Egy rövidebb erdei kirándulás során az ilyen kis patakok ugyan nem okoznak problémát, de egy ilyen sok száz kilométeres túrán, ahol a többség nem vízálló túrabakancsban gyalogol, hanem könnyen átázó futócipőben, miközben még egy 8-12 kilós hátizsákot is visz a hátán, ott azért elővigyázatosabban kell átkelni rajtuk.

A szélesebb patakok fölé persze azért építettek hidat is.

Barcia közelében az útvonal elvezetett egy fél hektáros romos temető (Cementerio de los mouros) mellett, amiben már nem is igen látszottak a sírkövek. Párszáz marokkói muszlim katona van itt eltemetve, akik a Spanyol polgárháborúban (1936-1939) Franco oldalán harcolva vesztették életüket, javarészt Oviedo ostroma során. Döntő többségük a napi 4 pesetás zsold fejében csatlakozott Franco seregeihez, ahol főként ágyútöltelékként használták őket. A temetőt egy Omar nevű barciai imám gondozta egészen az 1970-es haláláig, de azóta nem igazán foglalkoznak vele annak ellenére sem, hogy ez a hely 2012-ben bekerült az Asztúriai Kulturális Örökség Leltárába. Teljes mértékben érthető persze, hogy a helyiek nem tartják prioritásnak a temető gondozását, hiszen itt olyan katonák nyugszanak, akik pár évtizeddel ezelőtt az ő őseiket gyilkolták egy közutálatnak örvendő diktátor vezénylete alatt.

Délután háromkor értem be Luarcába, ami az egyik legszebb tengerparti kisváros a CdN útvonalán. Ez a település eredetileg egy, a Rio Negro torkolatánál létesített kis halászfalu volt.

A helyi albergue-t egy vele szemben álló hotel üzemeltette, úgyhogy először oda kellett becsöngetnem szállásügyben.

Miután beengedtek az albergue-be és elfoglaltam az ágyamat, illetve megebédeltem, elindultam megnézni az óriáskalmárokat bemutató helyi múzeumot.

A múzeum után még sétáltam egyet a belváros folyóparti részén.

Késő délután értem le a kikötőbe, ahol még pont tudtam készíteni néhány fotót az előtt, hogy az eleredő eső visszakergetett volna a szállásra.

2024 09 28 – Avilés => Soto de Luiña

Még pirkadat előtt kiértem Avilésből, úgyhogy a napfelkelte már Bastián határában ért, nem sokkal az útvonal tengerparti- és szárazföldi variánsra történő szétválása után. Én a tengerparton haladó variánst választottam, és Bastiánból már látszott is az útszakasz első nagyobb városa, Salinas.    

Bastiánból egy erdei ösvény vezetett le a parthoz.

8 óra előtt értem le Salinas strandjára, ami ekkor még szinte teljesen kihalt volt. A tenger felett a látótávolságot jelentősen lecsökkentető vastag páraréteg ült.

A strand nyugati oldalán egy tagolt félsziget nyúlt a tengerbe egy kilátóval a végén.

Bár a korai időpont miatt még hűvös volt az idő, egy előttem haladó turista mezítláb sétált a fövenyen.

A strand végén az út felvezetett a félszigetre is rányúló dombra, amit sűrűn befontak a különféle túraösvények.

A domb túloldalán terült el Arnao, egy kis bányásztelepülés, ahol 1915-ben fejeződött be a szénkitermelés, mivel a tengerszint alatti vájatokat elárasztotta a víz.

Mivel az itteni szénbányában alakították ki Asturia első függőleges aknáját, így annak felszín feletti épületeit (Castillete de la mina de Arnao) 2006-ban felvették az Asztúriai Kulturális Örökség Leltárába, és bányászati múzeumot nyitottak benne.

A múzeumhoz közel esett a strand is, ami most csak sirályokat látott vendégül.

A település túloldalán az út ismét egy dombra kapaszkodott fel, ahonnan visszatekintve a partvonal több tengerbe nyúló félszigetét is látni lehetett.

Az útvonal ezt követően Santa María del Mar felé vezetett tovább. A két település közötti domb tetejéről pompás kilátás nyílt a sziklás partszakaszra, illetve a település strandjára is.

Mivel ettől a ponttól kezdve az útvonal tengerparti variánsa a partvonal tagoltsága miatt jelentősen hosszabb volt, mint a parttól távolabb futó, így délnek fordulva Naveces felé indultam, hogy Santiago del Monte-ban áttérjek a rövidebb, szárazföldi variánsra. Onnan El Castillu felé mentem tovább, ahol a két variáns egyesült, és egy La Mandalenában tett kitérő után Muros de Nalón városába vezetett. Ezt követően egy erdei szakasz következett, ami nehéz munkagépek által is használt erdészeti utakon keresztül vezetett. Ezen a területen igencsak csapadékos lehetett az időjárás a megelőző napokban, legalábbis a keréknyomokban összegyűlt vízmennyiségből erre lehetett következtetni.

Az erdei út El Pito településhez vezetett, ahol egy helyi gazdag család (Selgas) a XIX. században egy reneszánsz stílusú kerttel körülölelt palotát (Palacio la Quinta de Selgas) építtetett magának.

El Pito után ismét erdei útszakasz következett, de ez szerencsére már kevésbé volt saras.

Délután 5 körül értem be Soto de Luiña albergue-jébe, ahol meglepetésemre nem találtam gondnokot, csak egy információs táblát, ami arról tájékoztatott, hogy az ágyak érkezési sorrendben szabadon elfoglalhatók, és a gondnok majd csak este hét után fog megérkezni, hogy beszedje a pénzt az éjjeli szállásért, illetve, hogy lepecsételje a credential-okat. Az albergue épülete kívülről picit viharvert volt, de ezt bőségesen kompenzálta a nagyméretű kert, ahol étkezési lehetőséget biztosító asztalok, továbbá ruhaszárításhoz használható szárítókötelek is voltak.

2024 09 27 – Peón => Avilés

A Peónt rejtő völgyből tovább vezető útvonal keresztülhaladt egy dombtetőn, ahonnan már be lehetett látni az egész falut.

Innen Gijon felé haladtam tovább, aminek határához gyorsan el is értem, ám a parthoz, és a történelmi belvároshoz még hosszú út vezetett a külső lakóövezeteken keresztül. Mivel engem főleg a római korból megmaradt romok érdekeltek, és 1-2 óránál többet nem tudtam a városra szánni, így idő hiányában sajnos a XX. század második felében épült kulturális negyedet (Laboral Ciudad de la Cultura) csak távolról láttam.

Tíz óra körül értem ki a strandra (Playa de San Lorenzo), ahonnan már látni lehetett a Santa Catalina félszigeten elterülő Cimadevilla városrészt, ahol a római kori romok- és a középkori óváros állt.

Ezen a félszigeten tornyosult közvetlenül a part mellett a San Pedro templom is, amit a város eredeti, XV. században épített, és a polgárháború alatt elpusztult temploma helyén húztak fel 1945-55 között.

Más, modern templomokhoz hasonlóan ez az épület is unalmasan steril, és ezt az összképet csak még tovább rontja a főkápolna falait elcsúfító mozaik.

A templommal szembeni tér alatt kapott helyet a város római kori fürdőit bemutató múzeum (Termas Romanas de Campo Valdés), ahol egy maketten is megjelenítették a feltáráskor talált romokat.

Noha a római korban épített közfürdő romjain a középkorban egy temető létesült, mégis sikerült feltárni a fürdő romjait, és meghatározni azok eredeti funkcióit és működési mechanizmusait. A fürdő központi fűtésének (hypocaustum) működési elvét külön makett szemléltette.

Ezen jó látszódott, hogy egy, a fürdő épületén kívüli fűtőházban (praefurnium) a tüzelő elégetésével felmelegített levegő hogyan keringett az izzasztókamra téglaoszlopokra helyezett padlója (suspensura) alatt, illetve a falba beépített üreges agyagtéglákon (tubulatio) keresztül. Ez a központi fűtéses rendszer a Római Birodalom egész területén elterjedt, így az aquincumi fürdőben is ilyen működött.

A kiállításon láthatóak volt az itteni fürdő izzasztókamrájának (sudatio) padlóját tartó oszlopok romjai.

Miután a mostani talajszint alatti múzeumból visszatértem a felszínre, tovább indultam Avilés felé. Átsétálva a félsziget túloldalára, elhaladtam a kikötővel szemben álló Revillagigedo palota előtt, ami ugyan a XVIII. században épült, de tartalmaz egy, a XV. században emelt négyzet alaprajzú tornyot is (a másik tornyot - ami az eredeti torony pontos másolata - a palotával egy időben építették).

A palotával szembeni kikötő ma már csak szabadidős célokat szolgál, úgyhogy a bent álló vitorlások között nem voltak halászhajók.

Gijon-ból kifelé gyalogolva elhaladtam az ipari zóna mellett, aminek legnagyobb részét az ArcelorMittal acélgyára tette ki.

Ennek az acélgyárnak a telephelye dominálta a látképet még akkor is, amikor megkerülve azt visszanéztem a város felé a Monte Areo tetejéről.

Már délután 5 felé járt, mire beértem Avilés-be, ahol szerencsére még volt szabad ágy a helyi albergue-ben.

Az épület belső udvarán bőven volt teregetési lehetőség, amit ki is használtak az előttem érkezők.

A hálóterem zsúfolásig tele volt rakva ágyakkal, de a város méretét és a turisták számát figyelembe véve ez teljesen indokolt volt.

2024 09 26 – La Isla => Peón

Mivel előző nap a bal lábam izomfájdalma miatt a tervezettnél rövidebb távot tudtam csak gyalogolni, így jó korán indultam útnak. Sötétségben és szemerkélő esőben sétáltam Colunga irányába, ahová még napfelkelte előtt beértem. Szerencsére a nap hátra lévő része jobban alakult, ugyanis hamarosan elállt az eső, és mire 9 óra körül beértem Priescába, már a nap is kisütött. Priescában az útvonal érintette a preromán stílusban épült (921-ben már használatba vett) San Salvador templomot, amely szinte változatlan állapotban maradt fenn egészen 1936-ig, amikor is egy tűzeset miatt leégett a teteje.

Priescából Sebrayo felé vitt tovább az út, ahol az egyik ház eresze alatt egy hatalmas kaktuszt vettem észre.

Sebrayoból egy erdei út vezetett tovább Villaviciosa felé.

Villaviciosában az út elhaladt egy tábla előtt, amelyet annak emlékére állítottak, hogy az UNESCO 2015-ben a Camino del Norte és a Camino del Primitivo útvonalakat is felvette a világörökségi listára (amire a Camino del Frances már 1993-ban felkerült).

Picivel odébb állt a Santa Maria de la Oliva templom, amelyet a XIII-XIV. századok során építettek, és amely így egyaránt tartalmaz román- és gótikus stílusjegyeket.

A bélletes kapu oszlopainak szobrait ugyan megrongálták, de a faragott oszlopfők ember- és állatalakjai szerencsére sértetlenek maradtak.

A templom nyitva volt, így meg tudtam nézni a puritán kialakítású egyetlen hajóból és egy kápolnából álló belső terét is.

Villaviciosa városából kifelé sétálva elhaladtam az útelágazás mellett, ahol elvált egymástól a Camino Primitivo és a Camino del Norte. A Primitivo útvonal itt Oviedo felé fordulva végleg elhagyta a tengerpartot, a Norte pedig haladt tovább változatlanul a nyugati irányba.   

Innen továbbindulva Peón felé vettem az irányt, ahová délután ötkor érkeztem meg.

2024 09 25 – Pineres de Pria => La Isla

Reggeli után Pinares de Pria albergue-jéből egy legelőkkel határolt földúton indultam el Ribadesella irányába.

A felhők nem néztek ki különösebben vészjóslónak, és szerencsére a borult idő ellenére tényleg nem kezdett el esni az eső.

Az egyik tanya udvarán észrevettem egy baromfiólt, ahonnan a gazda valamiért még reggel nyolc után sem engedte ki az állatokat.

Fél kilenc után értem be Ribadesella városába, amit X. Alfonso alapított 1270-ben. Az útvonal jelzéseit követve keresztülgyalogoltam a Portiuellu negyeden.  

Onnan a Sella folyó torkolatához jutottam, ahonnan már látszott a túlparton lévő kikötő.

Az öböl mentén gyalogolva eljutottam a hídig (Puente del Sella), amelyen átsétáltam a város túlparti részébe. Itt a jelzéseket követve kijutottam a strandra, amelyet tetszetős villaépületek szegélyeztek.

A városból kiérve egy részben aszfaltozott erdei úton folytattam az utamat Colunga irányába.

Az erdei szakaszt követően az út egyre közelebb vezetett a tengerparthoz, de a sziklás partszakaszok miatt szintben még így is fölötte maradt.

La Baciella volt az első olyan homokos partszakasz, ahol az út leereszkedett a tengerszintig.

Ezt követte Playa de Moracey, amelytől már szinte összefüggő strandszakaszok (Playa de Espasa, Playa de El Barrigón) vezettek egészen La Isla-ig.

Mivel napközben meghúztam a lábam, így La Isla-ból már nem akartam tovább sántikálni még 5 kilométert Colunga városáig, így nekiláttam szállást keresni. Az önkormányzat által üzemeltett olcsó szállót sajnos zárva találtam, viszont onnan visszafelé haladva belefutottam egy közvetlenül a strand (Playa de la Isla) mellett álló hostel-be, ahol volt még szabad ágy.

A hostel-lel szemben állt a vízben az a szikla, amit a helyiek hivatalosan ugyan sziklának (El Peñón) hívnak, de valószínűleg mégiscsak szigetnek tekintenek, legalább is a település neve (La Isla) erre enged következtetni.

2024 09 24 – Vidiago => Pineres de Pria

A szállásról reggeli után rögtön elindultam Llanes irányába. Az előző napok ködös és borongós napkeltéitől eltérően ez a reggel kifejezetten napsütéses volt, és ez a kedvező időjárás szerencsére egész estig megmaradt. A part közelében 8 óra körül kifejezetten szépek voltak a fények.

Tíz órára már Llanes belvárosában jártam, ahonnan gyorsan kiértem a tengerpartra.

Llanes tengerpartjáról indult az útvonal azon variánsa, ami az útikönyv szerint az egész CdN egyik legszebb tengerparti látványát nyújtotta. A közeli hegyek miatt a tengerparttól picit távolabb eső, még a városon belüli szakasz is szép volt.

Az igazán gyönyörű részek viszont a várostól távolabb kezdődtek.

Póo városánál ért véget a part menti szakasz, attól a ponttól kezdve már valamivel beljebb vezetett az útvonal. A vizet persze így sem kerülte el, hiszen három strandot (Playa de Póo, Playa el Portillu, Playa de las Cámaras) is érintett.

A Playa de las Cámaras után egy kis üdülőváros következett, ahol az útvonal elhaladt egy vicces nevű apartman (Apartamentos Borizu Playa - borizuplaya.com) előtt.

Mivel a nevéről rögtön a 444 podcast-ja jutott az eszembe, így az épület környékén alaposabban is szétnéztem, hátha felbukkan egy ismerős arc, de úgy tűnik, hogy ezt a helyet mégsem az Uj / Bede / Winkler trió üzemeltette.

Annak érdekében, hogy megkerülhesse a Ria de Barro-t, az út ezt követően egy ideig az LLN-11 autóút melletti járdán vezetett, ahonnan jól rá lehetett látni az Iglesia de Nuestra Señora de los Dolores-re és a mellette lévő temetőre.

Ezt követően egy erdei ösvény következett, ami az elhagyatott Monasterio de San Antolín de Bedón közelében bukkant elő az erdőből, és tért vissza az autóútra.

Ez az autóút aztán pár száz méterrel távolabb elvezetett a Playa de San Antolín mellett.

Nem sokkal később az útvonal letért az aszfaltról egy erdei ösvényre, ami a közbeeső városokat kerülgetve elvezetett Pineres de Pria településhez. Bár ez a falu Asztúria keleti részén fekszik, viszonylag messze Galíciától, az egyik ház udvarán mégis ott állt egy, a galiciai hórreokra emlékeztető csűr. Ennek az épülettípusnak az a jellegzetessége, hogy a rágcsálók távoltartása érdekében oszlopok tetején nyugvó kőtömbökön áll legalább 1-2 méterrel a talajszint fölött.  

Az aznap esti szállásnak kinézett Albergue Casa Rectoral de Pria a településtől még negyed óra sétatávolságra állt egy kisebb domb tetején.

2024 09 23 – Comillas => Vidiago

Még sötét volt, amikor Comillas-ból tovább indultam az útvonalon San Vicente de la Barquera felé, és fél kilenc körül járhatott, amikor odaértem az öböl partjára, ahonnan már látszott a Santa Maria de los Ángeles templom és a vár (Castillo del Rey).

A városba vezető 500 méter hosszú hidat (Puente de la Maza) Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd parancsára a kezdték el építeni a XV. században, ám csak a XVIII. században, III. Károly uralkodása alatt készült el.

Az útvonalról letérve felbaktattam a XIII. – XVI. század között felépített templomhoz, amit sajnos a korai időpont miatt zárva találtam.  

Közvetlenül a templom előtt állt a XIV. – XVI. század között felépített zarándokkórház (Hospital de La Concepción) romja.

A templom mögött futott a régi megerősített városfal, és az abban kialakított városkapu (La Muralla).

Amikor ezt követően továbbindultam az útvonalon a városból, az első dombról csodás kilátás nyílt a templomra és a mögötte húzódó városfalra.

Ahogy közeledtem Cantabria és Asturia határához, egyre több hegy bukkant fel a horizonton.

Asturia-ba átérve keresztülsétáltam a dél-amerikai építészeti stílusokat felvonultató Colombres városán, majd onnan továbbgyalogolva elérkeztem Bulena-ba, ahol számomra tetszetősebb épületeket láttam.

Pendueles-ben terveztem megszállni, de az ott található 3 albergue közül 2 zárva-, a harmadik pedig tele volt, úgyhogy tovább kellett gyalogolnom a következő településre, Vidiago-ba. Miután elfoglaltam a helyem az otteni albergue-ben, kisétáltam a tengerparton De los Bufones de Arenillas-nak nevezett karsztképződményhez, amely gyakorlatilag egy tenger felé nyitott barlangból, illetve egy abból egy, a felszín irányába vezető kéményből állt, amin keresztül dagálykor akár több méter magasra is fel tudott csapni a hullámokból származó tengervíz.

2024 09 22 – Santillana del Mar => Comillas

Korán reggel elindultam az Altamira múzeumhoz, hogy már egy órával a nyitás előtt beállhassak a sorba. Elővigyázatosságom nem volt indokolatlan, mert nyitásra már legalább 25 ember állt mögöttem, márpedig egy-egy turnusban ennél kevesebb látogatót engednek csak be a neocave-be.

A 14-, 18-, 22- és 35 ezer éves rajzokat tartalmazó eredeti barlangot 13000 évvel ezelőtt egy sziklaomlás zárta le, és 1876-ig valószínűleg nem járt benne ember. A barlangot híressé tevő rajzokat 1879-ben találta meg a földterület tulajdonosának lánya, aki elkísérte a helyszínen kovaeszközöket kereső amatőr paleontológus apját, Marcelino Sanz de Sautuolat. Az alkotások színvonala és kiváló állapota miatt a tudományos közvélemény eleinte hamisítványoknak gondolta azokat, és ez a meggyőződés csak akkor változott meg, amikor a következő évtizedben további hasonló barlangrajzokat találtak Cantabria más barlangjaiban.

Az eredeti barlang ma már nem látogatható, de a külső bejárata a múzeum kertjéből nyílik.

A múzeum épületében kialakítottak egy, az eredeti barlang rajzokat tartalmazó termével megegyező mérető helyiséget (neocave), ahol a látogatók megtekinthetik a híressé vált barlangrajzok valósághű reprodukcióit.

A múzeumban a neocave-en kívül számos érdekesség is látható, többek között a mára közismertté vált kőkorszaki szobrocskák eredeti méretű replikái.

A személyes kedvencem viszont egy eredeti, a XVIII. században a sarkvidék akkori lakosai által rozmárbélből csonttűkkel vart esőkabát volt, amelyhez állatinakat használtak cérna gyanánt.

A kiállítás megtekintése után visszaindultam Santillana del Mar-ba, ahol szebb épületek után kutatva bejártam még néhány, előző nap nem látott utcát.

Már majdnem dél volt, mikor továbbindultam a városból. Az út Ruilobuca külterületén keresztülvezetett egy pár házból álló kis utcán, amelynek épületei a tájegység építési sajátosságainak megfelelően kétszintesek voltak. Az alsó szint eredetileg istállóként funkcionált, míg a felső a tulajdonos családjának lakhelye volt.

Délután 5 körül értem Comillasba, ahol aznap este terveztem megszállni. Ez a város a XIX. században a barcelonai elit egyik kedvelt nyaralóhelye volt, ami nagymértékben befolyásolta a település építészeti stílusát. Történt ugyanis, hogy egy helyi hajómágnás, a kubai rabszolga-kereskedelemből meggazdagodott Antonio Lopez beházasodott Barcelona egyik legvagyonosabb családjába, a Güell famíliába, amely révén kapcsolatba került Antoni Gaudival is, akinek elsőszámú patrónusa lett. Gaudi tervei alapján épült meg Comillasban a Villa el Capricho, korábbi munkaadója, Joan Martorell pedig a Sobrellano palotát tervezte.

Barcelonához hasonlóan Comillasban is van egy Güell park (Park Güell y Martos), amely a város egyik dombján helyezkedik el.

A parkban található az Almodóvar del Río hercegének háza.

A park legmagasabb pontján állították fel Antonio Lopez emlékművét, amely bővelkedik a hajózással kapcsolatos szimbólumokban. Sem az emlékművön, sem annak közelében nem található semmiféle olyan tábla, amely információt tartalmazna a márki rabszolga-kereskedelemben játszott szerepével kapcsolatban, vagy emléket állítana az áldozatainak.

A parkkal szembeni dombon található Comillas egyik temetője, amelynek különlegessége, hogy a település régi gótikus templomának falai határolják.

Erről a dombról rá lehet látni a régi városközpontra.

A történelmi városközpontban, amely sikeresen elkerülte Gaudi és a többi barcelonai építésztársa által képviselt katalán modernizmus hatásait, számos szemrevaló épület található.

2024 09 21 – Boo de Pielagos => Santillana del Mar

Reggeli után rögtön az albergue-vel szembeni vonatmegállóhoz mentem, ugyanis a hivatalos CdN útvonal szerint itt vonattal kellett megtenni 2 km-t Mogro megállójáig.

A középkorban a két település közötti folyón (Rio Pas) révészek vitték át az utasokat, de mire vasúti összeköttetés létesült a két falu között, addigra ők már rég felhagytak a tevékenységükkel. A hosszú kerülőre nem vállalkozó turisták éveken át gyalog keltek át a Pas folyó fölött átívelő vasúti hídon (Puente Ferroviario sobre el río Pas), ám mivel azon nem volt kialakított járda, ráadásul a híd szélessége is csak kis mértékben haladta meg az áthaladó vonatok űrszelvényének méretét, így ez valamekkora veszélyt azért rejtett magában. Erre a kockázatos gyakorlatra egy idő után felfigyeltek a helyi hatóságok, és bírságok kilátásba helyezésével próbálták elriasztani a gyalogosokat a híd nem rendeltetésszerű használatától. Ennek megfelelően a mostani útikönyvek már a vonattal történő átkelést ajánlják a sínek fölé hajolva történő hallgatózás, majd a hátizsákkal kivitelezett, és a talpfákon történő átkocogás helyett.

A vonat gyorsan befutott a megállóba, és kevesebb, mint két perc múlva már Mogro-ban szálltam le a szerelvényről.

Továbbindulva az útvonalon elsétáltam a Virgen del Monte remeteséghez, amelyet ugyan zárva találtam, de a dombtetőről csodás kilátás nyílt a ködös reggeli tájra.

Az út folytatása már kevésbé volt festői, ugyanis elvezetett a Barreda külterületén elhelyezkedő vegyi üzem (Solvay Quimica S.L.) mellett, amelynek parkolójában valamilyen célból felállítottak egy felfújható gyerekjátékot.

Délben értem be Santillana del Mar-ba, amit Jean-Paul Sartre a leggyönyörűbb spanyol falunak nevezett. Ez az ő korában akár még igaz is lehetett, de mostanra már ezt a települést is erősen a maga képére formálta az idegenforgalom. A nagyobb épületekből hotel vagy panzió lett, a kisebb házak döntő többségének a földszintjén pedig szinte tökéletesen azonos árukészletű szuvenír boltokat rendeztek be.

Nyitásra (13:00) már ott álltam az El Convento albergue előtt, amelyet egy volt zárda épületében alakítottak ki.

Az albegue-k esetében megszokott közös hálótermek helyett itt 2 személyes szobák voltak, amelyeknek még saját mosdókagylójuk is volt.

Ebéd, mosás és teregetés után visszasétáltam a városközpontba, hogy megtekinthessem a város nevét adó, és a XII. században építeni kezdett román stílusú Santa Juliana templomot.

A kerengőjének káprázatosan szép oszlopfői voltak.

A templom belső tere is nagyon érdekes, az oltárral szemben ugyanis áll egy nikomédiai Juliannának, a város névadójának tulajdonított síremlék. Keresztény szentről lévén szó koránt sem meglepő, hogy más városokban is akad még neki tulajdonított sír, a neki tulajdonított ereklyékből meg aztán végképp sok helyre jutott.

Maga a templom ugyan javarészt román stílusban épült, de a XV. század végén készített oltára már egy kifejezetten díszes gótikus darab.

A nikomédiai Juliannának tulajdonított síremléken kívül más szarkofágok is helyet kaptak a templom belső terében, de sajnos nem voltak mellettük információs táblák.

2024 09 20 – Noja => Boo de Pielagos

Noja-ból indulva az első útba eső település Castillo Siete Villas volt, amelynek XVI. században épült templomát (iglesia de San Pedro y San Pablo) zárva találtam.

Tovább is indultam San Miguel de Meruelo irányába a jelzett úton, ami gyakorlatilag egy termőföldek között futó kis ösvény volt.

Ez a település mélyebben feküdt, mint Noja és Castilla, így a határa még 8 óra körül is a ködben úszott.

Folytatva az utat Somo felé észrevettem egy olyan parcellát, amin majd 100 sirály kutatott élelem után.

Már elmúlt 11 óra is, amikor megérkeztem Pedreña városába, ahol a kompállomáson megvettem a jegyet a Santander-be történő átkeléshez.

Szerencsére nem kellet sokat várnom, mert gyorsan megérkezett és kikötött a révhajó.

Az út majdnem 10 percen át tartott, úgyhogy bőven volt idő képeket készíteni Santander egyre közeledő partjáról.

A révhajó kikötése után rögtön a katedrálishoz siettem, ami annak ellenére is zárva volt, hogy nyitvatartási időben érkeztem.

Mivel vasárnap (2024. 09.22) reggel már Santillana del Mar-ban kellett lennem ahhoz, hogy meg tudjam nézni az Altamira múzeumot (a többi napra már nem volt online foglalható időpont, de vasárnap e nélkül is be lehetett menni érkezési sorrendben), így fájó szívvel továbbindultam aznapi szállásom, a 13km-re lévő Boo de Pielagos felé. Az út keresztülvezetett Santander meglehetősen hosszú és teljes mértékben érdektelen külvárosán. Boo de Piélagos-ba érve rögtön az albergue-hez mentem, ahol már nem volt szabad ágy a számomra.

Szerencsére a tulajdonos felajánlotta, hogy alhatok az ilyen helyzetekre fenntartott extra ágyon, ami a garázsából nyíló kis helyiségben volt.