Lehetséges lenne, hogy a görögök theória szava, ami a látás egy sajátos módját, illetve a látottak egy bizonyos feltárulkozását jelenti, és a theos kifejezés között, ahogyan az ókori hellének isteneiket hívták, adott lenne egyféle mélyebb összefüggés? Közös gyökerű szavakról van itt szó? Mert első látásra, illetve hallásra nagyon úgy tűnik. A görögöknek volt egy hétköznapibb kifejezésük is a vizuális érzékelésre, és ezt a horaó igével és származékaival fejezték ki. Amikor azonban valami mélyebb értelmű észlelésről volt szó, úgy is mondhatnánk, hogy lényeglátásról, akkor a görög ember a theorein igét használta. Mint ahogy a magyarban is mondhatjuk, hogy nézek, vagyis bambulok ki a fejemből és vizuálisan észlelek dolgokat, és látok, azaz mélyebb összefüggéseiben látom a valóságot. A látás tehát a görögöknél – és hát nálunk is – a valóság megragadásának egy mélyebb vagy tágabb formáját jelenti. Nem csak éppen az érzékelést értjük látás alatt, az a nézés lenne, hanem egyféle szellemileg magasabb rangú tevékenységet. Ahogy az ismert mondás a fáról és az erdőről jól megvilágítja: láthatom a sok fát, de hogy összeáll-e bennem a tudás, hogy itt előttem nem csak a fák összessége tárulkozik fel, hanem erdő az, amit látok, és az erdő jóval többet jelent, mint ami a fák egymásmelletti összessége, ennek (be)látásához már egy szellemi szintugrás szükséges. Ezért nagyon találó az a mondás, hogy néha csak néznünk, nézünk, de nem látjuk a fáktól az erdőt.
Ha a görög theorein (látni) és a theos (Isten) szó között csakugyan adott a kapcsolat, akkor a dolgok összefüggéseinek mélyebb meglátása, tehát a belátás és a lényeglátás nem sorolható az ember úgymond eleve adott, azaz magától értetődő, hétköznapi képességei közé. Nem hiába van ott ennek a kifejezésnek a gyökerében Isten neve. Keresztény nyelvhasználatban úgy is fogalmazhatnánk, és az ógörög a születő kereszténység elsődleges nyelve (!): Isten kegyelme (ajándéka) az, ami lehetővé teszi számunkra, hogy hitünk által meglássuk a mélyebb összefüggéseket, hogy belássuk, mi is a valódi jelentése ennek a világnak, amiben élünk, aminek egyes részeit nézzük, észleljük, és amiben Isten segítségével (theorein) megtaláljuk és értelmezzük magunkat. Isten segít nekünk belátni azt, hogy hogyan lehetséges hitünk alaptétele, a forrás, amiről az Írások szólnak, hogy megölték, levették a keresztről, el is temették, de aztán mégis üres a sír, és egyszer csak megjelenik mintedn elveszettségünk, félelmeink és bezártságunk ellenére, és azt mondja: “Én vagyok, ne féljetek!”.
Mindezzel Lukács evangéliumának egy apró mozzanata kapcsán kezdtem el foglalkozni, a római százados esete, aki ott állt a kereszt alatt, nézte, ami ott történik, ez volt a feladata, szóval nézi, amit kell, amivel megbízták, és itt a görög szöveg a horaó egyik formáját használja, szóval ott van ez a százados, és nézi az eseményeket a szó hétköznapi értelemében, úgy is mondhatnánk, gondja van arra, hogy minden menjen csak rendben, ahogy azt a világ hatalmasságai előírták, csituljon már ez a felhergelt tömeg, haljanak meg a keresztre feszítettek, ahogy az elő van írva, aztán mehessen végre mindenki a dolgára. Aztán történik valami, mert Lukács egyszer csak valami váratlant hoz be a képbe, merthogy ez a mi római századosunk mintegy felsóhajtott, és a haláltusájában éppen kimúló Jézusra olyat mond, amitől megáll a lélegzet. A Jeruzsálemben nagyjából mindenki által gyűlölt rómaiak századosa, az idegen, a pogány, aki azért van ott, hogy Jézus Krisztus kivégzését felügyelje, hogy végrehajtassa a gyilkos parancsot, ez a marcona katona sóhajt fel, állítja meg az időt, mondja ki, talán éppen akkor, amikor a Názáreti Jézus utolsó lehelete elhagyja ajkát: “Ez az ember valóban Isten fia volt” (23, 47). És itt már tényleg megszakadhat az a bizonyos szőnyeg a jeruzsálemi szentek szentélyében, amiről Máté evangéliuma tudósít, a kárpit, aminek szimbolikus szerepe az volt, hogy szétválassza a szentet és a profánt, a szentek szentélyét, ahová a legfőbb pap is csak évente egyszer tehette be a lábát, merthogy ott lakott az Isten, ott ért össze az ég és a föld, ezt a szent teret a világ többi, profán részétől elválasztó szőnyeg kettéhasad. Megszűnik a markáns határvonal szent és profán között, és ezt Lukács ezzel a római századostól idézett mondattal érzékelteti. A pogány katona mondja ki, akinek ehhez az egészhez lényegét nézve semmi köze tulajdonképpen nem volt, csak állt ott, végezte a hétköznapi dolgát. Mégis: “Ez az ember valóban Isten fia volt”.
A római százados hétköznapi értelemben vett nézése, megfigyelései, gondos ellenőrzése ott a helyszínen, ahogy a Názáreti Jézus kivégzéséhez asszisztált, egyszer csak szintet ugrik, és átmegy látásba. Összeáll a kép. Lukács evangéliuma azt is mondja még itt, hogy a százados, ahogy ott nézte mindazt, ami a Názáreti és a két lator körül történt, ez a pogány százados egyszer csak dicsőíteni kezdte Istent, és ekkor hangzott el a sóhaj, ami ezt az egész kétségbeejtően keserves történetet tengelyénél fogva megfordítja: “Ez az ember valóban Isten Fia volt!”. Jézus talán még utoljára sóhajtott is egyet-kettőt, ahogy a haldoklók a hosszú szenvedéseik legvégén szoktak még egyet-egyet beleharapni a légbe, a történet legvégén tehát még nincs is ott a pont, ennek a konkrét fejezetnek sincs még vége, máris elkezdődik valami hallatlanul új: a szenvedésben feldereng az Isten dicsősége, a római százados látni kezd, és belátásának következményei nagyon messzire visznek. Mert hogyan is maradhatna halott, aki az Isten Fia? Bármi, ami az Istenhez tartozik, elenyészhet végérvényesen?
A Názáreti Jézus keresztre feszítése önmagában is roppant drámai történet, a római százados belátásra jutása és felsóhajtása csak egy nagyon kis epizód, következményei azonban feltartóztathatatlanok. Mindjárt a pogány százados sóhaja után Lukács hozzáteszi, hogy a kereszt tövében összeverődött látó sokaság a látottak után elindult haza, közben pedig verik a keblüket! Igen, a theorein szó származékaival operál itt az evangélista, a kebelveregetés pedig a zsidó-keresztény kultúrkörben egyértelműen a bűnbánat jele. Azt érzékelteti ezzel is az evangélista, hogy Jézus szenvedéstörténete nem egy közönséges kivégzés volt, amit gyakran szemügyre lehetett venni ott a Golgotán, akkoriban egyáltalán nem ment ritkaságszámba a halálra kínzásnak ez a páratlanul kegyetlen módja. Itt azonban valami történt, és a látottak fényében láthatóvá kezd válni minden, ami árnyat vet. Ezért a kebelveregetés a látó sokaság részéről. “Ez az ember valóban Isten fia volt!” – sóhajt fel a százados. Ahol pedig Isten ott van, elindul a megtérés, aminek első lépése a megtisztulás. Ez mindig is így volt, egyszerűen így működik, ezt a folyamatot a lelki életben nem lehet átugrani. Isten így szabadít meg a terheinktől, ez a mi keresztre feszítésünk, azaz megváltásunk, hogy elfájjuk a bűneink következményeit, közben pedig Isten irgalmába ajánljuk magunkat. Mit is tehetnénk mást, minthogy a szenvedéseink közepette Jézushoz hasonlóan mi is az Atyát szólítgatjuk: Istenünk, ugye nem hagysz el minket végtelen sok bűneink miatt?! A keresztre feszítés történetének tehát még nincs is vége, Jézus teste még a kereszten lóg, a megváltás azonban máris működni kezd, mert a keblüket veregetik azok, akik látták a szenvedést, és belátták, hogy a kereszt vállalása nem csak simán elszenvedése a sorsnak, hanem van egy mélyebb olvasata is, és így térnek vissza az otthonaikba, keblüket verve, azaz a megtérés útján a mindennapi életük világában.
