Ollé Tamás

“Olybá tűnik, nekem immár Nincsen többé maradásom” – szól a rigó, s lángra lobban A szemközti farakáson

Állok némán, nézem hosszan, Táncoló fény arca rebben, Árnyék vagyok, esti csendben, Halovány a hiány bennem

Parázs pattan, szikra száll fel, Onnét, ahová én lépek, Nincs már bánat az utamban, Sem kétségek, sem emlékek

itt lakom, látod, ez az a ház, ahol öt éve tombol a fantomláz, ahol a nosztalgia felfal mindent, ami még a jelenhez köt – így hát előre menekülök

hol karjaidba, hol egy távoli zugba, ostromlott elmém elfeledett utcáira, ahol sosem megy le a nap, s csak a csend ölel át

szíved mélyén a végtelen óceán mélykék sötétje csendül

nekem hitem rendül e csúf házak egyforma sokaságában

bárcsak hamarabb írtál volna, s lelkem mélyén nem honolna ily üresség

mert ha volna még egy percem átgondolni ezt az egészet

mikor az árnyék embere ellen fordul, a sarki sötétben harang kondul, didereg a márvány, lekopik a bánat, az utcán túlcsordul az utálat

ösvény, patak, zárt osztály, mit az útra magaddal elhoztál, csordul könnyed, tompa a bánat, térdre borulva könyörög a mának

maradj hát homályban, ne fedd fel kiléted, mert nem éled túl, ha túl hamar színre lépsz, a fény megéget

én majd végigvezetlek az úton, ha kijutok innen végre, ha véget ér a nyár és ősz nélkül fordulunk a télre

mi van, ha azt mondom, van kiút ebből az elátkozott útvesztőből, amely egyszerre börtön és menedék, s ahol csak a feledés hozhat szemeimre álmot

de szemeimre rég nem jön álom, s már egy ideje egyedül járom azokat a fákkal övezett szűk utcákat, ahol messziről kémlel a bánat, s nem kínoz a lelkem mélyén tátongó féregjárat

mert amikor nem lelem a kiutat, s úgy érzem, hogy a vég közel, csak a csend jön el, és te vagy, aki átölel

talán az élet másik oldalán, egy rég elfeledett frekvencián, ahol szüntelen morajlik valami zaj – mert a látszattal ellentétben sohasem szakadt meg a vonal – újra szólhatok hozzád

s te megint elmondhatod nekem, hogy az idő egy másik pontján élsz, de már úton vagy hozzám, hazafelé

ahol nappal is égnek a lámpák, és visszhangzik minden mondat, ott senki sem boldog

s ott vagyok én, ahol a harag és a szeretet összeér

egy fülledt nyári éjszakán, régi házunk udvarán vonszol maga után a magány

japán kertben haikut írni, próbálkozni a lehetetlennel, jelen lenni még akkor is, amikor már mindenki elment

aztán nézni a hajnali háztetőkön ügető árnyakat, ahogy arcod élein megannyi árnyalat átszalad

drága amnézia, félek elengedni téged, hogy eszembe jutnak a régi emlékek, s a nosztalgia felfal majd mindent, én pedig ráeszmélek: rajtad kívül semmim sincsen

évekkel ezelőtt megígértem neked,⁣ hogy ha a világnak vége lesz,⁣ én érted megyek⁣ ⁣ de most nálam omlik össze ⁣ valami éppen, ami ez idáig ⁣ elmét, lelket és szívet ⁣ tartott bennem épen⁣

⁣valahol valami kettétörött⁣ ’19 és ’20 nyara között,⁣ a testem azóta többször költözött,⁣ de a lelkem ott rekedt⁣ a boldog és gondtalan⁣ hétköznapok álarca mögött⁣ ⁣ most is épp két világ ⁣ határán tengetem napjaim, ⁣ bizsergő talpaim alatt a talaj⁣ egyszerre szilárd és ingatag,⁣ elmémben kérdések izzanak:⁣ mi kell ahhoz, hogy elfelejtsem⁣ azt, ami megtörtént mivélünk,⁣ s hogy van-e valahol ⁣ egy másik valóság, ahol ⁣ minden folytatódott tovább?⁣

csak annyira vagyok szabad, amennyire őszinte, néha elfeledem azt, aki a lángot őrizte

néha nem is érzékelem, milyen magas vagyok, az elmém trükkös játékot űz velem, s csak a busz teteje emlékeztet rá, mikor a fejemet beverem

néha bent ragadok egy rossz spirálban, mentális mocsárban – ilyenkor felmegyek a hegyre, egymagamban-árván, útközben ráz a hideg, ahogy a legnagyobb érzelmi válságom közepette tárul elém a látvány

néha meghallok egy dalt, ami eszembe juttatja a régi időket, amikor még többen ültünk a családi asztalnál, s őszintén örültünk ha marasztaltak

néha nem is egy gondolat, hanem a tény bánt engemet, hogy szüntelen átlátszó felettem a mennyezet – s ezt nem mondhatom el senkinek

néha felfogom, hogy a pillanat nem tart örökké, míg máskor a képernyő mögé bújva mulasztok el minden egyes történést

néha csak arra vágyom, hogy találjak egy zugot mindentől távol, ahol kiszakíthatok egy szeletet abból az analóg világból, amit gyerekként éltünk

hát újra ébren, hajnali négykor még egészen máshogy nézek a világra, leülök a földre, mély levegőt veszek, a kezeim gondosan kulcsolom imára, s hálád adok az újabb napért, mielőtt útra kelnék, hogy megleljem a kijáratot, és visszataláljak hozzád

ha ez lesz életem legjobb éve, szólj, mielőtt véget érne, hogy utoljára még láthassam, ahogy reszket a távolban a budai vár, felmorajlik a cserépkályha, s hajnalok hajnalán hangyák úsznak át a Dunán, egy szalmaszálba kapaszkodva