Légbölény és cicák

A végletekig központosított, túlterhelt és szelektív oktatási rendszerben mindenki rosszul jár: a gyerek szenved a túlzott mennyiségű és sokszor értelmetlen tananyagtól, a szülő szenved, mert látja a gyerekét szenvedni, a tanár pedig szenved az egész rendszer diszfunkciójától, a meg nem becsültségtől, a túlterheltségtől és a fullasztó adminisztratív terhektől. A Tisza-kormány oktatási és gyermekügyi miniszterét, Lannert Juditot arról kérdeztük, hogy mi változhat már meg az első száz napban, hogyan lesz 21. századi az iskola, mit tervez annak érdekében, hogy minden gyerek hozzáférjen a minőségi oktatáshoz, és lesz-e elég politikai bátorsága az új vezetésnek ahhoz, hogy szembemenjen az oktatási szelekcióból ezidáig sikeresen profitáló középosztály érdekeivel.

Mi az, amit már 100 nap múlva is érezni fogunk az oktatási kormányzásából?

Azt remélem, hogy egy kicsit megnyugodnak a pedagógusok, és ettől kicsit nyugodtabb lesz az iskolai hangulat is. Tényleg azt gondolom, hogy ez nagyon fontos. Folyamatosan egyeztetünk a szakmai szervezetekkel, hogy már most könnyebb legyen az iskolai élet, például a kompetenciamérés-cunamit leállítjuk, a pedagógusok teljesítményértékelési rendszerét (TÉR) megszüntetjük. Minden, ami túl sok adminisztrációval jár, azon változtatunk, és a sztrájkjogokat visszaállítjuk. Azt szeretnénk, ha a tanárok jobban éreznék, hogy megbecsülik őket, hogy érezzenek perspektívát, még ha most nem is tudunk rögtön sok dologban változtatni, mert a szeptemberi tanévkezdéshez már túl rövid az idő. Márpedig a tanévnek el kell indulnia.

Mond arra példát, amin szívesen változtatna, de nem lehet már kivitelezni ilyen rövid idő alatt?

Ilyen a tankönyvpiac kinyitása, mert ez több időt igényel, ráadásul a kincstári tankönyvellátótó már nyomtatja az állami tankönyveket, ennek a folyamatnak a leállítása sok pénzbe is kerülne. Viszont a választható taneszközök listája már most nyáron bővülni fog.

Gondolom itt arra utal, hogy a KELLO, az eddigi állami tankönyvellátás központi szereplője, április végén kötött egy 48 hónapos , 45 milliárd forintos szerződést a tankönyvek gyártására, hogy bebetonozza a központosított, állami kontroll alatt működő tankönyvellátási rendszert.

Igen, pontosan, és aminek részleteit ráadásul most tárjuk fel. Annyit már biztosan tudunk, hogy a könyvek egy része már nyomtatás alatt van, és hiába tudjuk a nagyobb részt leállítani, augusztus végére még nem lesznek új könyvek, amikből választani lehetne. A keretszerződés további három évre vonatkozó részét viszont felmondjuk.

Apropó, tankönyvválasztás: az ingyenességet, ami a családok többségének nagy könnyebbség volt, cserébe vitatható minőségű, sokszor ideológiailag is problémás egyentankönyvből kellett a gyerekeknek tanulniuk, meg lehet úgy őrizni, hogy közben a szabadság is visszajöjjön a rendszerbe? Egyáltalán, marad az ingyenesség?

Mindenképpen szeretném szabadabbá tenni a piacot, hogy a nagyobb tankönyvkiadók akkreditált tankönyvei megjelenhessenek a piacon. De a terveink szerint továbbra is lesz állami tankönyvkiadás, viszont azok a tankönyvek már mások lesznek, mint a mostaniak, és igazodni fognak az új NAT-hoz. Ami meg az ingyenességet illeti, a terveink szerint lesz egy keretük az iskoláknak, és abból ők döntik el, hogy milyen tankönyveket akarnak használni, és ha lesz olyan tankönyv, ami miatt már kilógnak a keretből, csak azután kell majd fizetnie a szülőknek.

A szülők részéről a legtöbb panasz a tanulók túlterheltségével, a tananyag túlzsúfoltságával és sokszor az értelmetlenségével kapcsolatos. Nem beszélve arról, hogy az iskolák még mindig arra kíváncsiak, hogy mit nem tud egy gyerek, és nem arra, hogy mit tud. Ez a probléma egyenesen elvezet az iskola céljának újrafogalmazásához, konkrétabban a NAT-hoz. Mik a tervek a Nemzeti alaptantervvel?

Ennek van egy külön miniszteri biztosa, Csapody Csaba, aki egyébként korábban benne volt a Csépe-féle NAT tervezésében [a Csépe Valéria nevéhez kötődő 2018-as NAT-tervezet a lexikális tananyag helyett a kompetenciákra és a kevésbé központosított oktatásra helyezte volna a hangsúlyt; ehelyett született 2020-ban egy sokkal kevésbé korszerű és ideológiailag is vitatottabb alaptanterv]. Ez egy sok szakember bevonásával hosszabb időt igénybe vevő folyamat lesz, és a végeredménynek a 21. századra kell hasonlítania, ami az én elképzelésem szerint azt jelenti, hogy az új tartalmaknak sokkal integráltabban, tehát nem ennyire szétaprózott tantárgyakban kell megjelenniük.

Konkrétabban ez mit jelent?

Az én fejemben, és hangsúlyozom, hogy egyelőre ez még csak az én elképzelésem − a végeredmény majd egy széles szakmai egyeztetés során alakul ki −, az új NAT-nak be kellene hoznia az állampolgári ismereteket, az egészséges életre nevelést, a pénzügyi ismereteket, a társadalomtudományos alapismereteket és a digitális műveltség helyett sokkal inkább a médiaműveltséget. Ettől egyáltalán nem függetlenül a tanulásszervezés módját is sokkal rugalmasabbá kell tenni.

Ez utóbbi, a rugalmas tanulásszervezés alatt mit ért?

Például – és ezt már akár ősztől is be lehet vezetni – nem kell a kis alsósoknak 45 percet bent ülniük egy tanórán, mert lehet, hogy csak 20 percig bírják, és akkor menjenek ki az udvarra, játsszanak, a következő alkalommal pedig bent maradnak 50 percig, ha bírják. A rugalmas tanulásszervezés azt jelenti, hogy a gyerekek szükségleteire reagálok. És nem is kell mindig az iskolában lenni, lehet az erdőben is órát tartani. Az észteknél látjuk, hogy ezt sokkal szabadabban kezelik, mert pontosan tudja a tanár a célt, és hogy ezt hogyan kell elérni.

Ehhez viszont biztosítani kell a pedagógusoknak az autonómiát, ahhoz oldani kell a kerettanterv merevségén, utána valóban dönthet a tanár a tanórák menetéről, és mehet az erdőbe.

Autonómiát úgy lehet a rendszernek adni, ha tud vele élni, de ahhoz először tankerületi szinten, de sok esetben intézményvezetői szinten is vezetőváltásra lesz szükség. Egy új gárda kell ahhoz, hogy ezeket a változásokat végig tudjuk vinni.

A tankerületek egyelőre változatlanul állnak, sőt 2026 augusztusában közel 450 iskolaigazgatói megbízása jár le. Az újak pályázatait is a mostani tankerületek vezetői véleményezik, viszont a miniszternek kell jóváhagynia őket. Ilyen helyzetben mit lehet tenni a már említett új gárda kialakításáért?

Előbb-utóbb a tankerületek vezetői is le lesznek cserélve. Ez folyamatosan zajlik. Most 450 igazgató pályázatához bekértem a tantestület véleményét, annak alapján majd lesz valamilyen döntés. Most átvilágítjuk a Klebelsberget és a tankerületeket, és lehetnek olyan vezetők közöttük, akiket rögtön leváltunk.

Jelenleg az iskolaigazgatóknak alig van mozgásterük, szinte mindenben a tankerületektől függenek. Tervezi, hogy már ősztől nagyobb szabadságot kapjanak az igazgatók?

Az igazgatók már most többletjogokat fognak kapni, de ezek akkor fognak még tovább bővülni, ha a vezetőkiválasztás mikéntje is változik, valamint lesz megfelelő vezetőképzés. Korábban az intézményvezetőktől nem is várták el, hogy önállóan, felkészült vezetőként működjenek. Ezt a teljesítményértékelési rendszernél (TÉR) is láttuk, ami azért sem működött sok egyéb ok mellett, mert az igazgatók nem mernek differenciálni, mert nem mernek konfliktusokat fölvállalni.

Mi kell ahhoz, hogy egy megváltozzon?

A mostani igazgatók nagy része lojalitás alapon lett kiválasztva. Erre mondtam, hogy új elvárások szerint újra pályáztatjuk az intézményvezetőket, és akkor remélhetőleg egy részük már valódi vezetőként fog funkcionálni. Ez biztos nem rögtön fog bekövetkezni, mert ezt meg kell támasztani vezetőképzéssel. De nemcsak ezt, hanem a pedagógusképzést is átalakítjuk, a tanárképzést például kivonjuk a Nemzeti Közszolgálati Egyetemről. Rossz üzenete van annak, ha a pedagógusság ugyanolyan hivatásrendnek számít, mint a katonaság vagy a rendőrség. De ha már a pedagógusképzésről beszélünk, nemcsak az egyetemi tanárképzésre kell gondolni, hanem idetartoznak az intézményfejlesztések és a tantestületi képzések is. Abba az irányba szeretnénk elmozdulni, hogy tanulószervezetté váljon az iskola.

Mindeközben nálunk még az sincs megoldva, hogy a tanárképzésben kellő hangsúlyt kapjanak a pedagógiai és pszichológiai tárgyak, a tanítás-tanulás módszertana, és olyan bemeneti kritériumok sincsenek, hogy például egy rasszista attitűdökkel bíró hallgatóból ne lehessen tanár.

Eddig azért sem nyúltak bele a bemeneti követelményekbe, mert akkor egyáltalán nem lett volna pedagógushallgató. Ha túlhúzod a követelményeket, akkor nem lesz pedagógus. Mindig az adott keretek között kell mozogni, és abból kell a maximumot kihozni. Ezt a problémát ha a pedagógusképzésben nem is, a továbbképzésben meg lehet oldani. Ha meg eljutunk oda, hogy vonzó lesz a pedagóguspálya, mert a jobb bérek mellett autonómiát is kapnak, akkor többen fognak tanárképzésre jelentkezni, és lehet majd közöttük válogatni.

Beszéltünk már rugalmas tanulásszervezésről, de itt van a rugalmas beiskolázás kérdése is. Tervezi, hogy megreformálja az első osztályokat, hogy a különböző érettségű 6 évesek el tudjanak benne boldogulni, vagy a nyitás megint abba az irányba történik majd, hogy az életkor rugalmasságával reagálunk a rigid oktatási rendszerre, és lehet megint 7+ évesen iskolába menni?

A korai szakaszt szeretném sokkal jobban a fókuszba állítani. Az óvoda-iskola átmenettel külön fogunk foglalkozni. A rugalmas beiskolázást is vissza szeretnék hozni, de azért nem úgy, hogy a tudatosabb és jobban érdekérvényesítő középosztálybeli szülő később viszi a gyerekét iskolába, hanem csak megfelelő kritériumok mentén lehet majd visszatartani [a gyereket]. De ezen segítene az óvoda-iskola átmenet, ami pufferként szolgálna.

Ez mit jelent? Óvodásabb lesz az első osztály?

Itt most nem akarnám elvenni a szakállamtitkárom kenyerét, mert szerintem neki van erre ötlete, de hogy ezzel fogunk foglalkozni, az biztos. Mindenesetre cél, hogy egymáshoz közelítő pedagógia érvényesüljön a két intézménytípusban, kapjon nagyobb hangsúlyt az egyéni bánásmód, a differenciálás és az együttműködés a csoportmunka során. Érvényre juthat a projektszemlélet, ami azért jó, mert a különböző képességű gyerekek különböző szintű feladatokat kapnak, és ezáltal tudnak fejlődni, haladni.

Ha van még neuralgikus pontja a magyar oktatási rendszernek, akkor az a sajátos nevelési igényű (SNI) és a beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő (BTMN) gyerekek ellátatlansága. Erre vannak már olyan tervek, amiket a szülők akár rövid távon is javulásként élhetnének meg?

Ha sikerülne a nevelő-oktató munkát közvetlenül segítő alkalmazottak béremelése, az már érezhető javulást hozna. Ez mindenképpen egy kiemelt terület, de nemcsak szakemberekre, hanem szemléletváltásra is szükség van hozzá. Terveim szerint ehhez kell majd kutatást végezni, hogy lássuk, pontosan mi is a gond, hogyan lehetne ezt megoldani. De ezt a kérdést a pedagógusképzésbe is be kell vinni, hogy maga a tanár is tisztában legyen az alapdolgokkal, a különböző fogyatékossággal bíró gyerekekkel vagy a hátrányos helyzettel. És a szülőket is támogatni kell abban − ezt hívom a programomban parentingnek − hogy befogadóbbak legyenek a mássággal szemben.

Kapcsolódva a „problémás” gyerek kérdéskörhöz, a gyerekek körüli valóság is nagyon megváltozott, az iskola viszont annál kevésbé, tehát a tanárok gyakran azt is problémának élik meg, amihez egyszerűen csak nem alkalmazkodott az iskola.

Én is így gondolom. Én is azt láttam korábbi munkáimban, hogy a tanárok által legnehezebbnek tartott osztályokban nem azt tapasztaltuk, hogy a gyerekek nehezek, hanem hogy aktívak és persze hangosak. Mi ezt egyáltalán nem éltük meg problémaként, a tanárok meg el vannak ettől szörnyedve, de részben azért, mert annyira túlterheltek. Épp ezért az a terv, hogy ha szükséges, akkor egy-egy gyereknél több szakember lássa el a feladatokat, és akkor a probléma is jobban kisimul. De tulajdonképpen minden gyerekről születhetne egy leírás, hogy ő milyen, és ezzel még inkább lehetne tudatosítani azt, hogy a gyerekek egyszerűen különbözőek.

Ez szép gondolat, és ha már itt tartunk, akkor talán az osztályozáshoz is hozzá kellene nyúlni, amit sok szakember elavult módszernek tart. Gondolkozik azon, hogy ezen a téren is változásokat eszközöljön?

Biztos, hogy az értékeléshez hozzá kell nyúlni, és nemcsak az osztályzás, hanem az AI miatt is. Egyre értelmetlenebb azt számonkérni a gyereken, hogy be tudja-e biflázni a dolgokat. Tehát azt gondolom, hogy a gondolkodás folyamatát kell értékelni, ami minden gyerekben ott van. Nem a végeredmény az érdekes, amire ma a jegyet kapják a gyerekek, hanem az, ahogy eljut a probléma megoldása során A-ból B-be.

Még meg sem történt a rendszerváltás, de már beindult a fantáziálás arról, szakmai körökben egészen bizonyosan, hogy kié legyen az iskola. Eddig szinte semmit nem lehetett erről hallani, még a miniszterjelölti meghallgatáson sem került elő ez a téma. Van már valami kormányzati terv az állami iskolák fenntartásáról?

A gyerekközpontú, adatvezérelt, partnerségen alapuló oktatáspolitika azt jelenti, hogy meg kell nézni az adatok alapján, hogy hol mi van, az adott helyen mi lenne jó, ebbe bevonni a partnereket, és megbeszélni velük a fenntartás irányát. Nem akarok kibújni a válasz alól, csak azt akarom mondani, hogy nincs rá egy egyszerű válasz. Fontos, hogy abba az irányba mozduljon el a szemlélet, hogy elfogadjuk, hogy ha részt vehetünk a döntésben, akkor nincs olyan, aki megmondja a tutit. Értem én, hogy ez bizonytalanságot hoz a rendszerbe, de épp ez a lényege, hogy közösen kell kidolgozni a megoldást. Azt biztos, hogy nem gondolnám, hogy egy az egyben vissza kellene adni az iskolákat az önkormányzatoknak – egy részük már nem is akarná visszavenni őket. Viszont azt komolyan gondoljuk, hogy minden gyereknek joga van a minőségi oktatáshoz, és ezt kell a fenntartói struktúra kialakításánál is figyelembe venni.

Az elmúlt évtizedek tapasztalataiból jól látszik, hogy sem a decentralizált, sem a centralizált rendszer nem működött, tehát ennek valamilyen hibridjét kell kialakítani. Azt gondolom, hogy a tankerületi mint szervezési szint jó kiindulópont, csak át kell alakítani, koordinációs szerepet adni neki, és az alá tartozó önkormányzatok és az állam közötti együttműködésben kellene területi iskolahálózatokat működtetni. A tankerületek egy részében, például Budapesten, ez szinte automatikusan meg fog oldódni, és magától értetődően kialakul majd az iskolahálózat. De a tankerületek ötödében komoly problémák lesznek, leginkább a szegregáció miatt. Ezekben a régiókban az iskolák egymáshoz képest nagyon különbözőek lehetnek, így az iskolahálózat átalakítását megnehezítheti a települések szerkezete, az úthálózat és a hiányos közlekedési infrastruktúra. Ilyen helyzetekben jó megközelítés lehet az, amit Bódis Kriszta [a nemzeti társadalompolitikai stratégiáért felelős kormánybiztos] is képvisel, hogy pilotokban, a helyi szereplőkkel együtt kell végigzongorázni a lehetséges megoldásokat, és velük közösen eljutni egy működőképes modellhez. De ehhez nagyon sok kommunikációra és mediációra van szükség, amiket eddig minden deszegregációs intézkedésnél megspóroltak, és egyáltalán nem gondoltak arra, hogy ha a helyi szereplőket bevonjuk, akkor akár közösen is ki lehet izzadni a megoldásokat.

Ez jól hangzik, de kérdés, hogy lesz-e helyben elég politikai bátorság ahhoz, hogy a tankerületi vezetők vagy az iskolaigazgatók szembemenjenek a középosztály érdekeivel, aminek tagjai nem szeretnék elveszíteni a „jobb” iskolákhoz vagy a szelekcióhoz kapcsolódó privilégiumaikat.

Egyrészt a rosszul teljesítő iskolákba plusz kapacitást kell adni: két tanító egy osztályhoz, plusz egy gyógypedagógus, egy asszisztens, enélkül ez nem fog menni. És ha ezek a plusz szakemberek megjelennek, a problémák egy része meg is fog oldódni, mert gyakran a baj az, hogy nincs, aki a gyerekekkel foglalkozzon. A finn tanár azért érzi jól magát, mert napi 4 órát kell tanítania, és közben rengeteg szakemberre tud támaszkodni.

Ugyanakkor az iskolahálózatot úgy kell átalakítani, hogy ne pazaroljon. Ha például megszűnnek kisiskolák, mert már nem születik gyerek az adott településen, akkor az így felszabaduló forrást plusz szakemberekre lehet költeni. Tehát ne az legyen, mint régen, hogyha csökkent a gyerekszám, akkor már vontuk is ki a pénzt, hanem tartsuk bent azt a pénzt a rendszerben. Én azt gondolom, hogy igenis kellenek majd iskolaközpontok, kell hozzá iskolabusz, meg utak, de még így is sokkal takarékosabb lesz az iskola, mert nem kell annyi intézményt tanárostul fenntartani.

Az említett problémás területeken valóban nagyon sok a 100–120 fős kisiskola, amik már csak a méretükből kifolyólag sem feltétlenül szolgálják a gyerekek hosszú távú érdekeit, főleg úgy, hogy a többségük nagyon alacsony minőségű is. Van arra terv, hogy hozzányúljanak ehhez az évtizedek óta létező problémához?

Nem gondolom, hogy külön kell ezzel foglalkozni, hanem a 60 tankerület 60 iskolahálózatán belül kell ezt megoldani, mert van olyan kisiskola, ami teljesen jól működik, és lehetnek nagy iskolák is, amik nem működnek jól. Ha a tankerületeknek új vezetői lesznek, akik olyan kompetenciákkal bírnak, hogy tényleg átlátják pénzügyileg, gazdaságilag, pedagógiailag, jogilag, hogy mi a helyzetük, tudnak hálózatban gondolkodni, partnerek az önkormányzatokkal, már el lehet dönteni, hogy mi legyen egyes konkrét iskolák sorsa. De ezeket a szereplőket, akik ennyi mindenben kompetensek, meg kell találnunk, ezért is mondtam, hogy vezércsere kell. Mert ha már jó vezetők vannak a tankerületekben és az intézményekben, akkor ezt a fajta működésmódot is jobban lehet alkalmazni.

Szabad iskolaválasztás: tudható, hogy sok szempontból a méltányosság ellen hat, de a szülők ezt szabadságjogként értelmezik. Tervezi-e, hogy belenyúl vagy korlátok közé szorítja?

Én inkább abban gondolkozom, hogy legyenek az iskolák minél jobbak, hogy ne legyen tétje, hogy melyik iskolába jár a gyerek. Hiába korlátoznánk, a szülők úgyis meghekkelnék a rendszert, és odaköltöznek a gazdag szülők, ahol jó az iskola. Ehhez egy olyan kultúra kéne, egy olyan társadalom, mint a finneké, ahol tényleg mindegy, hogy melyik iskolába jársz, mert mindegyik nagyjából egyforma.

A méltányossághoz tartozik a hat- és nyolcosztályos gimnáziumi rendszer is, ami szakmailag védhetetlen, az elitnek meg kényelmes menekülő út, hogy az állam pénzén ingyenesen hozzájusson az elit oktatáshoz. Ezzel mi a terv?

Valóban, de ennek ellenére sem gondolom, hogy teljesen fel kell forgatni a rendszert, hogy most ebben a pillanatban központilag kellene valamit tenni. De ha igen, idáig még nem jutottunk el. Az biztos, hogy nem jó, hogy vertikálisan ennyire szétaprózott az iskolaszerkezet, de itt sem lehet fűnyírószerű változást végrehajtani, csak alaposan végiggondolt, adatokkal alátámasztott módon lehet változásokat kezdeményezni.

Ha már méltányosság és esélyegyenlőség, akkor muszáj beszélnünk az egyházi iskolákról. Nekik egészen biztosan jobban ki kellene venniük ebből a részüket.

Igen, mindenképp, ezt én is így gondolom. A most zajló egyeztetési folyamatban az egyházakkal is le fogunk ülni, és nekem van egy olyan, remélem nem csak naiv és optimista elképzelésem, hogy valamennyire ők is szeretnék, hogy ez a helyzet változzon. Lehet, hogy egyszerűen csak nem volt elég kreativitás, együttműködés és akarat a rendszerben, hogy ezt megoldják, de a mostani pillanatba bőven belefér az, hogy az egyházi és nem egyházi iskolák együttműködésében valamennyire kiegyenlítettebbé tegyük a tanulói összetételt.

A finanszírozást pedig meg fogjuk nézni, hogy a közfeladatot minőségi módon ellátó állami és egyházi intézmények között ne legyen méltánytalan különbség. Hosszú távon amúgy is az lenne a jó, ha visszahoznánk a szektorsemleges finanszírozást, és megnyitnánk a nem állami és nem egyházi iskolák előtt is a kapukat, amennyiben megfelelnek az elvárásoknak. Én nagyon bízom abban, hogy ha a következő fél évben átvilágítjuk a rendszert, és nagyon sok valódi adathoz jutunk, akkor a döntéseket is jobbá és transzparensebbé tudjuk tenni.

Van még egy különösen felháborító jelenség: amikor egy olyan településen, ahol a gyereklétszám egyáltalán nem indokolná, az egyetlen iskola mellé egy másik, egyházi iskolát is megnyitnak. Sokszor ennek az a kimondott vagy kimondatlan célja, hogy a helyi nem roma, középosztályi családok ne vigyék el a gyerekeiket a 20 kilométerre lévő nagyobb városba, hanem legyen számukra helyben is egy „menekülő út”. Ennek viszont az lesz a következménye, hogy a településen létrejön két iskola: egy teljesen szegregált állami iskola és egy gyakorlatilag romák nélküli egyházi iskola. Az Orbán-rendszer idején az egyházi iskolákat könnyen meg lehetett nyitni, miközben korábban ez jóval szigorúbban volt szabályozva. Tervezi, hogy ehhez hozzányúl? Lesz-e olyan szabályozás, amely megakadályozza, hogy az egyházi iskolanyitás ne a helyi szegregáció intézményesítésének eszköze legyen?

Igen, ezt biztosan nem fogjuk hagyni. Ezért vettem föl egy költségvetési szakembert, aki közigazgatási államtitkár-helyettes lesz, és aki segíteni fog áttekinteni, hogy a közpénzeket jól költjük-e el. Ez az eset épp erről szól, és az adófizetők forintjaiból nem fogunk két iskolát fenntartani egy iskolányi gyerek számára. A meghallgatásomon ezért is említettem a kritériumorientált finanszírozási rendszert, ahol adatok alapján lehet majd szakmai javaslatokat tenni arra, hogy indokolt-e egy új iskola nyitása vagy sem, illetve az egyik ilyen kritérium pontosan az lesz, hogy az iskola heterogén összetételű legyen. Az egyházi iskolák is akkor maradhatnak fenn, ha ők is felveszik a roma gyerekeket a nem roma gyerekek mellé. Szerintem lesz erre fogadókészség, de ez nem megy egyik napról a másikra. Ha már lesznek jó példák, akkor ez máshol is sikerülhet.

Az Orbán-kormány munkásországban gondolkozott, a szakképzés rendszerét is ehhez igazította, így az aktuális munkaerőpiacra való felkészítés volt a fókuszban, nem az élethosszig való tanulást megalapozó kompetenciafejlesztés. Ha az utóbbi szellemiségében emelik fel a tanköteles kort 18 évre, akkor mi lesz a jelenleg érvényben lévő 3 éves duális szakképzéssel?

A tankötelezettség idejéről azt gondolom, hogy ha jól működik egy iskolarendszer, abban benne maradnak a gyerekek akkor is, ha 16 év a korhatár, de ez is lehet a szakmai és társadalmi egyeztetés témája. A szakképzés rendszerében 2019-ben az Orbán-kormány esetében is jelentős fókuszváltás történt, hiszen az első két ciklusban elsősorban a 3 éves „szakmunkásképzés” bővítése volt a cél. A 2019-ben kihirdetett szakképzési törvény a technikumok erősítését tűzte ki célul. Emellett rugalmas tanulási utakat kínáló intézménytípusok és lehetőségek jelentek meg (Dobbantó program, Műhelyiskola, Orientációs évfolyam), amelyek elősegítik azt, hogy a tanulók minél tovább maradjanak az iskolarendszerben. A szakképzés rendszerében az elmúlt években sok követendő pedagógiai innováció is megjelent (rugalmas tanítás-tanulásszervezés, projektmódszertan, tanulási eredmény alapú kimeneti szabályozás). Ami a tanköteles kort illeti, jelenleg sem hagyható el az iskolarendszer 18 éves kor előtt, csak abban az esetben, ha a tanuló már szakmát vagy legalább részszakképesítést szerzett. A szakképzés és a közoktatás közötti átmeneteket, rugalmas tanulási utakat még inkább erősíteni fogjuk a jövőben. De természetesen a szakképzésben még így is van tennivalónk: szeretnénk, ha a szakképzési intézmények is tanulószervezetté és olyan vonzó iskolákká váljanak, ahová szívesen járnak a tanulók.

És akkor ne hagyjuk ki a felsorolásból a felnőttképzést, a felnőttkori tanulást sem. Választhatja valaki egy jogászkarrier után, hogy asztalos lesz, de a felnőtt aluliskolázottak képzettséghez jutását is támogatnunk kell. Emellett a gazdaságban dolgozók tovább- és átképzési programjaira is szeretnénk az eddiginél nagyobb hangsúlyt fektetni, hiszen a társadalmunk jövőjének és a gazdaságunk versenyképességének ez kulcstényezője. Ennek érdekében hamarosan megkezdjük a felnőttkori tanulás stratégiájának kidolgozását. Az is fontos, hogy a szakképzés és a felnőttkori szakmatanulás lehetőségeiről készítsünk egy mindenki által elérhető, átlátható szakmatérképet.

Az elmúlt 16 év egyik legfelháborítóbb politikai húzása volt az oktatásban, ahogy kitiltották a civil szervezeteket az iskolákból. Ön vissza fogja őket engedni?

Megfelelő minőségű akkreditált programokkal, igen. Én azt gondolom, hogy sok mindenkinek lehet szerepe az iskolában, annak ellenére, hogy minden héten megkapjuk a kérdést, hogy milyen gyanús szervezetek fognak majd LMBTQ-propagandát terjeszteni az iskolákban. Őszintén bevallva még a kérdést sem értem, mert annyira értelmetlen már maga a felvetés is.

Egy korábbi cikkünkben már írtunk arról, mennyire nincs például értelme annak a drogprevenciónak, amit az előző rendszerben vezettek be, amikor egy rendőr és egy védőnő mondja el a gyerekeknek, hogy a drog rossz. A civilek már jóval korszerűbb és hatékonyabb programokat dolgoztak ki, ahol a drog csak áttételesen kerül elő, a gyerekek viszont annál többet tanulnak a saját érzelmeikről és a boldogságról. Ezek a civilek azonban idáig ki voltak tiltva az iskolákból.