Egyszer egy könyv bevezető oldaláról megjegyeztem egy idézetet, miszerint: “Képtelen vagyok megbékélni a dolgokkal, hiába szakadni ki minden egyes pillanat az időből, hogy megcsókoljon.” A könyv címét, íróját persze már nem jegyeztem meg, szóval ha valaki tudna róla valamit, írjon, azonnal, rögvest, de iziben, mert rontom bontom! 

Emlékszel, amikor elvittelek a Nemzeti Galériába, aztán elvittél egy mocskos kocsmába, kicsit lerészegedtünk, elkísértél a Szabadság hídig, aztán eszedbe jutott, hogy neked tulajdonképpen mindegy, hogy vagyok, vagy nem, de inkább ne, aztán a híd túloldalára már egyedül mentem, te rohadt szemét, szóval azért tudott valamit ez az Ország Lili, nem? 

ha az élet olyan lenne, mint egy lindt doboz bonbon, akkor nem lenne rossz döntés

ma nem is beszéltem emberekkel, csak a pénztáros fiúval, de ő is csak annyit kérdezett, paypassos? én meg mondtam, hogy aha

Semmibe vettem, hogy semmibe vesznek, elfogadtam a meg nem értést, az árulást, az önzést, hogy adnék magamból, de nem kell. De a düh, sokkal jobban áll, mint ez az ízetlenség. Úgyhogy, most dühös leszek a világra és kiabálni fogok és toporzékolni fogok, és rohanni fogok, hogy aztán leüljek a partra, és nézzem, hogy úszik el az a dinnye héj.