A halálvágyam és a depresszióm. Valahol örökre bennem fog maradni, de nem számitottam rá hogy pont most. Pont most mikor szinte minden szép és jó, de belerondít mindenbe. Lehet hogy nem zökkenőmentes az életem, kicsit sem. De a rendszeresen visszatérő rohamok és öngyilkos hajlamok nem segeítenek a helyzetemen. Végre találtam egy olyan személyt aki megbecsül és komolyan vesz, találtam egy kis társaságot is magam mellé. Lett egy kis szociális életem. Majd vissza jöttek a régi érzések. Minden fakó és melankólikus. Ismét csak a rosszat látom, és újból csak a halált megoldásként. Megint elfogok veszíteni mindenkit magam körül. Nem azért mert elhagynak hanem mert ellököm őket. Az eszem nem akarja de a szívem már cselekszik és irányít. Kiváncsi vagyok meddig fajul ez a dolog. Talán újra megpróbálkozom véget vetni mindennek?... nem tudom, de próbálok nem meghalni. Nehéz. De egy próbát megér.

Érzem hogy egyre nehezebben jön a levegő, össze szorul a torkom. A tüdőm betölthetetlen. Akármilyen mély levegőt veszek csak üresen tátong. Leizzad a hátam. Úgy érzem mintha tonnás súly nehezkedne rám. A térdem össze csuklik, a kép elhomályosul. Rettentő lassan telik az idő, de én ki akarok szabadulni. El akarok menekülni innen, de nem tudok.

Legyen vége mindennek.

A mosoly már nem őszinte. Sokszor már sírni sem tudok. Csak sóhalytok egyet és érzem azt a felbecsülhetetlen ürességet. Az a pár érzés ami megmaradt az is mardos belülről. Mintha minden nap egyre szürkébb lenne. Talán egy nap befeketül az egész és elalszom végleg. Mintha a testem feladná a szolgálatot a lelkem miatt..

Már nem tudsz sírni, nem tudsz nevetni. Mint egy elő halott úgy éled a napjaid... rémes érzés.