Szerethetetlen

Örökké

Mennyire azthittük, hogy nállunk létezik ez a bizonyos "örökké".

Aztán hónapról hónapra egyre jobban távolodtunk el egymástól, pedig meg volt igérve, hogy mindig ott leszünk egymásnak.

Mesevilágban éltem, ahogy láttam magunkat és éltem veled az életem, mert szinte minden tökéletesnek látszott és úgy éreztem minket soha senki és semmi nem választhat el egymástól.

De mint mindig mindennek, ennek is vége lett. Nem pont úgy ahogy gondoltam, nem veszekedtünk, nem öltük meg egymást, szimplán csak nem beszélünk a másikkal, nincs közünk a másikhoz és szépen lassan elengedtük egymást.

Ugyan szarul esik, hogy "csak ennyit" jelentett ez a barátság neked. Tudom, hogy mindig én voltam az aki jobban szeretett és akinek jobban szüksége volt rád. Ott voltál mindig, meghallgattál és segítettél. Néhányszor hozzám is vágtad mennyire ragaszkodom hozzád és hogy ez mennyire idegesítő. Értem én. Csak gondoltam kipróbálom milyen szeretve lenni.

Egy darabig meg is kaptam ezt a bizonyos "szeretet". Majd elkezdtél ignorálni, nem rám figyelni, kihagyni a dolgaidból.

Nicsak mi lett belőle..

"nem érek rá"

"mással találkozom"

"most nincs kedvem beszélni"

"majd később"

"fáradt vagyok"

És még sorolhatnám az ehhez hasonló kifogásaid...

Lehet a végén már rájöttünk, hogy teljesen más világban élünk, különbözik a kettőnk élete, néha mégis megtaláltuk a közös pontot és kurvajol éreztük magunkat.

Mindenesetre örülök, hogy megismerhettelek és hogy ilyen csodálatos élményeket szerezhettem veled.