megoldom

Csak jönne már az a valaki, aki oda mer lépni hozzám amikor a világom megremeg és olyan erősen átkarolni, hogy a lelkem széthullott darabjai újra összeálljanak egy egésszé.

Visages, villages (2017, Agnès Varda & JR)

Szemeimből a szorongás égboltot hajtogat, és fuldokló madarakkal népesíti be. Nincs hol megpihenni, csak a zuhanás maradt. Valaki adja át istennek, hogy nem létezik.

Már nem tudom, mióta várok magamra. Ha közelebbről nézem, rám rohadt idő. Ha távolabbról, csak röhögök ezen az egészen: megint túl komolyan veszem az életet. Melyik távolság van közelebb a valósághoz? Reggelente nyújtás, friss levegőn nagy séta, be- és kilégzés ütemezve, mélyen. Így majd távoznak a rossz energiák, ugye? Több helyen olvastam azt is, ha épp rátenyerelne az agyunkra a stressz, gondoljunk valami megnyugtatóra. Mostanában kapásból az jut eszembe, ha kezdek repedezni, hogy végül is bármikor megölhetem magam. Ez először megnyugtat, aztán csordultig tölt szánalommal. Banális az öngyilkosságról beszélni. Senki sem veszi komolyan, legfeljebb a pillelelkű anyák és a túlbuzgó szociális munkások. „Megint csak fel akarja magára hívni a figyelmet.” Senkit sem érdekel, ha valaki roskadozik önmagától. Ha az élethez úgy ámblokk gyökérnek érzi magát. „Oldja meg, nőjön fel. Mindenkinek magánügye a nyomora.” De ez emberek szeretnek a tragédiákon csámcsogni. Akkor úgy érezhetik, ők jobban bírják, különlegesek és erősek. Titkolják ezt az immorális gőgöt, és élvezik, ha színpadiasan felsóhajthatnak: „miért nem szólt időben? Segítettünk volna!” Ez a retrospektív empátia, egy nyomorult póz, amivel globálisan kitörölhetjük a seggünket. Mindenki csak okoskodva és tettek nélkül bámul, ha valaki épp beletörik az életébe.  

cafe studying + reading letters in bed ✨ ig: studylustre

Too many have been lost due to this.

(via whispersofsilentangels)

fading friendships (via photosforrainydays)