A város, ami szinte sohasem szenderíti álomra a fejét, most nem kívánatos bolhákként ráz le minket. Az illatos gőzt lehelő teásbögrém fölött gondolok vissza a napokra, amikor, ha kedvem szottyant, kiugorhattam venni egy új ruhát, vagy megmártózhattam a Belváros ember és kocsik gyártotta füstforgatagában. Szerettem beülni egy találomra kiválasztott kávézóba, egy ismerős fogásokkal váró étterembe. Szerettem italok közt válogatni a ragacsos itallapról a romkocsmák forgatagában, a kopott pultra könyökölve. Nagyokat sétálni a régi ismerősként üdvözlő utcákon, új helyeket felfedezni a város gyomrában. Beszélni egy kicsit a vén Dunához.
Munkába indulni ugyan nem szerettem, felcihelődve ebéddel, hasznos és haszontalanabb dolgokkal, és semmire sem vágytam, mint pár nap szabira, legalábbis home office-ra. Joke on me...
Múlt időben írok, mintha ettől oly régóta, és végleg búcsúznom kellene. Valószínűleg, és remélhetőleg azért nem, de a helyzet szokatlansága mindenkit kibillent egyensúlyából. Nem panaszkodom, a szerencse a tenyerén hordoz, mert van munkám, amit itthonról is tudok végezni, és kedves kis kuckóm, amiben nem egyedül tengetem napjaimat, sőt, bizonyos szinten jól is esett kiszabadulni a mindennapok robotszerű meneteléséből. Ugyanakkor az ezzel karöltve járok dolgok, amiket felsoroltam az imént, igencsak hiányoznak.
Míg a város ébredezik, gyógyulgat, addig is kocsma helyett marad a loggia, Duna part helyett a nappali, és végre idő azokra a dolgokra, amikről úgy nyilatkoztam, nincs időm gyakorolni. Főzés, torna, a leghalogatottabb házimunkák, elmélkedés, és az írás. Ezeket azért megtartom a napirenden, akkor is, ha a rend helyreáll.
germansingergirl
stormborns
kianamaiart
2087
pixelskylines
areudirty
