Kis színházterem, megannyi érdeklődő, érdekes beszélgetés, designer termékek. Ezekkel a szavakkal tudnám jellemezni a szerda estémet. Második alkalommal rendezte meg a Simonyi Üzlet- és Gazdaságfejlesztési Központ a Simonyi Brainstorm eseményét. Pataki Erika a Licorice képviseletében, Füller Eszter pedig, mint az Afroholic egyszemélyes megtestesítője vett részt a beszélgetésen.

Pataki Erika Szolga Hajnallal együtt újrahasznosított gumiból készít kiegészítőket, ékszereket. Füller Eszter pedig négy éve foglalkozik legfőképpen toll ékszerek készítésével. És nem csak ezzel! Egy hónapja nyílt meg a Király utcában a Monokrom design és-galériabolt, melyet Szabó Tímeával (Chic Street Design) és Bubreg Balázzsal (Great Minds) alapítottak. Az új kezdeményezés célja elsősorban helyi alkotók bemutatása, egy erre megfelelő platform biztosításával. Számukra a vásárló az első, hogy jól érezze magát, és vigyen haza valami pluszt a terméken kívül is. Missziójuk, hogy versenytársaikkal jó kapcsolatot ápoljanak, verseny helyett támogassák egymást. Pataki Erikáék például mindig csekkolják, hogy létezik-e már a sajátjukhoz hasonló termék, ha így van, inkább egy új ötlettel állnak elő. A lányok szerint mindig meg kell mutatni ötleteinket és fontos, hogy a távolabbi tervekre is koncentráljunk.

Az est folyamán a két meghívott viselkedésén valóban érezni lehetett, hogy számukra tényleg a termék és a vásárló fontos és megcsodálhattuk az ékszereiket is. A Licorice ékszereit az egyszerűség  jellemzi, különböző fonásokkal és csavarásokkal teszik különlegessé a már önmagában nem mindennapi gumibelső ékszereket. Füller Eszter pedig több éve tökéletesíti ékszereit, elmondása szerint a kezdetek óta is sokat változott a technikája. Ő leginkább nyomott technika alkalmazásával valamint egyedi tollakkal és gyöngyökkel teszi rendhagyóvá ékszereit. Számomra mindkét stílus a modern eleganciát képviseli, amit ha hordok, biztos nem jön szembe velem az utcán. A beszélgetés leginkább az egyediség és a fenntarthatóság körül forgott. A személyes brand kialakításának a kérdése is többször felvetődött, valamint az, hogy milyen buktatói lehetnek annak, ha saját vállalkozást indítunk. Az ötlet fontosabb vagy a marketing? Van-e Magyarországon, illetve Pécsett kereslet az egyedi ékszerekre? Mi fontos a vásárlóknak, és mennyit hajlandóak ténylegesen költeni? Remélem, az ő ötleteik célba érnek, nem csak városunkban, hanem szerte az országban.

Kedves/Tisztelt Johnny Depp!

Az a helyzet, hogy nem nagyon ismerem a munkásságát. Habár, láttam a Karib tenger kalózait, Ollókezű Edwardot, megismertem már Willy Wonkaként, sőt az ifjú Don Juan de Marcoként is. (Mondjuk, szerintem ezzel csaknem egyedül vagyok.) Mindig jó színésznek tartottam, viszont röstellve vallom be, hogy sose voltam odáig az alakításaiért. „De hisz ezer arca van! Egyszerűen zseniális!”- mondják sokan, köztük több barátom is. Én viszont csak azt éreztem, hogy a maszkok és sminkek egyszerűen mindig megkönnyítik a helyzetét. Hiszen ha bármelyik hollywoodi színész ennyi segítséget kap, az már lényegében a szerep fele. Hogy én mekkorát tévedtem! Ezúton kérek őszinte, mélyenszántó bocsánatot. A minap volt szerencsém megnézni a Fekete misét, melyben Ön alakítja a főszereplőt. A kígyószemű pszichopatától, akit megtestesít, szó szerint rémálmaim lesznek. Nem az a ijesztő, hogy mit tett James 'Whitey' Bulger a filmben, hanem a személyisége, a karaktere, egyszerűen: Ön. Elhiszem, hogy besétál a házamba és velem is „kedvesen” elbeszélget. A tény, hogy amit elmeséltek Benedict Cumberbatch-al és Joel Edgerton-al az valójában egy igaz történet csak fokozza a félelmemet. Így hát, nincs más választásom; én is beállok lelkes rajongói közé. Egyszerűen megvett magának. És ígérem, tényleg,(komolyan!) megnézem a többi filmjét is.

Üdv:

Vannak emberek, akiknek lételemük a pörgés. Szeretem azt gondolni, hogy ezek közé az emberek közé tartozok. Aztán néha csak túl sok lesz minden: a suli, a munka, a család és a barátok. Nem mindig tudok róluk lemondani, vagy csak az élet nem hagyja, hogy lemondjak, mert elvárások, azok mindig vannak. És hol marad a pihenésem? Azok a csodás Viki percek, amikor csak magamra figyelek. Hát én akkor is megnyomom a pauset, mert nekem ez így nem megy. Bevallom, igazából én vagyok a megtestesítője a ’lassú víz partot mos’ mondásnak. Szeretem, ha a maguk módján történnek a dolgok, a sietség sose jó megoldás (na jó, talán csak az agyon halogatott tanulás során hasznos). Hogy miért jó ilyennek lenni? Nem idegeskedek apróságokon, felesleges idő és energiapazarlás. Van időm aludni, vagyis tovább fogok élni. A kipihent énem mindig kedvesebb, mint az agyonhajszolt.

Plusz Stefan Sagmeister egyik TED-es beszédében mesélte, hogy hétévente egy évet alkotói szabadsággal tölt. Ilyenkor elutazik és csak hagyja hogy áramoljon a flow. Nos, ezt a luxust én nem engedhetem meg magamnak, viszont hét napból egyet igazán tölthetek teljes mértékű pihenéssel. Szóval nyomd be Te is a szundit és csatlakozz: aludj, olvass, filmezz, tégy bármit, csak könyörgöm pihenj már egyet!

Ha buszsofőr lennék, mindig nagyon sietnék a munkahelyemre, mert nálunk a pontosság számít. Természetesen el-elkésnék néha, mert a készülődés nem az erősségem. Talán még húsz percet is várnának az utasaim, hogy elinduljon a buszuk. Amikor megérkeznék, maga lennék Morgó, a hét törpe egyike, mert engem is zavarna, hogy nem tudtam időben indulni. Aztán sietségemben mindent máshogy csinálnék, mint ahogy kell. Bocsánatot, azt nem kérnék, a világért se. Aztán fejlődnék, egy idő után mindent rendesen és pontosan csinálnék, viszont a főnökeim az utolsó percben szólnának, hogy be kell ugranom egy kolléga helyett, egy olyan útvonalon, amit nem is ismerek. Az utasok meg nekem panaszkodnának, hogy már megint milyen munkát végzünk. Persze, én is tudnám, hogy a cég, ami a tömegközlekedésért felel egy katasztrófa, de mit tehetnék? Kell a munka, a pénz; meg ugye, én is költök olyan luxuscikkre, mint étel. Persze az is megtörténhet, hogy nem szólnak, hogy  vasárnap dolgoznom kell, ezért otthon maradnék, és végre kialudnám magam. A zűrös hétvége történetét meg egy kolléga mesélné felháborodva másnap reggel a kávé és a briós fölött. Aztán együtt szidnánk a rendszert, kicsit késnék az indulással és újra kezdődne a mókuskerék a panaszkodó utasokkal és a soha véget nem érő napokkal. Még szerencse, hogy nem vagyok sofőr, eléggé stresszes életem lenne.

Így, az utas szerep marad nekem és örülök, ha fél óra várakozás után felülhetek egy helyi járatos buszra, ami kivételesen 280 km-t fog menni. Tehát várok és reménykedek, hogy nem robbanunk le, a sofőr rájön  a menetirányra, vagy hogy útközben lesz átszállási lehetőség. Aztán a csoda megtörténik: utastársaimmal együtt átszállítanak a város határában egy másik buszra. Csupáncsak egy órával később indulok ténylegesen haza. De legalább elindulok és reménykedek, hogy haza is érek. Hogy az esti programjaimmal mi lesz? Mind tolódik, vagy meg se fog történni. De hát, ki akar minőségi időt tölteni a családjával és a barátaival? Így is olyan felesleges az az egy óra az életemből, miért is ne tölthettem volna semmittevéssel és várakozással?

Voltam ma színházban. Hogy milyen volt? Hát, ez most nagyon nem jött át. De az este jóra, sőt üdítőre sikerült. (Egy üdítőre! Érted?! (Jahj hát nem innen jött a cím! Dehogy!)) Teljesen feldobott, hogy kirobbantam a hétköznapokból. A szombat estém végre nem a – nos, itt szívesen mondanám, hogy féktelen bulizással, de nem; szóval – régóta halogatott film megnézésével és mosással telt. A színházi hangulat teljesen átjött! Ami, ha nem tudod milyen, hát elmondom:

Először is csini ruha kell, nyilván! Aztán jófejekkel kell menni. Majd ott vagy: egy csomó öreg, szóval szó szerint magadnak öltöztél ki. Elkezdődik a darab és vagy hihetetlenül jól megcsinálták és van mondanivalója, vagy nem. Gyorsan eltelik az a bizonyos első óra, majd szünet: italozás, megbeszélés. Aztán folytatódik, ami szintén gyorsan telik (kivéve, ha nem tetszik, akkor a világ leglassabb színdarabját látod). Ma például az első rész rossz volt, a második már nem annyira. A rendezés amúgy király volt, a fények meg a táncok, a ruhák. Musical volt, amiket alapból szeretek, de itt egy dal se jött át, se a karakterek; ők furák voltak. Az egész fura volt, szóval nem nekem találták ki. Végül hazaérsz a színházból, közben megbeszéled mi milyen volt, meg hogy melyik színészt láttad a minap az utcán. Majd leülsz az ágyadra és vagy egy órája csak facebookozol meg a pinteresten lógsz. Még mindig a színházos ruhádban vagy, ami egyébként tök kényelmes, de tényleg. Jah, és ne felejtkezzünk meg arról a tipikus színház szagról, (vagy füstgépszag?) ami már-már függőséget okoz, annyira tetszik. Még szerencse, hogy napokig a frissen mosott hajadban lesz. És mesélsz a barátodnak, hogy milyen is színházban lenni, mert ő már régen volt. Majd elkezdtek azon vitatkozni, hogy mi is valójában az a szag. Mert amikor még ő is színházba járt, szerinte csak parfümáradatot lehetett érezni, szerintem meg nem. Nyilván nekem van igazam, csak ő még nem tudja. Szóval az egyetlen megoldás, ha legközelebb együtt mentek el, mindegy milyen darabra, ti úgyis csak a szagot mentek kideríteni!

Gondoltál már rá mi lenne, ha örökre élnél? Hát persze! Ki ne gondolt volna rá, amikor annyi film és könyv foglalkozik ezzel a lehetőséggel! Mindenfele utaznál, új embereket ismernél meg. Kipróbálhatnál mindent, amihez valaha csak kedved volt, hisz nincs másod, csak az idő! Az a csodálatos dolog, amire mindenki vágyakozik, de oly keveseknek adatik meg, hogy élvezettel töltse el. Ha már örök élet, ki ne asszociálna egyből a vámpírokra? Viszont a Hallhatatlan szeretőkben már azt is láthattuk, mi történik, amikor az örökre tényleg nyomasztóan sok tud lenni. Mennyire unalmas és néha monoton az, ha sokáig élünk. De mi van akkor, ha egyes egyedül velünk történt meg a csoda? A világ szó szerint elrepül mellettünk, és ahelyett, hogy vele repülnénk, igazából csak egy helyben toporgunk és kívülállóként figyeljük az eseményeket. Igaz, nem öregszünk, de igazi élet-e az élet, ha nem lehetünk 5 évnél tovább egy helyen? Amikor senkinek nem mondhatjuk el, kik is vagyunk valójában, mert ki tudja, mire vetemednének a kíváncsi emberek? És hibáztathatjuk őket? Nem! Ki ne szeretné tudni az örök élet titkát.

Szóval itt van Adeline, akivel pontosan az történt, amit utoljára írtam. Habár 1908-ban született, még mindig 27 évesnek néz ki 2015-ben is. Neki megadatott az, amire oly sokan vágyunk, egy jelentéktelennek tűnő, de kínzó kivétellel. Hogy mi az? Nézd meg Adeline csodálatos életét, és megtudod. Aztán meg, élj!